Túl messze van
Berlin lett volna a jó választás, mégsem utaztam ki. Mielőtt kérdezné valaki, elmondom én magamtól is, hogy nem kértem tanácsokat, és nem hallgattam senkire sem. De voltak reakciók. Makacs vagy, ezt anyám mondta. Csökönyös, ez apámtól jött. A nővérem nem mondott semmit, vele alig beszélek, az ismerőseim is mindig rácsodálkoznak, így kérdezik, neked tényleg van egy nővéred? Hát van. Ha pontos akarnék lenni, azt válaszolnám, volt. Nem halt meg, csak nem tartjuk a kapcsolatot. Van ilyen. Kismacskákat vettem a markomba, óvatosan fogtam, vittem, hurcolásztam őket a lakásban, nem tudom, miért, de azt hittem, így vigyázok rájuk. Úgy vigyázok, mintha az életük függne tőlem. Féltek, nem akartak a markomban megmaradni. Mocorogtak. Csak jobban szorítottam őket. Apró, szőrös, puha, vertyogó testek. Mintha én kapaszkodtam volna beléjük. Pedig nem sokat értek. Éreztem, hogyan dobog a kis szívük. A legvékonyabb hangon egy vörös nyávogott, ilyen színű volt Anna barátnőm évekkel ezelőtti macskája is. Krítyó, ez anyám szava a vörösre. Amikor terhes volt velem, attól tartott, krítyó leszek, de kopaszon születtem. Zavart, hogy nem bíznak bennem. Hogy nem örülnek nekem. Még az álmomban sem szeretnek az állatok. Olyan vagyok, mint az anyám. Ahogy öregszel, egyre inkább olyan leszel, mint az anyád, de ez a normális. Az viszont nincs rendben, hogy nem mész el Berlinbe. Pénzt is kapsz érte. Jót tenne a karrierednek. Új embereket ismersz meg. Kinyílik előtted a világ. Boldognak kellene lenned. Ezt Anna mondta. Naponta skype-oltam anyámmal, legalább egy órát, apám azt mondta, nehezen viseli, ha nem keresem. Lefekvés előtt arra gondoltam, mi lesz velem, ha anyám egyszer csak meghal. Ha rákos lesz. Nem lehet rákos, újabban meridiántornázik. Vonattal utaztam volna, tizennégy órát. Azt álmodtam, nyitott fedelű szenesvagonba szállhatok csak be, ha baj történne, ki tudjak onnan ugrani. A testemben éreztem a mozdulatsort, hogyan kelek fel, vetem át magam a vagon rozsdás falán, zuhanok, gurulok el a sínek mellett. Lehet, kövekre esem. Pisiszagú, piszkos, érdes kövekre, mégis megúsznám pár zúzódással. Felkelnék, és hazasétálnék. Egészen Szegedig. Senki sem tudna megállítani. Ha meglátnám a várost jelző táblát, már megnyugodnék. Onnan már csak pár kilométer lenne a Katona József utca. Kinyitnám a lakás ajtaját, majd rögtön letusolnék. Nem Berlin, hanem Szerbia felé utaztam, mellettem kiskatonák dohányoztak, éjszaka volt, csak a robbanások hangját hallottuk. A tájból, az állomásokból nem láttunk semmit, csak a becsapódások utáni tüzeket. Küldetésünk volt, de én nem örültem ennek a küldetésnek. A náciknak rengeteg bombájuk volt, nekünk egy sem. Azt mondták, nincs muníció, hát vegyük el az ellenségtől. Nem akartam hős lenni. A halálomról én akartam dönteni. A Piszkos tizenkettőt és a Kémek a sasfészekben-t apámmal néztem. A Navarone ágyúit, a Piszkos osztagot, A halál ötven óráját és A híd túl messze van-t már egyedül, most augusztusban. A kánikulában semmit nem tudtam csinálni, hát naponta megnéztem vagy három filmet. Sokat aludtam. Lefekvés előtt mindig arra gondoltam, ha anyám meghal, hiába várná el, nem fogok kijárni a temetőbe. Nem vinnék virágot a sírjára, és nem ültetném körbe büdöskékkel és árvácskákkal azt. Az ismerőseim azt hitték, már Berlinben vagyok. Nem kerestem őket, nem is válaszoltam a leveleikre, egyedül a kedvenc állatkámnak írtam, de neki is csak azért, mert tudtam, attól retteg, hogy levágják a lábát. Megírtam neki, a főbérlőmét két hónapja vágták le. A balt. Térd felett. Eltömődtek benne az erek, nem volt más választás. A felesége azt mondta, erre kell ezentúl berendezkednünk. Kedvesen mosolygott, én meg visszamosolyogtam rá. A főbérlőm naponta két doboz cigit szívott. Bárzongorista volt, pesti lokálokban játszott. Amikor beköltöztem a Katonába, megkérdezte, hogy szeretem-e a jazz-zenét. Szeretem. A feleségének festett vörös haja van, de inkább piros. Vékony, ráncos nő. A kedvenc állatkám szerint láb nélkül nem lehet élni. A kedvenc állatkám szerint a testében tumor van, az egész szottyadt testében ott burjánzik, virágzik a rák. Érzi. Erről nincsen orvosi papírja. Azt írta, ha nem megyek el Berlinbe, a temetésére se menjek el. Nem fogok. Gyűlölöm a terepszínt, és viszolygok azoktól, akik a kezükben fegyvert fognak. Büszke vagyok apámra, hogy őrültnek tettette magát a kaszárnyában. Apámnak papírja van arról, hogy nem lőhet. Hogy kiszámíthatatlan, ha kézigránát lapul a zsebében. Ezt a papírt ott őrzi az éjjeliszekrénye fiókjában. Az anyakönyvi kivonata, a diplomája, a házassági papírja és a fotós díjai mellett. Azt mondta, kivisz Berlinbe, csak menjek el. Vegyem fel a németországi rokonokkal is a kapcsolatot. Kivinne, pedig apám nem szeret kocsiba ülni, és a szerb–magyar határ közelében mindig azon szorong, mi lesz, ha órákat kell várakoznia. Mi lesz, ha nem tud elmenni pisilni. Mi lesz, ha az erre az alkalomra felvett pelenkába nem tud belepisilni, miközben a nyomástól majd szétrobban a húgyhólyagja. Júniusban vettem egy zacskó büdöskemagot, akciós volt, mindössze kilencvenkilenc forint. A gangon levő cserepekben ültettem el őket. Tizennégy hajtott ki, de csak egyetlenegynek lett virágja. Tömött fejű, de apró. Sárga. Rikítóbb, mint amit a zacskón levő fotó alapján vártam volna. Egy kézigránát például leviheti az ember lábát. De a sok dohányzás is káros. Ha a vonaton hirtelen pánik tör az emberre, nem biztos, hogy csak sír. Lehet, ki is akar ugrani. Nem azért, mert öngyilkos akar lenni. A szomszédom hét méter magasról zuhant le. Egy házon dolgozott, hirtelen megszédült az állványon. Nem tud járni, de azt mondja, van remény, hogy megint fog. Most augusztusban együtt dohányoztunk a gangon. Ő háttal ült nekem a tolószékében, én oldalt a büdöskék mellett álltam. Miközben szívtam a cigit, a műtét helyét néztem a hátán. A vágásokét, az öltéseket, végig a gerince mellett. Azt mondta, úgy szereti a nyarat. A meleget. A forróságot. Én azt mondtam, küszködöm a harminchat fokkal. Nevetett. Én is nevettem. A felesége mesélte el, hogy mi történt vele. Te nem mész nyaralni?, kérdezte. Nem. Majd azt mondtam, Berlinbe kellett volna elmennem, de nem úgy jött ki a lépés. Nem baj, majd jövőre, mondta. Nem lesz jövőre, ezt már elbaltáztam, gondoltam. Van ilyen. Amikor úgy döntöttem, hogy én mégis képtelen leszek erre, azért felkerestem egy pszichológust. Az Imrét. Nem árt, ha szembenézek ezzel. A bajjal. A gonddal. Mégiscsak boldognak kellene lennem. Örülni annak, ha megismerek új embereket. Ha kinyílik előttem a világ. Ha minden lehetőséget megragadok, hogy épüljön a karrierem. Nem kaptam papírt, Imre azt mondta, normális vagyok. Meg azt, van ilyen. De azért csináltunk egy Rorschach-tesztet, hogy lássuk tudományosan is, mi van bennem. Én meg mosómedvéket láttam, voltak macskák is, disznófejek, jazz-zenészek, afrikai táncosnők, tömött fejű, sárga virágok, egy hatalmas molylepke terepszín mintázata és valamelyik táblán egy pici vörös vulvát is felfedeztem. Imre mosolygott, de jó anyag ez. Én meg mi mást tehettem volna, rá is visszamosolyogtam. Irodalomról beszélgettünk, sokat. Ezért fizettem is, sokat. Jó érzés volt. Miközben Imrét néztem, azon gondolkodtam, ha hazamegyek, ezt azért megírom. Majd kimondtam hangosan is. Imre azt mondta, gond egy szál se, de ugye majd elolvashatom?
Vissza a tetejére