Ablakszínházak
Az utcánk csak erre a néhány háztömbre szélesedik ki, két kurta keresztutca között. Hosszú pedig, a Vígszínházig tart, és mélyen Angyalföld ülepénél kezdődik. Csak itt virulnak fák, sárga lombú, elmozdíthatatlan függönyök takarják az ablakokat. Szemben lapos tetős szocreál téglatömbök, a kilépőket némi gúnnyal franciaerkélynek is lehet nevezni, ha valaki úgy képzeli, a belváros ezen szeglete akár Párizsban is lehetne. Általában a dohányosok oldalaznak ki rá, és a legtöbbjük leguggol, mert olyan kicsi ott a tér, hogy félnek: ne lássák a mélységet. Én felülről, az ötödik kakasülőjéről méregethetem őket, ha nincs jobb dolgom, de egy ideje már nincs. A futó pillantásoknak álcázott kukkolásaim sokkal fontosabbak lettek a bezártság éveivel.
Mindig mindenki otthon van.
Erről régen, egy újrakötött könyvtári regényben azt olvastam, hogy ez volna a pokol, hogy valahol vagyunk valakivel, mindegy, kivel, és az is mindegy, szerettük-e valaha, vagy legalább imponált-e a jelenléte, nem számít, csak hogy biztosan és örökké vele kell lennünk. Az is lehet, hogy nem regény volt, csak novella.
Másképpen nézem a szemközti ablakok pislogó panorámáját, mióta itthon elállítódtak a mondataink. Mint egy rossz rádió, nem találjuk a régi hangsúlyokat, recsegünk. Amit mondunk, mindenképpen sértő, számonkérő, ingerült, ha puha, mint a plüss, akkor is. Rongyos, sebes mondatok a semmiről, a háztartásról, ami mi vagyunk, a háztartás én magam is vagyok, a mosogatógép ki- és bepakolása az életem, meg ahogy serceg a hagyma, ha pirul.
Ellátok a szemben hasaló házak fölött, a párhuzamos utca klasszikus, Bauhaus- és új építésű tömbjeit is látom. Köztük megbúvó, belső udvarok, körfolyosón motorozó kisgyerek löki a műanyag mopedet, biztosan berreg is hozzá.
A szemben pöffeszkedő hotel is a párhuzamos utcában van, a belső oldalának erkélyeire régen japán és olasz párok jártak ki cigizni ölelkezés után. Most magányos emberek ülnek a flarszékeken, és várnak valamire. A másodikon egy fiú minden este négyütemű fekvőtámaszokat csinál, nyitott ablaknál, akkor is, ha fagy, alsógatyában, kitartóan.
Idejét sem tudom, mikor vettem rá utoljára magam arra a gyakorlatra, ha jól sejtem, parancsszóra tettem, talán még a tanítóképzőben, ahol komolyan vettünk mindent, legfőképpen magunkat, nyilván ott történt velem ilyen utoljára.
Mint a régi dalban, olyan a négy ütem: gyújt, szív, lentart, kipufog.
Eleinte, amikor még szokatlan volt a leselkedés, mindig az jutott eszembe, mi lenne, ha látnék valami bűnt vagy bajt. Mit csinálnék? Egyszer, a hátsó ablakból, a tér túloldalán, az óvodán túl láttam egy kétségbeesett embert. Órákig járkált fel-alá a szobában, megsimogatta a falat, ütögette, aztán vissza az ablakhoz, kihajolt, körbenézett, megint vissza, falsimogatás, dörömbölés. Mintha báb lett volna, vagy inkább csocsófigura, húzta-vonta valami égi akarat, nyugtalanság, reménytelenség.
Jól láttam, mert hirtelen mindenki kitárta az életét, a télbe egyszer csak beömlött a nyár, az elmaradó tavasz megint lenyelt, felperzselt minden átmenetet. Téglafalú, hatalmas ház, temérdek ablak. A ház előtt a sudár nyárfák karjai még kopaszon, ezért láthattam a tehetetlenséget, a révült korzózást. Ha kárt tett volna magában az a férfi, mit csinálok? Félrenézek, és addig hazudom magamnak, hogy nem is azt láttam, amit láttam, amíg végül elhiszem? Meg tudom csinálni. Vagy nem? Esetleg mentőt hívok? Hová, a szemközti házba? Melyik lépcsőház, melyik lakás? Ki engedi be őket? És mi történt?
Aztán azt képzeltem el, hogy egyszer látszana valami szép. Milyen lehet meglesni a szépséget? Az kezdett el nyomasztani, egyre számonkérőbben, hogy egyáltalán felismerném-e. Mi történik olyankor? Egy összeszokott pár összemosolyog, kisült a sütemény, mama odarakta az asztalra. Nem nyúlnak érte, mert a várakozás jobb. A készülődés maga. Ahogy ülnek az isteni élesztőillatban, a kelt tészta, a lekvár csiklandós aromája, az olvadó kakaó ingerli őket, de nem nyúlnak hozzá, mert már elég öregek, hogy tudják, előtte a legjobb. Amikor el lehet képzelni, milyen lesz. Sőt, akkor a legédesebb várni, a semmiért, szertartásosan, amikor már ott van, el lehetne venni. És az ember mégis csak készül rá.
Ilyen lenne szépet nézni? Mi látszik ebből? Egy tepszi, két néma, dermedt alak, horgolt, sárgára koszlott terítő, a fotel fejtámlája a férfi feje mögött zsíros.
Boldogságot kell kukkolni! – parancsoltam magamnak. Rajtakapni valakit, hogy neki most jó. Nem madarat vagy óvodást. Gyötört embereket, akiknek táskás a szemük, akik már akkor is sajnálják magukat, amikor nem. És mégis, abban a pillanatban, amikor meglesem őket, önfeledtek. Azt akarom látni, hogy valakit szeretnek, és ő viszontszeret, hogy a törődés úgy ül a vendégágyon, mintha sezlonon tenné, egyenes derékkal.
Tavaly kora nyáron, a szabadságvesztésünk első hónapjaiban megismertük az erkélyszomszédokat. A merőleges ház hatodik emelete éppen egy magas velünk. Az állatorvos úr olvasott ember, nagylelkű, felajánlotta, hogy tarthatok neki előadásokat, ha hiányzik a publikum. Aztán ő közvetítette az elsőn egyre inkább magába roskadó fiú kora délutáni tombolásait. A léggitározást, meg ahogy végül a fiú elterült a delíriumban.
– És végre csönd! – mondta a doktor úr. Zavartan ültünk tovább, kurrogtak a galambok, helikopterek jöttek. Hirtelen nem volt miről beszélni.
A harmadikon egy korombéli, középkorú pár pezsgőzni jár a konyhába. Állnak az ablakkal szemközti konyhapult előtt, kiöltözve, utcai cipőben. Jól látom őket, földig ér az ablak. Valami sütőféleség mellett oldalt gyertya ég, vagy kis lámpa vibrál. A kényelmes ruhájuk, amiben különben élnek, – úgy képzelem – sértetten hever a hálószobai inason.
– Bevág az öltönynadrág, fiam, híztál!
A férfi nem mond semmit. Vagy ő mondja.
– Anyukám, ez a ruha passzé.
Hiába próbálom őket – pedig már többször láttam ezt a rítusukat, biztosan mindig az online színházi közvetítés előtt – boldogra nézni.
A nyáron kitáruló ablakszínházakkal ez a gond. Túl sok van a nézőre bízva. Saját előítéletek, benyomások, azt látom, amiben vagyok. „Miért nem lehet ezt rendesen mondani?” „Miért nem lehet mondani semmit?” „Miért vagy eleve sértett?” Ezt látom szemben, pedig ez nem ott van.
– Hamarabb betehetted volna a pezsgőt.
– A Radnóti büféjében is visszamennél szólni?
– Nem vagyunk a Radnóti büféjében.
– Akkor mit majomkodunk itt?
Talán túl kíváncsi vagyok. Csak hallani kellene a boldogságot. Gyerek kurrogását, ahogy utánoz valamit, mondjuk állatot, és nem sikerül, a szülők önfeledt hahotája meg-megszakítja.
– Milyen édes!
Nem látom, csak elképzelem, hogy a gyerek nem sértődik meg, nem érzi úgy, kinevették, amiért nem sikerült bárányt, kecskét, tyúkot utánozni. Leguggolnak hozzá? Apa felkapja?
Vagy egy igazán jó szeretkezés finom súrlódásai, elhaló sóhajok, ringatózás. Ezt sem szabadna látni, az már túl sok. Ha hallanám, tudnám, boldogok-e, vagy apa erőszakolta ki végre az együttlétet, és bár anyának sem esik kifejezetten rosszul, kicsit végig sértett. Ha látnám is őket, az a testről szólna, a bőr színéről, a nő vonalairól – mert a nő szép. De ha csak hallanám őket a pesti május akácillatában, talán jobban érteném, mi történik velük.
A sarkon van egy közért, német bolt, Berlinben, emlékeim szerint, a legócskábbnak számított, itt delikát a kínálat. Az épület, amiben van, harisnyaszem-felszedő üzem volt valaha, a félemeleten pumpáltak, ziháltak a gépek, nyáron elviselhetetlen volt a forróság. Ezért a nők fehérneműre vették föl az otthonkát, vagy egyenesen meztelen testükre, hogy kibírják a műszakot.
Szemből, a parkettagyárból, ami ma egy divatos lakópark, oda jártak kukkolni a férfiak. Azok közül a nők közül, akiket meglestek, akik nevettek ezen, vagy bántotta őket a tolakodás – egy sem él már.
És a férfiak is régen el vannak hamvasztva valahol. Azt hiszem, a gyárakra sem emlékszik itt senki. De lám, a pillantásaik, a leskelődéseik itt maradtak. És most, hogy az otthonok párnázott börtönéből, a matekórának csúfolt konferenciahívásról pillog ki vágyakozva egy fiú, vagy ahogy az alatta lakó lány trombitát gyakorol, és az istennek sem megy a Star Wars főcímzenéjéből az ismert taktus, és ahogy a lány felnéz a kottából, hátha valaki jár a fák hegyén, na, az a pillantás – ha akarja, ha nem – őrzi a régieket.
Ha másra nem vagyunk jók, talán ez. Nézni egymást, ahogy ők.
Vissza a tetejére