Egy szótlan generáció (Mucha Dorka: Puncs)
Mucha Dorka: Puncs. 21. Század Kiadó, Bp., 2019
Mucha Dorka debütáló kötete, a Puncs, Bret Easton Ellis találkozása Lovasi Andrással az Y generáció porondján. A kisregény felütése emlékeztet Lovasi Idáig tudom a történetet című popszappanoperájára, ahol az eltérő erőviszonyok és szerelmi sokszögek között sodródnak a szereplők. Mucha Dorka karakterei viszont inkább az amerikai író gazdag, közönyös és céltalan diákjaira, leendő yuppie-jaira hajaznak, a magyarországi Y generáció sajátosságaival elegyítve.
A Puncs névtelen főhőse egy (anyagi helyzetét leszámítva) tipikus egyetemista lány, aki összejön a nála idősebb, nős, szintén névtelen és jellegzetesnek mondható tanárával, miközben kortársa, Bálint közeledését sem utasítja el egyértelműen. Ezen a viszonyrendszeren túl a lány és lakótársa közötti baráti kapcsolat és a főhős élethez, világhoz való hozzáállása kap még központi szerepet a kisregényben.
Hamar kiderül, hogy nem a meglepő fordulatok és a változatos cselekmény hivatott lekötni az olvasó figyelmét. A friss, szórakoztató és hiteles elbeszélői stílus miatt erre nincs is szükség. A történet mozaikszerű, időrendet nem mindig követő, csak utalásokból sorba rendezhető darabkái a főszereplő gondolatfolyamán keresztül tárulnak fel. Az ő szemszöge dominálja a regényt, bár egy kívülálló monológján keresztül a Tanár úr látásmódjába is bepillanthatunk, és üdítő színfoltként egy aldis szatyros néni mutatja meg, hogy a szereplők kusza viszonyain túl azért van egy kedvesebb világ. De a nézőpont és a beszédmód összességében ízig-vérig fiatal felnőttes.
Már a kisregény első sorai előtt felkészülhetünk az enyhén kamaszos cinizmusra, amikor a szerző a könyvét annak ajánlja, „aki úgysem olvassa el”. Ez a csípősség, ami gyakran öniróniában nyilvánul meg, végig a szöveg sajátja marad. Áthatja a rövid, frappáns és indokolt környezetleírásokat, amelyek gyakran a helyszínhez kötődő embereket is jellemzik egyben. A tanár felesége, Barbara például egy olyan, „tipikus újhullámos kávézóba” szervez találkozót, „ahol furcsa szakállas hipszter fiúk szíveket rajzolnak a kávén a tejhabra”. A hódító tanárról már a valószínűleg használhatatlan írógéppel díszített irodája alapján kiderül, hogy „ő a tanszéken a jani”.
A korosztály stílusának megfelelően káromkodással is bőven találkozunk a szövegben, de ez nem válik túlzóvá vagy erőltetetté. Ugyanez a jól eltalált arány jellemző a szlengre is, az író ügyel arra, hogy csak közérthetőbb kifejezések képviseltessék magukat a kisregényben. A miliő megteremtéséhez hozzájárulnak a fonetikusan leírt angol szavak (például fészbuk), és a popkulturális és aktuális eseményekre kikacsintások, mint például az Agymenők sorozat vagy a NOlimpia-kampány említése is.
A könnyed stílus korántsem jelenti a kötet súlytalanságát. Egy-egy gondosan elhelyezett, gyakran jelentéktelennek tűnő félmondatból egyenlőtlen viszonyok, bevallatlan lelki gondok sejlenek fel. A beszédmód, a gondolatok és a cselekvések közötti ellentmondásokból feltárul a lány énképe és a valóság közötti szakadék.
A hangnem közönyös és flegma, a saját életének eseményeit már-már kívülállóként figyeli a főszereplő. Ez részben életkori sajátosság, részben pedig tanult magatartás. Az érzelemkimutatást gyengeségnek tartja, hiszen olyan családban nőtt fel, ahol ennek nem volt helye. Ha meghatódik, akkor „egy picsának” érzi magát, és más elérzékenyüléséről sem vélekedik másképp. Így viszont saját érzelmeivel, másokhoz való viszonyával sincs tisztában, nem jellemző rá a tudatosság. Főként csak megtörténik vele az élete, azt az italt issza, amit a kezébe nyomnak, nem hoz döntéseket. Beletörődik az eseményekbe, még akkor is, ha ezzel veszélynek teszi ki magát. Így számos jelenetben benne van a szexuális kihasználás lehetősége.
A közönyösség álcája mögött viszont egy aggodalommal és önbecsülési problémákkal küzdő, megfelelni vágyó, naiv karakter bújik meg, aki önállónak hiszi magát, de a felnőttlétről még kevés fogalma van. Ez abból is kitűnik, ahogyan a Tanár úr feleségének mindennapjait elképzeli. Ezek a suta leírások gyakran inkább egy ócska sorozatra emlékeztetnek, mint egy hús-vér családanya életére. Bár a cselekmény valószínűtlensége nem mindig korlátozódik az elképzelt jelenetekre. Szomorú, hogy a hitelesség kérdése nem feltétlenül a jobb jegyért tanáraikkal lefekvő diáklányokkal, az eszkortlányokkal és a terepgyakorlatnak (itt épp nyelvjárásgyűjtésnek) álcázott tivornyákkal kapcsolatban merül fel. Sokkal inkább az kétséges, hogy egy bölcsészszakon oktató tanár olyan kiadásokat engedhet meg magának, mint Bret Easton Ellis yuppie-jai.
A főhős távolsága a klasszikus felnőtti léttől, céltalansága, a tudatosság és önismeret hiánya jellemzi a könyvben felbukkanó kortársait is. A kisregény egyik bravúrja, hogy ezeket a fel sem ismert belső konfliktusokat apró mozzanatokból érzékletesen villantja fel. A főhős kötődési problémáit például a bársonyról alkotott véleménye szimbolizálja, ettől az anyagtól azért idegenkedik, mert megőrzi minden érintés lenyomatát. A szobatárs, Amarilla és a lány önbecsüléséről is sokat elárul, hogy egy srác már attól kihagyhatatlan parti lesz, mert hajlandó őket visszahívni vagy felvállalni. És valaki már akkor „jó gyereknek” számít, ha nem erőszakol meg egy betépett nőt.
Az elegánsan használt eszközök fényében viszont kevéssé érthető, hogy miért kapaszkodik az író a számolás mankójába a stresszhelyzetek bemutatásánál. A főhős ugyanis önnyugtatásként számolni kezd, ami visszafogottan használva ügyes írói taktika, ami hol a pánik mértékét, hol az idő múlását érzékelteti. Viszont annyira áthatja a szöveget, hogy erőltetetté, helyenként monotonná válik. Ez kimondottan rossz kombináció a kötet közepe felé repetitívvé váló jelenetekkel.
Szerencsére a kapcsolatok és erőviszonyok leírásánál elmaradnak az efféle mankók, és apró, stratégikusan elhelyezett mozzanatok jelzik az állandó egyenlőtlenséget, és talán ez a Puncs igazi erőssége. Jelenetről jelenetre válik egyértelművé, hogy egyik kapcsolatra sem jellemző az egyenrangúság. A lány lejjebb húzza szoknyáját, mielőtt belép a kapcsolatindító vizsgára, így a kezdeményezés a Tanár úrra marad. Az oktató fölényét jól mutatja, ahogy a lány szöveggyűjteményét naplóként lapozgatja. Máshol egy tudatosan rendelt kávé, vagy épp egy bocsánatkérés jelzi, hogy ki az alárendelt.
A kisregényt hasonlóan stílusosan szövi át a kommunikációképtelenség. Előkerül a passzív-agresszív konfliktuskezelés, a hazugságok, helyenként szappanoperába illő titkolózások, a csak a tükörnek kimondott gondolatok. A lány a maga tagadással teli módján törődik barátnőjével, Amarillával, hiszen főként az ő családjához való viszonya és gyerekkori traumája képes belőle valamiféle indulatot kiváltani. Mégsem tudakolja, hogy szobatársa miért sír, hogy érzi magát, annak ellenére, hogy ő szeretné, ha nekiszegeznék ezt a kérdést. Amikor netán mégis megpróbálja elmondani, hogy mit (nem) szeretne tenni, ezt ritkán tartják tiszteletben. Ha mégis sikerül kommunikálni, az csak szavak nélkül megy. Egy átnyújtott bögre fejezi ki a törődést, az összeérő térdek utáni nevetés a szerelmi érdeklődés hiányát.
A szövegből azt is megsejtjük, hogy a kommunikáció hiánya az érzelemkimutatás nehézségeihez hasonlóan a szülőktől örökölt tulajdonság. Bár a Puncsban is összefoglalt sztereotípiák szerint az ezredfordulósok önimádó, csak a jogaikat ismerő, mindent megosztó generáció, a nemzedék kötetbeli képviselőiről lerí, hogy ez csak a látszat. Ezeket a fiatalokat senki nem tanította meg önkifejezni, konfliktust kezelni, traumát feldolgozni, vagy épp arra, hogy mondhatnak nemet is. Amarillát anyja egy egész életen át bünteti azért, mert szólni mert az őt ért gyermekkori abúzusról. A főszereplő folyamatosan azon elmélkedik, hogy bele kell-e mennie abba, amit elvárnak tőle. Így a generáció tagjai egymásra vannak utalva, egymástól lesik el a túlélési stratégiákat (például a számolást), általában kétes sikerrel, mint az az általános sodródásból, önpusztításból és különféle tragédiákból kiderül.
Így a Puncs, ha nem is egy korosztály és egy generáció egészének, de egy tipikus szeletének találó csoportképe. Mindezt egy olyan karakteren keresztül, aki nem feltétlenül szimpatikus, de akivel, ha ezt nem is szeretnénk, könnyű azonosulni.
Vissza a tetejére