Ribin
Kicsi lányom sokat sírt, kólika gyötörte, ő volt a kilencedik, a többit el kellett engednünk, nem voltak erősek erre az életre. Mondták az orvosok, hogy a feleségem miatt voltak gyengék, de én nem bántottam őt érte, pedig akartam, istenemre. Már akkor tudtam, hogy megbocsátok mindenért, amikor megtaláltam a revolvert a zsebemben, nem volt benne töltény, ezt végül a detektív úr is jegyzőkönyvbe vette, de a kicsi Olga úgy megijedt, hogy a feleségemnek át kellett ölelnie, hogy megnyugodjon. Rá is szóltam, még megfojtod, de ő csak szorította a melléhez, addig préselte, míg akkora nem lett, mint egy borsószem. Később egy gyufaskatulyában behozta hozzám a bajai kórházba, az udvaron játszottunk, hóembert építettünk. Kicsi lányom kacagott, nevettem vele én is, amerre léptünk, utunkból elseperte a havat a szél. Sokáig nem zavart minket senki, ám váratlanul egy mezítlábas, nagykabátos fiú lépett hozzánk, és azt mondta, hogy a szívéből kiáll egy vasmag, amit el kellene gurítani a bokrok alá, oda, ahol a király lakik. Mondtam kicsi lányomnak, hogy gurítsd el bátran, de ő nem figyelt rám, éppen egy faággal játszott, görbe volt, mint egy kígyó, korona volt a fején. A fiú, aki a malomtulajdonosnak volt a negyedik gyereke, megijedt, elszaladt az épület felé, hívta a főorvos urat, ám ő éppen konzíliumot tartott, elhessegette magától, mint egy döngicsélő legyet. A feleségem megdorgálta a kicsi lányom, nem szabad senkit ijesztgetni, mondta, és elküldte a fiú után, hogy kérjen bocsánatot. Ő szipogva engedelmeskedett. Amikor egyedül maradtunk, körbenéztünk, lélek sem járt az udvaron, feleségem kacsintott, és megengedte, hogy simogassam, tüzeltek a szemei, sikkantott, kinyílt fenn egy ablak, és a főnővér, a Bertalanné, azt mondta, hogy egy kicsit halkabban tessék, nagysága! Igenis, kérem, mondta megszeppenve a feleségem, aztán rám nézett, és pukkadozott a vidámságtól. Legutóbb Nikita Ribint láttam így nevetni, fent állt a kórház tetején, hiába mondta, hogy nem akar leugrani, Bernhardt főorvos úr, a nővérek és a két izmos ápoló kétségbe voltak esve. Imádkoztak neki, de ő kacagva a szerbeket hívta, pohár pálinkát ivott volna velük, mert csuda jó kedve volt. Hiába kiabált, nem hallatszott el a hangja a kávéházig, így kénytelen-kelletlen lemászott, mire az ápolók hátracsavarták a karját. Ő csak nevetett, és azt mondta, hallja a fütyülést, jobban tenné mindenki, ha hasra vágódna, mert a srapnel leszakíthatja a személyzet fejét. Két napra ágyhoz kötötték, maga alá vizelt, de énekelt, nevetett, azt mondta, őt senki le nem győzheti, csak a cár, akinek három lánya közül kettőnek legénykorában udvarolt. Ribin napok óta nem is nézett felém, ez a szokása, máskor meg folyton a nyakamra jár, hoz ajándékot, legutóbb megígérte, hogy szerez szappant. Manapság semmit nem lehet kapni, bár vége már a háborúnak, de még mindig heti hat alkalom helyett csak háromszor adnak nekünk húst. Pesten se különb az élet, olvastam az újságban, hogy nincs szén, újévig nem járnak a vonatok, és újra összeírják, kik jogosultak élelmiszerjegyre. Bernhardt főorvos úr nem szereti, ha hírlapot olvasok, azt mondja, felzaklat, de az egyik műtősfiú titokban hozott nekem fővárosi újságokat. Pár pengőt kért csak érte, odaadtam mind, amit Dezső öcsém küldetett nekem. Nem vágyom vissza Budapestre, a Kálvin téren már biztosan nyoma sincs a tréfálkozó patikáriusoknak, a varrólányok leszegett fejjel sietnek a dolgukra, a Neptun-szobor körül pedig fekete ruhás férfiak beszélgetnek arról, hogy kit lőttek agyon a nyílt utcán, melyik suhancot akasztották fel a különítményesek. Itt lassan telik az idő, unalmamban egy kaviccsal szoktam kottát rajzolni a falra. Legutóbb az ápoló megkérdezte, mi ez a krikszkraksz, mondtam neki, hogy ez egy szélhámosság, amit ő persze nem értett, de nem akartam elmagyarázni neki. Estére végre megkaptam a szappant, Ribin lopta az orvosoktól, konzervet is hozott, késsel bontotta fel. Gyönyörű, faragott nyele volt a késnek, még az apjától kapta, aki az ő apjától örökölte, az meg az övétől, és így tovább. Bevacsoráztunk, aztán Ribin egy kézzel varrt dohányos zacskót halászott elő a zsebéből, szalaggal volt megkötve, Irina, a felesége készítette, mielőtt férje felszállt volna a frontra tartó vonatra. Kibontotta, ujjai közé csippentette a dohányt, a Budapesti Hírlapból leszakított egy csíkot, és cigarettát sodort belőle. Nem ért fel a morfiummal, ma is izzadok, ha az injekcióra gondolok, de hozatott nekem a kocsmából pirosbort, az már jó volt, kellemesen zsibbadt minden tagom. Aznap este még nőt is szerzett, kis mellű volt, de jól szeretett. Valériának hívták, azt hiszem. Amikor végeztünk, azt kérte tőlem, hogy a húgával is feküdjek le, aki a konyhán dolgozott mosogatólányként. Arra gondolt, inkább egy magyar legyen neki az első, ne egy kutya szerb, aki az övéivel folyton feldúlja a tanyavilágot, öli a népet, a kocsmában meg annyit fizet, amennyi jólesik neki, többnyire semmit. Ribin mesélte, hogy egy szerb katona egy lánykának késsel vette el a szüzességét, nyelével kezdte, de felszaladt a penge. Miska gyerek lélekszakadva rohant orvosért, a doktort felöltözve találta, gyorsan befogták a lovakat, de hiába, harmadnapra kivérzett szegény leány. Megvallom, sok volt a vesződség Valéria húgával, ügyetlen volt, a blúza vásott, szerencsére csak gyenge vérzése volt. Becsületbeli ügynek tartottam a coitust, külön szerencse, hogy a nővére két hétig minden este hálás volt érte. Alig vártam a tavaszt, feleségem keveset jött, nem láthattam kólikás kicsi lányomat, kérdezgettem az ápolókat: vajon a kis Olga kigyógyult-e már a bajból?, de mindegyik a vállát vonogatta. Bernhardt főorvos úr brómot rendelt nekünk, hogy ne nyugtalankodjunk, én nem vettem be, a nővérek éjszakánként hálásak voltak érte. Végre eljött a cseresznyevirágzás, kárpótolt mindenért: a finom ételekért, a kávéházi füstért, még a Zeneakadémia sem hiányozott annyira, hullámzott valami körülöttem, színe volt, illata, talán Wagner-muzsika volt. Nem, rosszul mondom, az én Notturnóm szólt, a hegedűszóval kialudtak bennem a nehéz szagú gázlámpák. Éjjel mindig a kicsi lányomról álmodtam, könyörgött nekem gyógyszerért, én feltörtem a szekrényt az orvosi szobában, elhoztam néhány ampullát, és belekevertem a teájába, amitől kisimult az arca, kipirosodott, mosolygott, és azt mondta, köszönöm, apácskám. Amikor Ribinnek elmeséltem az álmomat, azt mondta, nekem nincs is lányom, megölte egy szerb szuronya, kifolyt minden vére abba az árokba, amit az antant ásatott a megcsonkított Magyarország köré. Ekkor kiabálni kezdtem, sírtam, zokogtam, az ápolók leöntöttek egy dézsa vízzel, megvertek, nyugszol már?, kérdezték minden rúgás után, végül hozzákötöztek az ágyhoz. Ribin bocsánatot kért, azt mondta, nem így gondolta, de én nem akartam beszélni vele, a fal felé fordultam. Amikor kinyitottam a szemem, forróság ömlött be az ablakon, fecskék rajzottak az eresz alatt. Bernhardt főorvos úr szerint hónapokig aludtam, a nővérkék már megsirattak, hiszen Ribinre egyik sem számíthatott, mert örök hűséget esküdött az ő Irinájának. Az orosz megjelent az ágyamnál, ünnepélyesen azt mondta: utoljára kér bocsánatot, de ha nem fogadom el, akkor többet nem látom. Bólintottam, erre nagyon jó kedve lett, és azt mondta, kelni fel és járni! Nem tudtam mire vélni, de engedelmeskedtem, bár gyengék voltak a lábaim. Ribin hónom alá nyúlt, és kicipelt a folyosóra. A lépcsőnél már visszatért az erő a tagjaimba, nem kellett támogatni. A portásfülke üres volt, az orosz lefizette az öreget, így senki nem állított meg minket. Hova megyünk?, kérdeztem, de Ribin nem válaszolt, jelentőségteljesen mosolygott. Mellettünk konflisok haladtak, napernyős asszonyságok fegyelmezték a rakoncátlan gyerekeiket. Az utcakövek égették a talpam, ekkor vettem észre, hogy nincs rajtam a cipőm, pizsamában vagyok, nem ingben, nadrágban. Kis idő múlva Ribin mosolyogva mutatott maga elé, mintha gazdag birtokával dicsekedne: megérkezni! A népfürdő bejáratánál álltunk, szinte üres volt a placc, csak néhány dologtalan lézengett a nyári forróságban. Ott helyben mezítelenre vetkőztünk, Ribin fejest ugrott a vízbe, én csak óvatosan ereszkedtem bele, mert féltem, hogy a szívem nem bírja a hideget. Az orosz arcomba fröcskölte a vizet, amiért nagyon megharagudtam rá, és azt kiabáltam, hogy megfojtom. Ő nevetett, kimászott a partra a bámészkodó cselédlányok nagy örömére. Megfeszítette a bicepszét, a lányok sikítottak, ő meg ismét beleugrott a vízbe. Kitört belőlem a nevetés. Késő délutánig pancsoltunk, ám valaki feljelentett minket, és jöttek a detektívek, kiparancsoltak a vízből. Előállítottak a rendőrségre, kihallgattak, amikor megmondtuk, hol a lakóhelyünk, azonnal tárcsázták a főorvos urat, aki igazolt minket. Rendőrségi autóval szállítottak vissza minket a kórházba. Mintha főbenjáró bűnt követtünk volna el, pedig az ápolók mesélték, a Deszkás utcai pocsolyákban a helyi suhancok is meztelenkednek, de azokkal nem törődik senki. Bernhardt főorvos úr a kapuban fogadott minket, csóválta a fejét, kolléga, ez nem volt szép magától, mondta, de Ribinhez nem szólt egy szót sem. Behívatott a szobájába, gondoltam, alaposan meg fog dorgálni, de megkínált egy jó egyiptomi cigarettával. Íróasztalához ült, én a vendégfotelbe, pöfékeltünk, és Mahlerről beszélgettünk. A zene Napóleonja volt a kedvence, mert császár volt ő, ebben mindketten egyetértettünk. Közben az iroda előtt Ribin kétségbeesve tördelte a kezét. Amikor végre kiléptem, sírós hangon kérdezte, milyen döntés született, mi lesz a sorsunk. Nevetve mondtam, hogy semmi bajunk nem lesz, míg világ a világ. Erre ő azt monda, hogy egy gond azért akad, mert amíg távol voltunk, valaki ellopta a kését. A párnája alá dugta, de nincs ott, átkutatta érte az egész kórházat. Bementünk a kórterembe, kérdőre vontuk a hálótársainkat. Vállukat vonogatták, nem érdekelte őket Ribin kése, erre az orosz olyan dühös lett, hogy összevert mindenkit. Utoljára a malomtulajdonos fia maradt, amikor ráemelte hatalmas öklét, a gyerek sírva fakadt, és beismerte, hogy ő vette kölcsön a kést, mert elgurult a vasmagja, felpattant a kerti tölgyfa tetejére, és ott beakadt egy ágba. Utánamászott, le akarta vágni, de a kés beszorult a fába. Hiába próbálta, nem tudta kihúzni. Ribin megragadta a gyerek vállát, mutasd, melyik volt az a fa, mondta, és tolta maga előtt a fiút. Az udvar déli részén állt a hatalmas tölgyfa. Az orosz nem mert felmászni, azt mondta, egyszer elragadta egy sasmadár, ledobta, azóta fél a magasságtól. Felmásztam hát helyette, ahogy feljebb jutottam, megizzadtam, csípte a szemem a szél. Már fenn jártam a felhők között, amikor megpillantottam a kést. Markolata beakadt két ág közé, a pengéje felfelé állt, vér csöpögött róla a homlokomra. Ekkor tudtam meg, hogy végünk van: nekem, Ribinnek, a feleségemnek, kicsi lányomnak, de még Bernhardt főorvos úrnak is. Lekiáltottam, hogy meneküljön, ki merre lát, már hallom, valaki sír, kiabál itt a fejemben, mint a kilőtt golyó, úgy süvíti, hogy Ribin késébe belelépett az Isten.
Vissza a tetejére