Komplex posztapokalipszis
Szőcs Géza: Kérdések a XXVI. század költőihezElsőként az apokalipszisképek fognak meg a versben. Belelépünk, belekerülünk egy olyan disztópiába, amilyenről filmek és sorozatok vizualitása tudósít számunkra egyre gyakrabban. Minden máshogyan van, minden máshogyan kezdődik a XXVI. században, de a mindenkori háborúk, forradalmak utóélete felől mégis megfejthetően, a legerősebb, ember nélküli tájképrészlet talán ez: „a tenger tragikus temetése, és a / nyolc méter magas, életbe vágó darvak, akik őrt állanak a parton / és a fennsík, ahol a roncs betört reflektoraiban / fehér rablódarazsak és esővíz”. A gépi és az élő szférák repedésmentes, de mégis meghökkentő Szőcs Géza-féle összeillesztései más, korábbi Szőcs-versek felől nézve ismerősek. Cyberpunk képek, amelyekbe beszüremlenek, mondjuk, A Gyűrűk Ura-trilógia nagyszabású pusztulásvíziói.
Mégis van egy megfejtésre váró kérdés a verssel kapcsolatban. Szőcs Gézát és az általa is több évig szerkesztett Echinox körét a hetvenes években sokáig az elvontság, az öncélú kísérletezés, a neoavantgárd metanyelv alkotóiként tartották számon Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Az 1977-es Kilátótorony és környéke című kötet záró verse viszont mintha egy másik kódot (is) működtetne, és utóélete, antológiákban, valamint sajtóban történt gyakori újraközlései, tévés-rádiós elhangzásai révén (az Arcanum Digitheca a verscímre e sorok írásakor hatvanhét találatot jegyez) mára a „radikális nemzetszemlélet” egyik reprezentatív versévé vált. (A szókapcsolatot N. Pál Józseftől idézem, egy olyan méltatás címéből, amely Szőcs Géza versére is kitér.) Ha Dsida Jenő pályáján a kivétel meghökkentő erejével hat a Psalmus Hungaricus, akkor a Kérdések a XXVI. század költőihez bizonyos értelemben Szőcs Géza Psalmusa, azzal a különbséggel, hogy nála aztán van még néhány (ritkábban emlegetett) Psalmus.
Hogy számomra a vers mégsem valamiféle töréspillanat jelölője Szőcs Géza pályáján, azt sokféleképpen tudnám alátámasztani. Kézenfekvő lenne az életmű utolsó két-három évtizede felől visszatekintve keresni meg, nyomozni vissza Szőcs kései vízióinak előképeit az első kötetekig, akár a Kilátótorony és környéke vagy a Párbaj verseiig; vagy követni azt az értelmezői javaslatot, amelyet a nyolcvanas évektől kezdve a magyarországi recepció alakított ki, egyfajta elmélyülésként vagy a közösségi felelősségvállalás előtérbe kerüléseként méltatva a Kérdések a XXVI. század költőihez vagy a Délkelet című verseket.
Saját értelmezői javaslatomnak, amelyik tehát számol azzal, hogy nem szinguláris pillanatról van szó a Szőcs-életműben ennek a versnek az esetében, fontos eleme a Szőcs-költészet weöresi kiindulópontja. Emlékezetes, 1973-ban megjelent Weöres-esszéjében (A parton Proteus alakoskodik, Korunk, 1973/12) Szőcs a Weöres–Szentkuthy–Hamvas-hagyomány visszaszerzésének fontosságáról beszél. Az esszé egyik visszatérő gondolata az ellentétek weöresi és Szentkuthy-féle figyelmen kívül hagyására vonatkozik. Weöresnél, mint mondja, egy olyan sajátos idődimenziójú tapasztalattal kell számolnunk, ahol akár a „de” szó is irrelevánssá válhat. (1854. o.) Szentkuthy ugyancsak idézett mondata az egyenletekről pedig szintén az azonosság, a közös pont megtalálására sarkall: „egy egyenlet mindig csak egyetlen dolgot fejez ki, soha kettőt”. (1857. o.)
Mindezt annak alátámasztására hozom fel, hogy Szőcs már első, 1975-ös verseskötetének megjelentetése előtt is érzékeny arra, hogy az ellentétek sok tekintetben kulturális konstrukciók. Kísérleteinek jelentős része már ekkor is, és később is, arra vonatkozott, hogy amennyiben lehetséges, egy centrális pontot tételezzen – ha pedig ez nem látszik elérhetőnek, akkor másféle konstrukciókat hozzon létre, hogy az oppozícióknak máshol építsen tengelyt, mint ahol azokat a többiek látják.
Hogyha ezt a korszak erdélyi magyar politikájára fordítjuk le, igen praktikus értelmet is nyerhet egy ilyen alapállás. A hetvenes évekre, amikorra egyértelművé válik egy korábbi enyhülést követően az, hogy Nicolae Ceaușescu politikai rendszere egyre keményebb, egyszerre antidemokratikus és nacionalista diktatúra felé tart, akkor a politikai ellenállás különböző irányvonalai egy közös, időleges célban és összefogásban találkozhatnak, amely az egyetemes emberi jogok, a történelmi kisebbségek vagy akár a transzcendencia nyelvén egyaránt meg tudja szólaltatni a kurrens problémákat. Szőcs Géza hetvenes-nyolcvanas évekbeli kötetei a maguk szintetikus kötetkompozícióiban ezt az összetalálkozást is képesek megjeleníteni – ráadásul egyszerre hordozva a rendszerváltás előtti összefogásoknak és a mitikus felülemelkedéseknek a modelljeit.
Az értelmezői javaslatomnak egy másik fontos rétegét Szabó Róbert Csaba fejtette ki egy tanulmányában (A referencialitás kérdése Szőcs Géza költészetében, Korunk, 2004/5), amelyik eredetileg szakdolgozatként íródott a BBTE Bölcsészkarán. Ebben az olyan típusú versek vonulatára irányítja rá a figyelmet Szőcs korai költészetében, mint az Első hallásra is közérthető, éppenséggel felolvasásra szánt helyzetvers, amit egy ismert stíluseszközre építettem, a Konkrét vers az afrikai lópestisről, vagy a már korábban is együtt említett Kérdések a XXVI. század költőihez és a Délkelet. Ezekről a recepció egy része hallgatni látszott, más értekezések pedig az exkluzív felértékelésük felé mutattak. Csakhogy a Szőcs-féle stratégia lényege ezekben a versekben az, hogy nem egyszerűen egy politikai szembenállás szubverzív üzeneteket hordozó szövegei, hanem egy másik oppozíciós tengelyt, illetőleg reflexiós szintet is létrehoznak: ez pedig a korszakban elterjedt kettős beszédre, allegorikus kódra vonatkozik. Nem csupán a politikai rendszerrel szembeni elégedetlenség mondható így ki, hanem a kettős kóddal (és a korszakban éppen dominánssá alakuló allegorikus beszéddel) szembeni elégedetlenség is. Szőcs invenciója, hogy mintegy rámutat a kód működésére, ironikus módon (helyzetvers, amit egy ismert stíluseszközre építettem), és ezáltal a zártság/nyíltság dialógusában, reflexivitásában tartja fenn a nyíltságot. Ebben a megközelítésben tehát a politikai mondanivalójú szöveg egyben meg is idéz korábbi ilyen tárgyú szövegeket, a Kérdések a XXVI. század költőihez töredékesítő nyelvű befejezéséhez pedig („ezek az emberek, akik itt a Szamos mellett is / olyan hosszú ideje / de milyen hosszú ideje // ezek!”) szintén pluszjelentéseket rendelhetünk, amennyiben nem áttetsző nyelvi kódként, hanem a rámutató gesztussal együtt jelenik meg. Én magam valamelyest Tompa László Lófürösztés című versének zárlatát hallom bele viszonyítási pontként a versjelentés-képződés folyamatába: „Egykor így álltak (ők vagy apáik) / A Prutnál is – (…) / Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan: / Itt fognak állni örökké – hogy Imre szorítja, / Áron pedig... Áron nem hagyja magát!” A vízparti helytállás toposza egyben intertextus is. Fontos tehát, hogy a posztapokaliptikus-avantgárd képektől az allegorikus kód, majd a töredékesítés felé alakuló versív mindegyik pillanatára figyeljünk. Szőcs itt akár két- vagy háromféle poétikát is megidéz.
Szőcs Géza nemzedékének választott stratégiája a nyílt politikai szembenállás korábbiaknál radikálisabb vállalása a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájában – ezért is jellemző irodalmi nemzedékének szétszóródása, alulkanonizáltsága, mert kényszerű és önkéntes kivándorlás, elhallgattatás, perifériára kerülés kísérte a nemzedék rendszerváltásig tartó útját. (A történetet Martos Gábor rekonstruálta meggyőző módon Marsallbot a hátizsákban című, 1994-es könyvében.) Az Ellenpontok című szamizdat folyóirat történetével, Cs. Gyimesi Éva beadványaival, a Limes és a Kiáltó Szó köreinek működésével összefüggésben vizsgálva kell kísérletet tennünk annak megértésére, hogy mit jelent pontosan a Kérdések a XXVI. század költőihez beszédmódjának meglepő nyíltsága.
Vissza a tetejére