Alkonynapló II.
(Egy válaszreakcióra) Születésnapja alkalmából esemesben jókívánságomat küldtem J. apjának, G.-nek. Írásban megköszönte, mi több kedves Iminek szólított, mint annak idején J. Ez meglepett. Tudtommal megvan neki az Alkonynapló, amelyben a lányát nem végig tüntetem fel kedvező fényben. Azt jelenti ez, egyetért velem, vagy olyan nagyvonalú, hogy nem neheztel rám érte?
(Serkentés) Apai nagyapád nyolcvankét évet élt. Ezzel ő tartja a rekordot a családban. Ha nem döntöd meg, egy egész éved sincs már. Igyekezz hát, használd jól! Koncentrálj végre a lényegre, ne vessz el a részletekben!
(Cseresznyefa) A terasz alatt áll, a volt sziklakert szélénél. Ha jól számolom, hétéves már. Csúnya, csenevész, koronátlan, szinte csak vezérága van. És meddő. De annyira, hogy nemcsak nem terem, de virágot se hoz. Ellentétben egy fajabeli társával, amelyet vele egy időben ültettem az udvar felső részén, és amellyel elégedett vagyok, ha nem is minden tekintetben. Csemete korában ugyanúgy öntöztem a tövét, mint annak, és öltem a levéltetveit, amíg kézipermetezővel elértem az ágait. Talán van ott valami káros a talajban. Talán nyomasztja, kedvét szegi a közeli, de nem túl közeli, nagy vadcseresznyefa, amelyet Darnóból hoztam valaha, és amely minden évben mázsaszámra ontja magából a madarak kedvelte keserédes, apró, fekete szemeket.
(Trenka) Virágzásakor eddig minden tavasszal átsétáltam a völgy túloldalára, Legyező alá, ahol a laposon valaha Kiskút volt, de már valóságos erdőt alkotnak a bokrai. Megálltam a szélénél, és a legszirmosabb ponton az ágak közé dugtam a fejem, és mélyen beszívtam kissé érdes, bódító illatát. Megint tavasz van, és mennék szagolni, mert látom az udvarról, hogy egyöntetűen fehérlenek sávjai, szigetei, akárha pattogtatott kukoricával szórták volna be őket. De menjek-e? – kérdem magamtól. Nem volna-e helyes ezt is abbahagyni, időben lemondani róla? Nem megvárni, mikor már nem leszek rá képes, mikor nem lesz többé választásom? Eh, ne tétovázz, menj, még menned kell! – parancsolok magamra. Fogom az irataimat, mobilomat, vésztablettáimat, bezárom a házat, és megkönnyebbülten elindulok.
(A helyénvaló csodálkozás) Egy éve, hogy J. deklaráltan elhagyott, és még élek. Akkor ezt nem tudtam elképzelni. De ennél meglepőbb történt. Közben betöltöttem a 81-et. Igazán ezen, sőt, azóta minden egyes napon lehet és szabad csodálkozni. Ehhez képest minden egyéb komolytalan, gyerekes.
(Visszaesés) Egy fontos ügyben ismét képtelen voltam M. L. szavát venni. Megfogadtam, hogy soha többé, mégis megint dühbe gurultam, káromkodtam és szankciókkal fenyegetőztem. Szörnyű, hogy nem tudok magamon uralkodni, és ezzel csak ártok neki.
(Bejegyzés-helyreigazítás) A terasz alatti retardált cseresznyefa megemberelte magát, és mégis hozott három virágot. Öröm, de ne kiabáld el! Ez még nem jelent termést, ahhoz sikeres beporzás is kell, és fagymentes hajnalok.
(Nem kívánt társ) Megjött a tavalyi örvösgalamb, amelynek nem szeretem horkolásszerű turbékolását. Pár napja pillantottam meg a karámbeli gyöngyfán. Ott sertepertélt fészekmaradványa közelében. Most már nem látom, mert közben virágba borult a fa, és az összefüggő fehér lepel eltakarja, mi történik a korona belsejében. Mindenesetre jó jel, hogy csend van, de még jobb, hogy egyedül, pár nélkül érkezett, mert így nem marad, vagy talán már tovább is állt.
(Megerősítés) Füst Milán Naplója I. kötetében, ahol még fiatalember, csodálkozva meséli, hogy azt hallotta, egy öregembertől nem illik azt kérdezni, jól van-e, mert az korából fakadóan soha nincs jól. Ezt mint gyakorló öreg megerősíthetem, és ezt mindenkinek tudnia kellene, vagy talán tudja is, mert előbb-utóbb a fülébe jut. Ennek ellenére valami félreértelmezett udvariasságból a legtöbben mégis alakoskodnak. Ami engem illet, ilyenkor visszaalakoskodom, és igennel felelek. Vagy kitérek a válasz elől. Őszintén csak családtagjaimnak és közeli barátoknak felelek, helyesebben feleltem, amíg kezdő öreg voltam. De mióta haladó vagyok, nekik sem, mert beláttam, hogy ismerik már minden bajomat, és nem akarom őket untatni a panaszaimmal. Igaz, közben ők is változtak, nem kérdeznek többé ilyet.
(Furcsa ellentmondás) Panaszkodom, minden öreg panaszkodik, ha nincs kinek, akkor magának, hogy minden egyre rosszabb lesz, hogy már nem érdemes élni. Ennek ellenére ragaszkodik az élethez. Mit ragaszkodik? Csügg rajta, és minden igyekezetével azon van, hogy megnyújtsa, szinte küzdelmet folytat azért, hogy minél tovább tartson. Nap mint nap látom, tapasztalom ezt magamon. Ahelyett, hogy megadnám magam, belenyugodnék a megváltoztathatatlanba, hogy elfogadnám ezt az öregség nevű lejtmenetet, amelynek tudom a végét. Pontosan szedem a gyógyszereimet, kontrollra járok, mérem a vérnyomásom, figyelem a szerveim működését, sétálok, könnyű fizikai munkát végzek, tornászom, vacsorára keveset eszem, vigyázok, hogy el ne essem, meg ne fázzam, meg ne fertőződjem. És ha valami gyanúsat észlelek magamban vagy magamon, telefonálok M.-nek. Sőt, ha nem tud segíteni, és nem találok más magánorvost, akkor megijedek, esetleg pánikba esem, és fontolóra veszem, ne szolgáltassam-e ki magamat ismét mégis az állami betegségipar lelketlen gépezetének. Furcsa ellentmondás ez, van benne valami perverz, mazochisztikus!
Vissza a tetejére