Nótarádió, kis dolgaink
Zsámbékra utaztam, és a Széna téri buszvégállomáson, mielőtt felszálltam volna a viszonylatra, hugyoznom kellett. (Gyűlölöm ezt a szót – a baszás is csak a jelölt tevékenység közben kimondva válik testivé, egyébként férfias beszélgetések közepette is csupán vágyakozó nagyotmondás marad, mint gyermekbántalmazó száján a mennybemenetel, némileg ironikus túlzás tehát, melyről még szó esik –, de itt és most, tragikus és az elemi szükség uralta helyzetemben ez a kifejezés helyénvaló.)Ritka, hogy modernülő városunkban legyen erre megoldás. Hogy ne csak egy kocsmába betérve, vizet, kávét, csekélyke sört rendelve könnyebbüljön a test, továbbgördítve az ember húgyhólyagját egy újabb kocsma, kávézó felé. Itt volt. Működött nyilvános mosdó, s benne nyilvános nénike. Az előtérben kis elemes készülékről valamelyik nótarádió adása hallatszott, mint annak idején a Kossuthon a Jó ebédhez szól a nóta. Az ősz néni meg el-elénekelte magát, ahogy a zenei szerkesztő valami közismertebb dallamra talált. Az apró ablakon besütött a nap. Álltam a fehér csempével szemben, és ugrottam harmincat vissza. Ugyanez a dal, ugyanez a fehér csempe, még a fertőtlenítő szaga is ugyanaz, csak ezerkilencszáznyolcvannyolcban vagyok.
És nem volt ebben semmi ironikus.
Ellenkezőleg. A klór szagával jött a menza főzelékszaga, a tornaszertár zsámolyainak bőrillata és némi doh a pince felől. A dallal meg egy vasárnap délután, és nagymamám, aki a szoba-konyhában melegíti a zsírt, és a Kossuthon a népdalcsokorra énekel.
Bazmeg. Ez a nótázó asszony, legyen bárki, kispolgár vagy emlékező, dilettáns nótafa rektorfeleség, mindig az irónia tárgya volt. (Mint annyi minden más.) Kocsmák, lakótelepek, vécék és gangok, vidéki utcák középszerű dalokat dúdoló otthonkás senkije. A nótázó néni. Az idő maradéka. Egy forradalmi kor hordaléka, melyet egy újabb és jobb forradalom majd jobb gondolatok felé terel. Mit tudom én, mire gondoltunk. Hogy rászoknak a Sziámira?
Nem szoktak. Forradalom se volt, helyette maradt az irónia.
Furcsa, hogy ebben az agyonesztétizált korban, melyben egy korosztály, az enyém, tétlenül hagyja idézőjelbe tenni a saját életét, de iróniába csomagolva folyton-folyvást újraszüli a hetvenes, nyolcvanas éveket, amelyeket se feldolgozni, se elengedni nem tud. Mintha egy műdalt dúdolna, mindig ugyanarról beszél.
Elmúlt a szocializmus. Elmúlt, mert igazából ledönteni nem sikerült. A rendszer magától múlt el. Lassan és tönkretéve maga körül mindent, amit csak lehet, de elmúlt. Sok lázas, bátor elme kellett persze a „szublimációhoz” is, de a szisztéma belső logikája szerint mégiscsak inkább felszívódott, mint a herpeszek. (Ez is fel fog.) De ahogy most sem, akkor sem tudott kibontakozni semmi forradalmian más. Negyven év osztályharca, maga a szocialista forradalom állt mindenki mögött. „Fáradtság volt.” Meg a Fa szappan, a kocka-Lada, a telek, a gmk. A műdalok. Az otthonkában rántott húst sütő, dúdoló „nyanyák”. Akikről tulajdonképpen senki semmit nem tudott (hacsak éppen nem a saját nagymamája volt az illető), csak annyit, hogy „bénák”, nem nyugatiak, és egy unalmas valóságra főznek fáradhatatlanul. Minden nevetség tárgya volt. És minden ironikusan fogalmazó korabeli alkotás a másik nagymamáját (sógorát, öccsét, nagybátyját) nevettette ki. Mert az enyém valahogy máshogyan énekelt, miközben sütötte a rántott húst. Nem olyan volt. Jobb volt. Az enyém. (Közben – naná! – Platónt olvasott. Trianonról mesélt, a holokausztról mesélt, elvitt Füst Milánhoz, és két főzés között disszidált a Szabad Európa Rádióba, hogy felolvassa: Kádár hülye.) Egyszerűen be vagyunk zárva minden vasárnap délutánba. Sem feldolgozni, sem elengedni nem tudtuk a kocka-Ladát, a telepet, a limót, az aktatáskadivatot. (És mi a kocka-Lada egy világháborúhoz? Már kibeszélésügyileg is.) Újra- és újraszüljük magunk körül a hetvenes-nyolcvanas éveket, az Instán, a Fácsén is azt reprodukáljuk. Az a nosztalgiánk, hogy röhögünk rajta. Idézőjelbe tesszük a nosztalgiát, és akkor lehet. Iróniával oldjuk kimondhatatlan feszültségeink. Elég a szóda tetején elpattintani egy Falfúró-poént, és máris gyermekek vagyunk. (Milyen kurva viccesek voltunk abban a szar egyendorkóban az udvaron. Nem?) A sekélyben merülünk. Azt szoktuk mondani erre a vádra, hiszen akkor voltunk fiatalok. Hát miből idézzünk? Nem röhöghetünk azon, hogy milyenek voltak az akkoriak?
De. És ami van, azok is mi vagyunk. A ciki. A gáz. A „ne má”. A balfasz. A lúzer. Ez az abszurd, idézőjelbe tett, bármit iróniával enyhítő, lázító, langyos féldeci, ami mindegyikünk mackóalsós énjének némi nyugalmat jelent, ez a mi jelenünk. Egyszerűen nem vesszük komolyan, hogy ez volt. Meg hogy „ez” vagyunk. A gyerekkorunk vagyunk. Idézőjelbe van téve minden. Ez egy társadalmi apakomplexus. Mintha a társadalom lett volna az apukánk. És a társadalom minket elhagyott.
Mintha a nagyanyánk nem énekelte volna ezeket a szerelmes dalokat minden vasárnap délután. Nem lett volna egyetlen olyan alkesz szivacs se a környezetünkben, mint a Roncsfilm karakterei között. Ma is olyan könnyű összeröhögni rajtuk. Jutyúbon megosztani. (Ne má, baszki, ez kész röhej. Lol. Gáz! Nincs mélyebben. Ez a kultúra. Karaj.)
Mi már csak így tudjuk. Egy fél teniszpályán tanítottak játszani. A háló egyik oldalán. Aki látta, hogy így élni nem lehet, aki komolyan merte venni, hogy lehetne jobban is, az mára vagy halott, vagy szintén vicces, kinevethető alak.
Egy negyvenes nem mondja, hogy „lúzer”, csak azt, hogy „édes istenem!”, vagy azt, hogy „hááát...”, de ezzel a nyelvi tartózkodással még kicsit sem válik olyan fasza úriemberré, mint a nagyapja, aki némi szeméremmel kezelte az életválságokat. A spontán megszokás üzemel. Nehéz a lúzert kimondani, meg kell támasztani mimikával, nézéssel is. De hát nem vagyunk négerek. Ja, de, csak átvitt értelemben.
Szóval szól az a nóta a fajansszal szemben.
S ezt én igazi punk gesztusnak gondolom. Dúdolni a Lehárt egy retyóban, mintha 1919 óta nem történt volna semmi sem. Vasárnap odakenni a rántott húst Gothár–Esterházyval, kicsapni a személyi számot is a pir. burg. mellé, vagy odaszólni a piszoár felett töprengő idegen férfinak: „ha a feles busszal tetszik menni, igyekezzen, mert a következő csak egy óra múlva megy.”
Nekem ez menő. Még akkor is, ha épp azt a dalt, ami szól, állatira – vagy inkább kurvára – nem szeretem.
Vissza a tetejére