Az eszmékből való kiábrándulás regénye (Benedek Szabolcs: Vörös, mint a vér)
Benedek Szabolcs: Vörös, mint a vér. Helikon Kiadó, Bp., 2019
Hat évvel Vér-trilógiájának záró kötete után ismét olyan regénnyel jelentkezett Benedek Szabolcs, amelynek a címében szerepel a vér szó. A Vörös, mint a vér esetében azonban nem az író vámpírtörténeteinek mellékhajtásával van dolgunk. Az új Benedek-kötet inkább azt a vonalat folytatja, amelyet a Focialista forradalom és a Kádár hét napja is képvisel, és amelynek jól működő receptjét a következőképpen foglalhatnánk össze: a szerző megcélozza a félmúlt (vagy tán egészen az) egyik, máig vitatott megítélésű epizódját vagy szereplőjét, lehántja róla mindazt a hordalékot, amelyet a történelemben folyton önmeghatározási pontokat és önlegitimációs lehetőségeket keresgélő jelenkor rárakott, és az így megmaradt alapanyagból gyúr egy igazi, vérbeli regényt, drámával, társadalmi tablóval, cselekménnyel, pontosan adagolt feszültséggel, ahogyan az illik egy olyan írótól, akinek számít, hogy olvasói is legyenek. És a sorok közül minduntalan kisejlik – de nem tolakodóan – az a roppant tény- és ismeretanyag, amelyet Benedek a regényrevaló készülődés során a magáévá tett.
Jól bevált recept, a Tanácsköztársaságra alkalmazni mégis kockázatos. Azt a bizonyos százharminchárom napot ugyanis ki-ki jelenkori politikai identitásválasztásának megfelelően tekinti vagy dicsőségesnek, vagy vérben tobzódó vörösterrornak. Alighanem ez az a történelmi őspillanat, amelyben így vagy úgy a huszadik századi Magyarország összes leendő konfliktusa megmutatkozik – a holokausztba torkolló antiszemitizmustól a reakciósok kontra haladók, nacionalisták kontra internacionalisták antagonisztikus, személyek és eszmék átjárását nem engedő, öngettósító kétosztatúságáig. Azonban az idővonalon közvetlen közelségben követi ezt a mozzanatot Trianon, amelynek traumatikus hatása oly erős, hogy az utókor emlékezetében még magánál az első világháborúnál is jóval nagyobb súllyal van jelen. Ahogyan Kőbányai János írja Az elbeszélhetetlen elbeszélés. Az első világháború a magyar irodalomban című kötetének bevezetőjében: „Az I. világháború felidézéséhez a magyar köztudatban és kultúrában reflexszerűen a végkifejlet: Trianon ténye és traumája társul. Nem maga a háború, hanem annak más eszközökkel folytatása: a világot felosztó nagyhatalmi vetélkedés számunkra oly tragikusan kedvezőtlen verdiktje (1920. június 4.). Minden, ami ez után következett be a magyar történelemben, ebből a sokkból és traumából nőtt ki – ez nem vonható kétségbe…” Valójában a Tanácsköztársaság értékeléséhez is Trianon adja az egyik fő szempontot, amennyiben – megint csak kortárs politikai preferenciáikból kiindulva írva át a múltat olyanformán, hogy az jelenkori értékválasztásaikat igazolja – némelyek ezt az időszakot az országvesztést elkerülhetetlenné tevő utolsó állomásnak tekintik (az antant hogy is ne darabolt volna szét egy olyan országot, amely egyszer már bizonyította, hogy kész önszántából a Szovjet-Oroszország által taposott útra térni, szól az érvelés), mások pedig éppen ellenkezőleg: a végső, elszalasztott lehetőségként arra, hogy az ország önerejéből, külső segítség nélkül megszervezze önnön védelmét annyira, hogy az kedvezőbb határokat eredményezzen a tárgyalóasztalnál. És közben persze csak keveseknek van mersze olyan zavarba ejtő kérdéseket feltenni, hogy ugyan miért csatlakoztak a Tanácsköztársaság támogatóihoz a korabeli kulturális élet olyan szereplői is, mint például Móricz Zsigmond vagy Lugosi Béla.
Tehát túl nagy súlya és túl sok feltáratlan aspektusa van a Tanácsköztársaságnak ahhoz, hogy könnyű írói falat legyen. Az új Benedek-regény sikerének egyik záloga éppen az, hogy a szerző nem próbál túl sokat markolni a történelmi nyersanyagból. A Vörös, mint a vér ugyanis úgy történelmi regény, hogy nem teljesen az. A főszereplők itt nem keverednek akaratukon kívül a történelmet alakító események fősodrába, Benedek Szabolcs inkább arra használja őket, hogy érzékeltesse, milyen az, amikor a történelmi folyamatok már-már leküzdhetetlen természeti erőként határozzák meg az egyén sorsát. Meg aztán arra is – és ezt a szerző mesterien műveli –, hogy különböző hátterű szereplőket helyezve előtérbe, általuk a kor társadalmi rétegződését, folyamatait, divatos eszméit is ábrázolja. A regény krimiszála, a papokat sújtó gyilkosságsorozat így lassan háttérbe szorul, hogy a két főhős közötti dinamika vegye át a helyét a történet fókuszában – a közös nyomozással fűszerezett szerelmi történet, amelynek főszereplői a kissé naiv, a szocialista eszmékkel elméleti síkon szimpatizáló, ám a megvalósításukra tett kísérlet eszközeitől ódzkodó könyvtáros, Gádor Oszkár, valamint a feminista eszméket pártoló, tollforgató arisztokrata Makovszky Antónia. Mindketten kiábrándultak a Tanácsköztársaság valóságából, nyilvánvalóan tudatában vannak annak, hogy diktatúrában élnek, és képesek felismerni az ellentmondást az általuk favorizált eszmék, valamint a rájuk hivatkozó hatalom valóságos arca között. A május elsejei kényszeredett ünneplés nagytotálja után – amely roppant erős, drámai nyitány, és a Focialista forradalom hasonló passzusaihoz méltón példázza, Benedek mily biztos kézzel és meggyőzően ábrázol tömegjeleneteket – ezek a szereplők teremtenek lehetőséget arra, hogy a regény szűkebbre szabott látóterű fejezeteiben se kerüljön ki a fókuszból a Tanácsköztársaság diktatórikus jellege. Ráadásul a szerző a rá jellemző, visszafogott humorral teremti meg a kellő távolságot a főszereplők által képviselt eszmék és az olvasó között: az Antónia közéleti szerepvállalásáról szóló passzus például kétséget sem hagy afelől, hogy a nő politikai aktivitása mögött az önnön családi háttere elleni lázadás, valamint a szereplési vágy is jelentős motiváció: „Minden porcikájával és minden rezdülésével érezni és élvezni akarta a modern élet pezsgését és vívmányait, és roppantul bosszantotta, amikor veleszületett osztályhelyzete, neveltetése és neme miatt falakba ütközött. Ugyanezen okból kifolyólag lett szüfrazsett is: azért küzdött a női egyenjogúságért – hol tollal, a novelláiban és a verseiben, hol szóban, előadásokat tartva, vagy éppenséggel éles hangú, a személyeskedéseket sem nélkülöző társasági viták során –, mert nem akarta hagyni, hogy őt és vele együtt másokat is kizárjanak a modern világ lüktetéséből pusztán azért, mert nőnek született. Ott akart állni a férfiakkal a tervezőasztalok mellett, ahol a kezek alól új technikai csoda születik, a képviselőházban, nemcsak fent, a karzaton, nézőként, hanem a széksorok között, szenvedélyesen vitázva egy törvényjavaslat kapcsán az ország és a birodalom jövőjéről, szalonok mélyén, a zárt szeparékban, kártyával a kezében, hatalmas összegeket és egész birtokokat elnyerve a vidékről fölruccant balekoktól, majd hatalmas szívről és nagyvonalúságról tanúbizonyságot téve lemondani a nyereményről, ezáltal is örök lekötelezettjévé téve őket, mint ahogyan ott akart ülni a tükörfényesre polírozott kávéházi asztalok mellett is, hogy kackiás szivarfüstfelhőket eregetve megváltsa a világot, miközben beszélgetőtársai a szavaira és mondandójának erejére, nem pedig a dekoltázsára és a meztelen vállára figyelnek.” (131–132.) Visszafogott iróniával előadott paródiája ez annak, amikor a túlbuzgó politikai aktivitás a szociális érzékenység leple alatt valójában a jómódú háttér miatti lelkiismeret-furdalás kompenzációjának eszköze, és nagyrészt puszta egotrip.
A gyilkosságok hátterében megbúvó ingatlanügylet feltárása így valóban csak ürügy arra, hogy az olvasó nyomon követhesse a két szereplő kiábrándulását eszméikből, és azt, hogyan jutnak el ahhoz a végkifejlethez, amelyhez oly sokan jutottak el később a huszadik század során, annak különféle diktatúrái elől menekülve, hogy végül Antóniához hasonlóan elmondhassák: „A lényeg, hogy, miként mondani szokás, a Lajtán túl vagyunk.” (400.)
Vissza a tetejére