Originál
Bifsztek a fürdőszobában gyűjtötte a bátorságot. A kicsiny helyiség ajtajának támaszkodva tűnődött, feláll-e egyáltalán, vagy jobb, ha nem is kísérletezik. Mindenesetre vizelt egyet, miközben a vécécsészében egy szétázott szárnyas betét maradványai oszladoztak. A mosdókagylóra ragadt mocsok láttán Bifsztek hálát érzett azért, hogy Tündiről nem került le a bugyi.A tízemeletesek láttán váratlanul törtek rá kétségek a várakozással teli izgalom, a csiklandós, ficánkolós vágyakozás után, ami akkor ütötte fel a fejét, amikor harminc év után ráírt kamaszkorának plátói szerelme. Netes csevegésük gyorsan felpörgött, és az első kölcsönös kétértelműségek után Bifsztek a későn éretté vált kandúrok virtualitáson izmosodott bátorságával megírta, hogy görcsöt kapott a micsodája, mire Tündi dévaj szmájli kíséretében közölte, hogy szívesen borogatná.
Bifsztek levegőért kapkodva rögzítette a randit arra a napra, amikor Tündi legközelebb szabadnapos, és a gyerekeket is le tudja passzolni. Hazudozott valamicskét a munkahelyén, és boldog izgalommal vágott neki a kétszáz kilométeres távnak. Fantáziálása pillanataiban még annak is adott némi esélyt, hogy vissza sem jön, hanem új életet kezd.
A suliban Bifsztek gátlásos fickó volt, s bárhogy közelített Tündihez, annak mindig grimaszok és sértődés lett az eredménye. Bifsztek tele volt szerelemmel, de közben nyámnyila maradt, úgyhogy azok az évek balul sikerült megjegyzésekkel és óvatos pillantgatásokkal teltek. Keserűen hallgatta egyszer, amint valaki azt fejtegette, hogy Tündi minden bizonnyal „originál”, s közben marta a fájdalom, mert esélyt sem érzett rá, hogy ezen változtathasson.
Bifsztek kisebbrendűségi érzését csórósága is növelte, az pedig, hogy Tündi szülei ügyvédek voltak, furcsa, félelemszerű érzéssel töltötte el. Tartott a paragrafusok gonosz kampójától. Esküdni mert volna, hogy rögvest a bőrébe akasztanák, ha hozzáérne Tündikéhez. Másrészt annyira senkinek tartotta magát, hogy a lánnyal kapcsolatos erotikus gondolatait is bűnnek, de legalábbis helytelennek érezte. Merészségéből annyira telt, hogy időnként kiszámolta, mikor lehet otthon a lány, s felhívta telefonon, miután csehszlovák lemezjátszójára feltette kedvenc bakelitjét, és a kagylót merev, kinyújtott karral a hangszóró elé cövekelte. Így aztán nem tudta, hogy a számot végighallgatták-e, esetleg beleszóltak-e a másik oldalon a szénmikrofonba, és ha igen, mi hangzott el. Valójában nem is akarta tudni.
Évtizedek múlva, amikor csillapodott ifjúságának ehhez és más történetekhez kötődő szégyene, úgy gondolt egykori önmagára, hogy olyan lehetett ő is, akár a lemez: a zene elindult, a vonal megszakadt. A lejátszókar pedig nem emelkedett fel.
Később megtudta, Tündi egy távoli városban hiányszakmát tanul, olyat, amelyből meg lehet gazdagodni. Évek múltán Bifsztek ugyanott katonáskodott, s egyik esti kimenőjén vaddisznószerű fiú hóna alatt látta Tündit, akinek az arca akkor már nem volt flegmatikus, és ettől Bifsztek gyomrában kőnehézzé sűrűsödött a kólától dagadó popcorn.
Aztán lepergett néhány évtized, és Bifsztek szeretkezett már annyiszor, hogy arra következtessen, mégiscsak férfi. Volt családja, háza, gépkocsija, viszonylag jól fizető középvezetői állása, húsz kiló túlsúlya, magas vérnyomása és aranyere, kiegyenlítetten stresszelte magát a vezető halálokok irányába, és bár rendszeresen sajnálta önmagát az ilyen vagy olyan mellőzöttségeihez tapadó sérelmei miatt, szomszédjai szerint csöndes és békés mederben csordogált az élete, amelyet néha-néha kisebb-nagyobb disznóságokkal színesített, amik kárpótlásul szolgáltak a házasélet egyhangúsága és a gyermeknevelés keservei ellen.
Bifsztek akkor még nem tervezett változást az életében, azonban roppant izgalomba jött, amikor Tündi bejelölte ismerősnek a Facebookon. Túláradó örömmel tapasztalta, hogy Tündi ott jár a sarkában, lájkolja bejegyzéseit, megosztja, kommentálja azokat. Bifsztek tüzetesen megnézte Tündi adatlapját, a Google-on is utánakotort, és bár a hiányszakmának nem akadt nyomára, az azért kiderült, hogy Tündi három nagykamasz gyerekkel megözvegyült.
Bifszteknek ekkor kezdett kalapálni a füle mögött a gondolat, hogy Tündivel perspektivikus lehetne az újrakezdés. Önmagát is meglepte, hiszen semmi nem szorította életmódjának a megváltoztatására, ugyanakkor kellemesen zsibbasztó volt mérlegelni ezt a lehetőséget, hosszú távú képzelgésekre ragadtatnia magát, s hol csatakos szeretőként, hol villából kigördülő csodaautó kormánya mögül látta a jövőt.
A szürke panelek azonban nem ezt az irányt jelezték, de ha már itt volt, sodorta a lendület. Telefonált Tündinek, aki egy lepusztult lifttel a kilencedik emeletre navigálta. Ekkor már jócskán majrézott, szorongatta a mozartkugelnes dobozt.
Tündi külsőre nem sokat változott, Bifsztek alapjában véve mégis olyan laposnak látta, amilyennek a régiek képzelték a Földet. Ezzel nem volt baj, Bifsztek a túlsúlyával, a kopaszságával, a szőrösségével, a huszonnyolc girbegurba fogával saját magát sem tarthatta férfiszépségnek. Az egyszerű és olcsó bútorokkal sem lehetett baja, mivel önmagát hol minimalistának, hol puritánnak minősítette, holott nem volt se ez, se az. Azonban a giccsek, a csilláron lógó plasztikhalacskák, a falvédő és a szovjet kakukkos óra látványa után a kegyelemdöfést a díszhelyre pakolt likőröspohár-készlet adta meg. Abból a szériából származott, amelyiket kisfiúként falusi nyaralásokon látott a nagyszülői házban.
Bifsztek megpróbálta elengedni magát, azonban a család hatalmas, lompos macskája baljóslatúan kerülgette, s rövidesen arra is rájött, hogy nem a prémtől szőrös a kanapé. Miután bekebelezték a szétolvadt bonbont, Bifsztek rákérdezett Tündi családi hátterére. Az asszony ekkor beállt a szoba sarkába, arca kifehéredett, átszellemültté vált, és hangsúlyozás nélkül kántálta a családi tragédia történetét. Tisztára, mint a polgári búcsúztatók, döbbent meg Bifsztek, és igyekezett érdeklődést mutatni. Nyilván ez volt Tündi ezredik monodráma-előadása. Kiderült, hogy a szülők meghaltak, s nemrég a férj is követte őket. Ezen a ponton Bifsztek úgy érezte, hogy a gyanakvó macska jelenlétében nem szeretné letolni a gatyáját. Inkább rákérdezett Tündi egyéb dolgaira. Megtudta, hogy a hiányszakma a múlté, Tündi futószalag mellett keresi a kenyerét.
Bifsztek ekkor már az egérutat fürkészte, ami nem volt egyszerű, tekintettel a pocakjára és a hátrafelé süppedő szófa alattomos csapdájára. Éppen lendületet vett a feltápászkodáshoz, amikor Tündi az ölében termett, és a szájába dugta a nyelvét. A húsos kis szerszám pillanatok alatt felderítette Bifsztek szájpadlását. Kellemesen sokkolta a fejlemény, s mivel Tündi nem kívánt elszakadni a fogsorától, félig vakon hámozta ki felsőruházatából, különösen sokat szenvedve a drótos merevítésű, csöppnyi melltartóval. A famert is igyekezett kigombolni, ezt azonban megakadályozták az anyagdarabolásban edzett munkáskezek. Jobb híján a vastag szöveten keresztül dörzsölgette az asszonyt, aztán egy ügyes mozdulattal ő került felülre, ami klasszikus közösülő pozitúra lett volna, ha nem választja el őket a vastag pamut, és ha Bifsztek szerszáma nem sunnyogott volna bánatos megalkuvóként, meg se nyikkanva az élmény hatására.
– Félnem kell tőled? – kérdezte Tündi, és Bifsztek agya zakatolni kezdett a kérdésen.
Miután végzett a vizeléssel, a mennyezetre függesztett szemmel vett néhány mély lélegzetet, majd visszatért a kicsiny szobába, ahol a félmeztelen asszony egyszerű természetességével fogadta, hogy Bifsztek feltette a „legyünk inkább barátok” lemezt. Mintha ez lenne a dolgok szokásos menete.
Bifsztek a liftben már arra gondolt, hogy legalább kézi vezérléssel segíthettek volna egymáson. Később már csak a kárba veszett üzemanyagköltség miatt bánkódott.
Este törölte Tündit az ismerősei közül.
Vissza a tetejére