álnév

mint dömperek dübörögnek elő nagy virágvágó gépek igaz a költői képpel korábbi kortársam költeményéből leléptem e vékony epizód viszont csak a mikrofilológia dolga magam néhány évtized múltán újrakódolt gazemberségekre hangolódva bámulom ahogy az ady-féle pöcsös percemberek feltámadtak és randalíroznak a kultúrában tudom vannak zavaró berepülések is mert ilyen-olyan indokokkal valóságos értékek is besegítenek a gazemberes mának amelyben azért ismét árnyalások várnak megfontolásra mi a megoldás ha őszinte hitek is keveredtek ide és hol a mérleg önző érdekek határain kívül melyik tudás mutatja meg a tehetség hány mázsa ám ha a vélt morális tépettségben így megyünk tovább szinte mindegy az olümposz csúcsain ki rendezi a következő lakomát ki akasztgatja emberei mellére a pléhkanalakat előre tudva mi lesz az vagy ki lesz az aki tikkadt hiányaink mögött futó epizódként a gyorsuló idő hálójában fönnakad adatait egy vészjósló számítógépes rendszer bázisába dobva vagy a kor technikájára szerelt álnév mögött miként lesz az kimondva hogy semmit nem változott ismét hazug a világ

álnok

egy ideje úgy érzem nem érdemes verseket írni alkatomból mindig hiányzott a fesztelen öröm egyfolytában pedig sírni-ríni kis kilátóról nézelődve olyan megalázó mikor még csak az álnok hátsó gondolat is hibázik a lírai futamokból mivel bármilyen kegyetlen bevallani a gonoszság is a formateremtés magaslatában trónol s külön esztétikai bravúr a zsigeri indulatokat bővebb asszociációs körben elmaszatolni és holmi nagyobb összefüggésekbe tolni újraplántázni a kis bűnös csírát amely a bő televényben már humánus gerjedelmekkel termi fotoszintézisét odaát gyarló szikleveleit ledobva amire majd mindegyik szakmai szomszéd azt morogja becsületes tehetséges emberünk csak aztán jönnek a szürke zónák amikor semmit nem akarunk és az élő posványunkat védve a kényelem rabruhájában már alig merünk beleüvölteni a gazembereknek széles vigyorába némi filozófiai tekervényekkel előbb-utóbb magasabbra emelkedik bennünk ez az álca hol intim pillanatokba belelengedez ugyan a létbe vetett egyén törékeny szabadsága ám az úrnak ha lenne lesújtó hangja zordan az álnokra szavazna kitaszítva őt a paradicsomból

álom

halálraítéltjeink nagy empátiával leveleznek nem a bitófák árnyékában villamosszékek körül háttal ücsörögve a cellákba betóduló döbbenetes csendnek az utolsó vacsorára várva ezzel is némi kábulatot vonva a közelgő gyilkos magányra melyben akadozó filmként lepereg gyorsan ami lepereg a bűn önkényesen kijelölt játéktere a menekülés ösztönének végsőkig legyengült szelleme mely borzongva a darócruha alá fészkel kacérkodva azzal a múlékony egésszel ami rövidesen az irracionális semmibe tágul s a biologizmus monoton szenvtelen törvénye galádul beteljesedik ám a mi hőseink a kultúra kisebb-nagyobb övezetei szerint a sejtelmes csövekbe fűzve netán otthon elszenderülve a nyugágyban ugyanarra a túloldalra látnak talán hasonlatos szorongásokat idézve mivel már kékes hegyek látványában zöldellő ligetekben sem tünedezik elő az a béke mely egykor észrevétlenül mint a levegő apró gondok aurájában szelíden körbenőtt maradt csak a szégyen tudata miként két jó emberünk az álom ábrándos peremén tudatja hogy a vég a kezdetek vízióihoz visszaérkezett ahol majd örökre lehull rólunk minden ékezet