Semmi felhajtás
– Idén nem csinálok nagy felhajtást – nálunk minden évben ezzel a mondattal indul a karácsonyi szezon. A mondat anyám száját hagyja el legkésőbb november közepe táján, mire apám, a húgom meg én elkezdünk röhögni. Régebben csak összenéztünk és somolyogtunk, de mostanában már nem fogjuk vissza magunkat. Anyám ilyenkor először sértett értetlenkedéssel néz ránk, aztán ő is elneveti magát. – De idén tényleg nem – teszi hozzá, ahogy minden évben hozzáteszi, erre mi már dőlünk a röhögéstől, aztán megpróbálunk komoly képet vágni, mert anyám már készül a rövidnek szánt felsorolásra, hogy mi lesz nálunk karácsonykor, és hogy ő most nekünk mondja, de majd mindenkinek tudtára adja, hogy idén igazán ne számítsanak nagy felhajtásra.
– Szóval egy pulykát azért sütök, de csak huszonötödikére, akkor jönnek a vendégek. Mi huszonnegyedikén csak szerényen megvacsorázunk, lesz egy kis lazac, tepsiben, saláta, krumpli, az a tepsiben sült, amit úgy szerettek, egy kis mártással, meg csirkemell a húgodnak – itt rám néz, mintha én felelnék azért, hogy a húgom nem eszi meg a halat –, addigra lesz ugye havas kocka meg zserbó, én idén mást nem sütök. Hozzanak süteményt a többiek majd huszonötödikén. – Ezen a ponton lenéz a naptárjára, egy régimódi, egyhetes beosztású papír naptárra, karácsony heténél nyitva, oda jegyzeteli, mit fog sütni-főzni, hogy el ne felejtse. Neki már arról a listáról eszébe fog jutni, hogy mit kell még venni.
A karácsony előtti hetekben gyakran látjuk anyámat a konyhába rohanni, hogy a pult oldalába támasztott naptárban odalapozzon a jegyzeteihez, és megnézze, mi is az, amit még előre meg tud venni. Apám mindig felajánlja, hogy ő majd elrohan a boltba, ha későn derül ki, hogy kell még valami, anyám csak ne idegeskedjen, mire anyám általában legyint, de azért mosolyog, és azt mondja, jól van, szívem.
Amikor legközelebb felnéz, mi éppen teletömjük a szánkat az ebédről maradt rakott krumplival, meg sem állunk a rágásban, úgy fogadjuk a következő tételeket.
– Jó, hát egy sajtos rudat is sütök, az még belefér, dupla adag, hogy maradjon huszonötödikére a vendégeknek. És ha már azt, akkor persze egy kis fokhagymás mártogatóst összedobok, annak nagy sikere szokott lenni. – Anyám talán semmit sem élvez úgy, mint ha sikere van az ételnek, amit elénk tálal. Bólogatunk, a húgom lassan a zsebébe nyúl, az asztal alatt nyomkodja a telefonját, biztos randit beszél meg azzal a csávóval, akivel most állítólag jár. Ki nem állom azt a gyereket, focimeccsen legszívesebben szanaszét rúgnám a bokáját, de persze nem rúgom. Akar a franc büntetőt amiatt a kis csicska miatt. Az alsóbb osztályos csajok nagy bálványa, szőkés tincsek vannak a hajában (ez milyen már, festeti!), úgy öltözködik, mintha ő volna a fiatal David Beckham, még egy kicsit hasonlít is rá, csak nincs olyan jó fizikuma, és persze hol van tőle focitudásban. Hogy pont az én húgomat nézte ki magának… Ez bosszant benne a legjobban. Ha komolyan járni fognak, még az is lehet, hogy be kell engedni a lakásba. A húgomnak már megmondtam, hogy ide ne merje hozni, de erre csak lehülyézett, és hozzám vágott egy műanyag valamit, ami éppen a keze ügyébe akadt, mire a valami eltört a padlón, és kiderült, hogy szemfesték van benne, és minden tiszta csillámpor lett, erre a húgom bőgni kezdett, hogy ez volt a kedvence, és hogy ezt hogy a picsába lehet feltakarítani, mire én azt mondtam, hogy miért nem valami mást vágott hozzám, erre becsapta az ajtót, én meg ott álltam a csillámporban, hogy tényleg ezt valahogy el kéne tüntetni. Vagy fél órát küszködtem vele, mielőtt anyánk hazaért, de még mindig csillogott a padló.
– És talán még egy kis linzert, az soká eláll – hallom anyám monológját, aminek a fonalát a fokhagymás mártogatósnál veszítettem el. – Jön ugye anyád – folytatja, és apámra néz, aki lesütött szemmel bólint – meg az öcséd a barátnőjével meg az én öcsémék a két kisgyerekkel… – A családi létszámellenőrzésnél én már azon gondolkodom, hogyan lehetne úgy lekoptatni a gyökér gyereket a húgomról, hogy a húgom ne tudja meg, hogy én állok mögötte, de beszűrődik az agyamba a két kis unokatesóm képe, akiket a hátam közepére kívánok. Anyám szerint tündéri, csoda szép kisfiúk, szerintem meg egy zsákba kéne kötni őket egész estére, és betenni a sarokba. Állandóan kérdezgetnek, de meg sem várják, hogy az ember mondjon valamit, futnak egy kört a lakásban, valamit tuti összetörnek, berontanak a szobámba, összetapizzák a cuccaimat, az anyjuk meg csak annyit mond, hogy ejnye, fiúk. Nekem meg vörösödik a fejem, és próbálok nem megszólalni. Anyám mindig azt mondja, mutassak meg nekik valami játékot a gépemen, hadd játsszanak vele egy kicsit, pedig tudja, hogy rühellem, ha valaki hozzányúl a gépemhez, de azért bekapcsolom nekik, pedig tudom, mi a vége, öt percig bírja az egyik, hogy a másik játsszon, aztán cserélnek, de csak akkor, ha ott vagyok, ha kijövök, pillanatok múlva hallani, hogy vagy visítanak, vagy püfölik egymást. Amúgy sajnálom is kicsit őket, baromi unalmasak ezek a családi dolgok gyerekként, emlékszem, én is mindig untam. Most is unom, de valahogy jobban eltelik, mióta apám ilyenkor megengedi, hogy igyak egy kis tojáslikőrt, csak egy pohárral. Nem is szeretem, de legalább már nem almalével kell koccintanom, jobb érzés majdnem felnőttnek lenni. Jövőre tizennyolc leszek, és anyám szerint már nem kezelhetnek úgy, mint egy kisgyereket, mert az nincs rendben, hogy semmi átmenet, a tizennyolcadik születésnaptól mindent lehet. Ebben például teljesen igaza van. Az ilyenek miatt is bírom a szüleimet. Elég normálisan gondolkodnak, főleg a többiek szüleihez képest.
Szóval anyám listája végül beteríti az egész karácsonyi hetet a naptárjában, miután megtoldotta még mézeskaláccsal, mert annak az illata nélkül ugye nem karácsony a karácsony. Pedig senki sem szereti, minden évben ott szárad az asztal közepén egy tányér szépen feldíszített kalácsbaba, és valamikor január végén anyám egy takarítónapján óvatosan a kukába csúsztatja.
Mikulás után már mindennap történik valami nálunk a tökéletes karácsony érdekében. Apám létrára áll, és fényfüggönyt szerel az ablak elé a nagyszobában, anyám ajtódíszt készít, és felragasztgatja minden ajtóra, aztán egy hét múlva már folyton süteményillat van délutánonként, én általában arra jövök haza edzésről, hogy anyám könyörög a húgomnak, hogy legalább mosogatni segítsen, mire a húgom kikiabál a szobájából, hogy mindjárt, aztán persze marad, ahol van. Végül beállunk mindketten mosogatni meg lekvárral összeragasztani a linzereket, amiket azért anyánk mégis megsütött, hogy hát legyen valami aprósütemény a biztonság kedvéért.
Huszonharmadikán anyám úgy néz ki, mint egy tébolyodott takarítónő, a fején hajcsavarók, azon egy kendő, egyik kezében portörlő, a másikban a spriccelős ablaktisztító, én ilyenkor, ha csak lehet, elhúzok a haverokkal, mert vagy rám sóz valami teljesen értelmetlen feladatot, vagy leordítja a fejemet, hogy hogy néz ki a szobám. Már megtanultam, hogy addigra ügyesen berugdossak mindent az ágy alá. Ha csak bekukkant, úgy tűnhet, rend van.
Huszonnegyedikén délelőtt felhozzuk a fát a pincéből apámmal, addigra ő belefaragja a talpba, persze mindig ferde, de ha jól forgatjuk a nagyszoba sarkában, nem venni észre. Anyám megjegyzi, hogy mintha a tavalyi nagyobb lett volna, mire apám meg én egybehangzóan állítjuk, hogy pontosan ugyanekkora volt, ugyanannál az árusnál vettük. A húgom is felkel, és nekifog a fa díszítésének, ez az egyetlen dolog, amit szeret csinálni, én is szeretem, mert közben megzabálhatunk egy csomó szaloncukrot. Én a kanapén ülök, és a szaloncukrok papírjaival dobálom a húgomat, anyám a konyhából kiabál, hogy aztán nem teletömni magunkat édességgel ebéd előtt. Habár azt is mindig elmondja, hogy szerény ebéd lesz, mert a vacsora a fő étkezés ilyenkor. Délután sem nyugszik le, mert hatra mindennek készen kell állnia, a fának a nagyszobában, alatta ajándékokkal, és a vacsorának, ami kétféle hal, egy kis csirkemell a húgomnak, aki nem eszi meg a halat, a hagymakrémleves cipóban, amit anyám sütött, mert hát nem kerülhet a karácsonyi asztalra bolti cipó.
Csak a gyertyagyújtás után lesz valami nyugi, amikor mindenki el van foglalva az ajándékával, apám előszed egy társast, játszunk, a húgom biztosítja anyámat, hogy nyugodtan otthagyhatja a mosogatnivalót, majd mi megcsináljuk, persze, az én nevemben is megígéri, úgyhogy vár ránk egy mosogatás, ami egyébként nem is rossz, kimegyünk, nézünk a nappali felé, ott ülnek a szüleink, bort iszogatnak, és egyikük sem akar éppen semmit, sem tőlünk, sem a másiktól, senki nem utasít semmire senkit, és nem von kérdőre semmiért, azt hiszem, ezt nevezik karácsonyi hangulatnak. Ilyenkor én sem rühellem annyira a húgom hülyeségeit, mosogatás közben hallgathatjuk a kedvenc zenéit, egyszer egy évben ki lehet bírni.
Aztán másnap megjönnek a vendégek, délelőtt anyám újra turbó fokozaton pörög, megint kiporszívóz, ki tudja, miért, közben sül a pulyka, nekem úgy tűnik, a fával ellentétben ez minden évben nagyobb, aztán anyám terítőket tesz mindenhová, tányérok, poharak, ez mind honnan kerül elő, a franc tudja, sajtos rúd, sütemény, mire ideérnek, megmelegíti a töklevest, tökmagot pirít hozzá, végigszalad a lakáson, benéz a szobámba is, és megjegyzi, hogy azért kiporszívózhatnám, akkor a kedvéért tologatom a porszívót egy kicsit én is, a húgom elfoglalja a fürdőszobát, hajat mos, sminkel, nekem marad tíz perc, mert még anyám is le akar tusolni a vendégek érkezéséig, az egész nap egy kapkodás, gőzfürdő, öltözés. Aztán öt körül beállítanak, nagyanyám hosszan ölelget, a két kis hülyegyerek unokaöcsém rohangálni kezd, és ajándékot akar bontani, végre nagy nehezen asztalhoz ülünk, persze nem férünk oda mind, a kicsiknek van gyerekasztal a nagyszoba ajtaja mellett, mi a húgommal a konyhapultnál ülünk, tojáslikőr, sült hús, zserbó, bejgli és az a finom vaníliás gömb, amit nagyanyám hoz minden évben, és én minden évben megfogadom, hogy nem eszek belőle annyit, hogy a vacsora után már moccanni se bírjak, de torkig leszek mégis az étellel, lesz mit lemozogni a következő edzésig. Mindenki beszél, csillagszórózunk a kicsikkel, addig se ordítanak, aztán még egy kis sajtos, csak hogy apám pálinkája nehogy a fejébe szálljon valakinek, a kicsik közül az egyik lever valamit, a másik sír, apám meg az öccse elszívnak egy szivarkát a teraszon, a húgom elkéredzkedik valami buliba, anyám kiakad, hallom, ahogy a konyhában suttogva veszekednek, én őrzöm a szobám ajtaját, nehogy megint be kelljen engedni a két kis tökit, de aztán persze be kell, bekapcsolom nekik a gépet, soha nem mennek el a vendégek, gondolom. Este tíz körül már látom, hogy apám ugyanezen gondolkodik. Végre nagyanyám cihelődni kezd, anyám öccséékkel jött, szóval együtt indulnak, erre a többiek is felállnak, kabát, sálak, mindenkinek megvan-e mindene, az ajándékot itt ne hagyjátok.
Tizenegy elmúlik, mikor anyám lerogy az étkezőasztal melletti egyik székbe, végignéz a maradékokkal teli tányérokon, a megdőlt süteménytornyokon, és azt mondja – Én többet ezt nem csinálom.
Apámmal összenézünk, vártuk ezt a mondatot, ez azt jelenti, hogy idén is lezárult a karácsonyi őrület. És most ennek a mondatnak van majdnem egy teljes éve érlelődni, finomodni, mint valami befőttnek, és amikor jövő novemberben kibontjuk, úgy fog hangzani: „idén nem csinálok nagy felhajtást”.
Vissza a tetejére