Intim kapcsolat
Lépcsővel is mehetne, ez most jut először eszébe. A lift előtt áll, megnyomta a kilencest, Mari azt mondja, lift D, behind you. A D lifthez lép, az A és a C sose jön, mindig a B-vel vagy a D-vel megy fel a kilencedikre. Lépcsővel nem is menni szoktak, nem így kell mondani, lifttel megy, a lépcsőn mit is csinál. Ő megy a lépcsőn. Lépcsőzik. Belép a liftbe, Mari kedves hangon köszönti, a nevét is kimondja, hibásan ejti. Megnézi a cipőjét a tükörben. Lesimítja az ingét, feljebb húzza az ingujjat, hogy ne lógjon rá az órájára, megigazítja a badge-et, hogy látsszon a neve és az arca. A badge-en lévő férfiarc bármelyik borostás férfi lehetne.
A hatodikon beszáll Mona Lisa, hi, mondja. Hello. Arrébb áll, pedig van elég hely a liftben, Mona Lisa a hátát a tükörnek támasztja, összekulcsolja a kezét maga előtt. Becsukja a szemét, hagyja, hogy nézze. Ezt játsszák. Nézi, és Mona Lisa úgy csinál, mintha nem tudná. A Mona Lisa sokkal jobban illik hozzá, mint az igazi neve. A nő jobb cipőorrán koszfolt, a bal cipő okozhatta, amikor felszállt a buszra, és véletlenül rálépett a saját lábára, hogy kikerüljön valakit. A cipőjéről újra az arcára néz, még mindig csukva a szeme. Nem áll jól neki ez a zöld garbó, nincs hozzá nyaka. A keze viszont szép, ahogy összekulcsolja maga előtt, az óráján lassan lépeget a másodpercmutató. Még mindig a másodpercmutatót nézi. Egy, kettő, három, négy. A szeme csukva, vagyis nem, résnyire nyitva, azon a résen keresztül őt figyeli. Öt, hat, hét. Ninth floor. You have arrived. Mindketten a kilencedikre jöttek, de Mona Lisa jobbra indul el, ő balra. Nem mehetne jobbra, oda nem jó a badge, nem tud átmenni az ajtón.
Már a folyosóról látja Hamilton asztalán Hamilton könyökét. Az üvegablakon keresztül háztetőkre látni, egy-egy sor ablakra. Üres lakásnak tűnnek, a lakásokban sötét van, az ablak csukva. Biztos benne, hogy a cég bérelte ki ezeket a lakásokat, hogy idegenek ne lássanak be a kilencedikre, ne lássák Hamiltont és a másik két menedzsert. Az iroda eredetileg harmincfős volt itt is, de a leaverek után kiürült, és hárman maradtak. Most csak az egyik menedzsert látja, headset a fején, bólogat. Nem néz rá, nem tud neki biccenteni. Most már Hamilton vállát is látja, és Hamilton fél arcát. Neki is észre kellett őt vennie, de addig nem néz fel a gépből, amíg oda nem ér mellé. Hamilton másik arca, másik válla és könyöke. Status, kérdezi. They haven’t sent it yet, válaszolja. Mi az, hogy még nem küldték el? Reggelre ígérték. Igen, de még nem küldték el. Beszéltél velük? Beszéltem, azt mondták, elküldik. Mikor mondták? Fél órája. És azóta beszéltél velük? Azt mondták, elküldik, de nem küldték, tehát beszélned kell velük. Azt mondták, nem segít, ha állandóan rájuk írok. Akkor beszélj velük. Nekünk most kell a 234g dokumentum, nem holnap, nem holnapután, ma. Most. Legkésőbb tizenegyre, menjél már, és beszéld meg velük.
Visszamegy a helyére, a negyediken hatan dolgoznak, ennyien maradtak az ötvenből. Leül a kollégájával szemben, ők ketten dolgoznak a kétszázas ügyeken. Coffee, kérdezi a kollégája. Angolul jó a humora, és kedves, minden mondata olyan, mint egy hátbaveregetés, magyarul unalmas, akkor hallotta utoljára magyarul beszélni, amikor betanította. Körbevezette az emeleten, megmutatta, hol van a nyomtató, elmagyarázta, mi az employee number, hogyan ismeri fel a nyomtató, a kávégép, a lift a badge alapján, ezért mindig legyen nála, különben nem tud kimenni az épületből, ráadásul a többieknek is tudniuk kell, hogy itt dolgozik, nem valami besurranó. A kollégája húsz perc után visszakérdezett, hogy is hívják, és amikor újra elmondta a nevét, azt válaszolta, nem tudtam, hogy te is magyar vagy, és magyarul kérdezte, merre van a vécé. Angolul válaszolt, az épületben csak angolul beszélhetnek, sok a külföldi kolléga, senkit nem lehet a származása és a nyelvtudása alapján kirekeszteni egyetlen beszélgetésből sem. It’s a safe space for everyone, mondta.
Beszélnem kell velük, válaszolja a kollégájának. Valami újdonság, kérdezi a kollégája. Semmi. Új üzenetet küld a 234g dokumentum miatt. I would be really grateful if you can send the files to me as soon as possible, but no later than 11 am CET today, írja. Megjelöli a levelet piros felkiáltójellel. Az inboxába negyvenöt új levél jött tegnap este óta, ebből tizenkettőt már megválaszolt reggel, mielőtt felment Hamiltonhoz. Amíg felment és lejött, kilenc új levél érkezett. A legkorábbi e-mailhez teker, átfutja, nem olyan sürgős, narancsszínnel jelöli, a következő nem sürgős, a következő sürgős, azt pirossal. A pirosakat válaszolja meg először. Olvassa a neveket a bejövő üzeneteken. Nevek, akikkel még nem levelezett, de tudja, melyik országból írtak, nézi az aláírás alatti idézeteket: Well done is better than well said; You only live once, but if you do it right, once is enough. A task id-ről küldött e-maileket nem szereti, pedig ezekből van a legtöbb, GM IT, SPA ITM, mintha egy géppel levelezne. Néhány névről nem tudja eldönteni, férfi vagy női. Hónapokon keresztül levelezett Januarral, egy egzotikus, indonéziai nővel, akiről kiderült, hogy férfi. Kávé, kérdezi fél óra múlva a kollégája. Pillanat. Az órára néz, 10:23, a másodpercmutató jut eszébe, ahogy Mona Lisa óráján lépeget. A hatodikon dolgozik, ül a helyén abban a ronda, zöld garbóban, nem is a garbó ronda, hanem a nő ronda a garbóban, a másodpercmutató lépeget, kerek óra, mint a nőknek általában, vékony aranypántos, középkategóriás, magának biztosan nem ilyen órát választott volna, nem illik hozzá, valakitől kapta, aki azt hiszi, ismeri, ő pedig hordja, mert el akarja hitetni azzal a másikkal, hogy tényleg ismeri. Hét éve kérdezett Mona Lisától valamit a liftben magyarul. Már nem emlékszik, mi volt az, talán megkérdezte, ő is a kilencedikre megy-e, Mona Lisa pedig angolul válaszolt, lekezelően, sértetten, és elfordította a fejét. Angolul beképzelt, gonosz nő. Pedig magyar ő is, az ő nevét is hibásan ejti Mari. Nem emlékszik, ki nevezte el Marinak a liftet, ő már úgy jött ide, hogy Marinak szólították, és ezt mindenkinek átadta a betanításkor.
Kávé, kérdezi a kollégája. Kávé, válaszolja. Megfogják az egyforma, fekete bögréjüket, és a konyhába mennek. A konyhában felgyullad a villany, kint ködös, szürke az idő, a szomszédos épületeken kívül nem látni mást. A kollégája a kávégéphez megy, ő vizet tölt a vízautomatából. Kiválasztják, melyik kávé legyen, most a pörkölt mogyorósat, reggel a sütőtökös fahéjasból ittak. A sütőtökös fahéjasat tegnap hozták, minden hónapban új ízt hoznak, amiről kör-e-mailt is kapnak, ahogy a környezetbarát papírról a vécében és az energiatakarékos hűtőről. Flora Yang visszajönne szülési szabadságról, mondja a kollégája. Nekem írogat. Úgyse veszik vissza, válaszolja. Mondtam neki. Freeze van. Tudja, de azt hajtogatja, hogy mégiscsak szülési szabadságon volt, vissza kell venniük. Nem fogják, felejtse el. Én tudom. De most mit mondasz neki? Kedves lány. Ráadásul jól dolgozott. Nem számít, válaszolja. Plusz már anyuka. Mit mondasz egy anyukának, kérdezi a kollégája. Mondja meg neki a Hamilton, ő a menedzser. Ezt is megírtam neki. Azt mondta, tudja, hogy rengeteg a leaver. És hogy valamelyikük helyére… Esélytelen. Mikor volt utoljára felvétel? A kollégája kávét önt a bögréjébe, aztán a sajátjába. A forró kávétól a bögre oldalán megjelenik a cég logója. Szerinted még mennyi idő, kérdezi a kollégája. Most már nem sok. Jó, de a múlt hónapban is azt hittük. Az biztos, hogy kevesebb idő, mint múlt hónapban. Na kösz. Szerinted meddig lehet ezt húzni? Tizenöt ember munkáját csináljuk, azért ezt már tényleg nem lehet. Leülünk? Vissza kell mennem, e-mailt várok. Az asztalukhoz mennek, a másik négy ember követi őket a tekintetükkel, ahogy a konyhától az asztalukhoz sétálnak, és leülnek a székekre. Megnézi az e-mailjeit, még mindig nem küldték el a 234g aktát. Kikeresi az irodájuk telefonszámát, kicsöng, senki nem veszi fel.
You have arrived, mondja Mari, és kinyílik a liftajtó a kilencediken. Hamilton nem ül az asztalánál, nézi az üres széket, a laptopja itt van, a headset is, a széken egy hosszú, barna hajszál, ezt nem érti, Hamiltonnak rövid, szőke haja van, és a szinten sincs senkinek ilyen hosszú, barna haja. Talán a feleségéé, a felesége hajszála a kabátjára tapadt reggel, de nem tudja elképzelni, hogy öleléssel köszönnének el, a hajszál inkább a felesége kabátjáról tapadt Hamilton kabátjára a fogason. Zavarba jön, mintha meghívták volna a főnöke lakására, ahol megismeri az egész családját, Hamilton hirtelen férj, apa, akinek két lánya van, valamelyik lányé is lehet a hajszál, leültetik az asztalhoz, és megkérdezik, mit iszik. Még mindig semmi, kérdezi Hamilton, ahogy megjelenik mögötte kávéval a kezében, és leül a székre. Sütőtökös kávé. Pedig hívtam őket, de már fel sem veszik. Írok nekik én, küldd el az utolsó e-mailt.
Valami, bármi, kérdezi a kollégája. Csak az ügyről beszéltünk. A kollégája vár, hátha mond még valamit, de ő beírja a laptop jelszavát, amíg felment, tizenkét új e-mail jött. Nem bírja a kollégája tekintetét, az az állandó kérdés az arcán, amikor lejön Hamiltontól. Az egér mellett valami piros folt, a múlt héten paradicsomlevest ebédelt. Mostanában kényszerítenie kell magát, hogy észrevegyen dolgokat. Már nem mennek ki a konyhába enni, ilyenkor válaszolják meg a narancs- vagy jelöletlen e-maileket. A kollégája megint a hitelről beszélt, valamit a milliókról, hogy duplaannyit kell visszafizetniük, érti-e, duplaannyit. Megszólalt a riasztó, felkapták a laptopjukat, az ebédet otthagyták az asztaluknál, és levonultak a lépcsőn, ki az épület elé. A kollégájával továbbra is angolul beszélgettek, ők és mindenki más is körülöttük, felismerte a magyar angolt. Hivatalosan elhagyták az épületet, itt már nem lenne kötelező angolul beszélni. Vagy az épülettől számított ötven méter még a cég területének számít? A kollégája az egyik ügyről mondott valamit, ő pedig intett, az épületen kívül nem beszélhetnek erről. Talán ezt is figyelik, nem csak azt, milyen gyorsan ürül ki az épület. Hamilton észre sem vette őket, egy padon ült a többi menedzserrel. Nekik biztos előre szóltak a riadóról. Másnap kapott egy emlékeztetőt, hogy csak a kijelölt helyen szabad étkezniük, vagyis a konyhában.
Észre se veszi, hogy ebédidő van. Háromszor hívta a másik irodát, egyszer sem vették fel. Hamilton e-mailjére sem válaszoltak. Megszokásból percenként frissíti az inboxát, pedig a piros leveleknek sem ért még a végére. A pohárért nyúl a laptopja mellett, a szájához emeli, de üres. A konyhába megy, vizet tölt az automatából, a közepesen hideget választja. Miközben iszik, az üres székeket és asztalokat nézi, az üvegablakok tiszták, ha közelebb menne, látná rajtuk az apró koszfoltokat. Három hónapja voltak itt az alpinisták, egész nap a levegőben lógtak egymás mellett, és röhögtek. A negyediken az összes nő, mind a négy egész nap kipirulva ült a laptopjánál, úgy csináltak, mintha nem néznék az alpinistákat, de valamilyen ürüggyel mindig az ablak felé néztek, ott egy légy, a szemközti épület erkélyén nézd, mit csinálnak, persze nem csináltak semmit, csak egy nő cigarettázott, mindjárt esni fog, a felhők milyen sötétek, és félig töltötték csak a bögréjüket, hogy kimehessenek a konyhába, nekitámaszkodhassanak a pultnak, és beszélgessenek, miközben a konyhaablakot pucolják a férfiak. Mona Lisa is nézhette az alpinistákat a hatodikon, és ők is nézték Mona Lisát. Elképzeli, hogy ő is alpinista, és kívülről néz befelé az irodába. Látja a hosszú, összetolt asztalokat, a sötét monitorokat, amik nem csatlakoznak laptopokhoz, az üres székeket és azt a pár embert szétszórtan a hatalmas open office-ban.
A teraszon öt asztal, közöttük leengedett napernyők, pedig egy asztalnál elférne az egész szint. A korláthoz sétál, lenéz az utcára. Egy lány vagy fiú kutyát sétáltat, egy szülő vagy óvónő bemegy az óvoda kapuján. Nem szaladgálnak az udvaron a gyerekek, elképzeli, hogy kicsi asztaloknál és kicsi székeknél ülnek, kis műanyag tányérokból esznek, és két falat után otthagyják az ételt. Így képzeli, hogy a gyerekek otthagyják az ételt, hogy az egyik azt mondja, nem szereti a finomfőzeléket, mert nem finom, és a többi utána mondja. Nem finom, nem finom, nem finom, skandálják a kicsi gyerekek a kicsi asztaloknál a kicsi székeken, és közben az öklükkel verik az asztalt. Az óvónők tehetetlenek.
Nézi a közeli épületeket, amik még látszanak a ködben. Olyan ablakot keres, ahol nincs függöny. Szeretne látni egy melegítőpulcsis nőt vagy egy mackónadrágos férfit. Pizsamás embereket kócos hajjal, papucsban vagy mezítláb. Fekvő embereket a kanapén, egy szál trikóban teregető nőt az erkélyen. Embereket badge nélkül, anélkül hogy pontosan tudná, hol dolgoznak, milyen a munkanapjuk, milyen kávét ittak reggel, mindenki azt a rohadt sütőtököset issza már második napja, az egész épületnek fahéjszaga van, még a vécében is fahéjasat hugyoznak. Hát itt vagy, mondja a kollégája, és kilép hozzá a teraszra. Már nem tudtam elképzelni, mi van. Odaáll mellé a korláthoz, mélyeket lélegzik. Én ezt már nem bírom. Nem csinálom meg, mondja a kollégája. Akkor kirúgnak, és annyi a végkielégítésnek. Engem már az se érdekel. Nem, nem, figyelj. Nem hiába bírtuk ki eddig. Hónapok óta ketten viszünk mindent, ugye? Megoldunk mindent, ugye? Eddig csak egy panasz jött, az is az USA-ból, az nem számít, ők állandóan panaszkodnak. Hamilton is tudja. Ha most kilépsz, hiába volt az egész, nem? De meddig még, mondd meg, meddig kell még ezt. Nem tudom. Talán ma végre leépítenek minket. Ne hitegess. Hamilton is ezt mondja. Jó, nem most, de már évek óta ez a téma. Tuti az van, amiről beszéltünk, mondja a kollégája. Hogy arra várnak, hogy felmondjunk, és ne kelljen kifizetniük. Nem akarnak ennyit fizetni. Le fognak építeni minket, nyugodj meg, mondja a kollégájának, aki meredten néz lefelé, mint aki ugrani készül, ő is lenéz, az óvónő vagy szülő most jön ki az óvodából, de nincs nála gyerek. Menjünk be, mondja, együnk valamit.
Magyarul kedvesnek képzeli Mona Lisát, empatikusnak, aki nevetne a viccein. Magyarul szinte vonzó. Senkinek nem mondaná el, hogy magyarul együtt vannak, amikor összefutnának a liftben, köszönnének, nem néznének egymásra, de mosolyognának. Reggel valamelyikük mindig korábban indulna, hogy ne lássák őket együtt megérkezni, délután pedig más-más időpontban mennének haza, és bevárnák a másikat a sarkon, ahova már nem lehet ellátni az épületből. A Workplace policyben egyértelműen benne van, hogy nem léphetnek intim viszonyba kollégákkal. Eszébe jut, hogy két éve kaptak egy kör-e-mailt a Department Assistanttól, automatikusan az other mappába akarta húzni, mint a többi hasonló levelet, új kávé, lehetőség nyelvtanulásra, új pozíciók, amikre senki nem akar jelentkezni, a főnök nagyon kedves, muszáj kedvesnek lennie, és látszólag rugalmasnak, hogy bevállalják a munkakört, aztán majd kiderül, hogy rengeteg a túlóra, amit sosem fizetnek ki, mert hivatalosan nem túlórázhatnak. Megakadt a szeme a két csatolt képen. Egy férfi és egy nő, mindkettőjüket ismerte, az ötödiken dolgoztak. A levélben felhívták a figyelmet az intim kapcsolatok munkahelyi veszélyeire, az intim kapcsolatok hatására a szakmai előmenetelben, és hogy az intim kapcsolatok negatívan befolyásolják a kollégákat.
Megáll a lift a hatodikon, de senki nem áll a lift előtt, pedig biztos benne, hogy a kilencest nyomta. Erre a részre, ahol a nő dolgozik, nem jó a badge, nem mehet oda. Nem egy need to go hely. Csak oda mehet, ahova muszáj mennie, csak azt tudhatja, amit muszáj tudnia. A nő sem jöhet az ő folyosójukra, nem muszáj odajönnie. Nincs miért odajönnie. You have arrived, ismétli Mari. Kiszáll, ez tényleg a hatodik, a folyosón nem lát senkit, közelebb lép az üvegajtóhoz, se a konyhában, se az asztaloknál nem ülnek, olyan a szint, mint egy üres lakás vagy mint egy képek és látogatók nélküli kiállítás egy haldokló cégről. Egyre kevésbé látni a ködtől a szomszédos épületeket. Megnyomja a kilencest, Lift D, floor nine, in front of you. Amikor visszaér a negyedikre, megcsapja a hűvös levegő, a nők magukra terítették a sáljukat vagy felvették a kabátjukat. Rajta kívül senki nem tudja kezelni a termosztátot. Kétszer megkoppintja a kijelzőjét, hosszan nyomja a bekapcsoló gombot, aztán beállítja újra a hőmérsékletet. Felveszi huszonhárom fokra.
Nem elég, hogy belefulladok a levelekbe, még ez is, mondja a kollégája. Mi az? Már harmadjára kérdeznek vissza olyasmire, ami benne van az eredeti levélben. Heteket várok a válaszukra, és amikor küldenek valamit, akkor is ilyen baromságot. Minden levélben küldd el nekik újra az ügy összefoglalását. Akkor nem tudnak visszakérdezni, mondja. A kollégája nem válaszol, írja az e-mailt. Tíz perc múlva szólal meg újra. Összefoglaltam nekik az ügyet, és rátettem a főnöküket. Velem nem basznak ki. Ezt tanácsoltam én is, válaszolja. Mi? Az előbb. Tényleg? Nem hallottam. A kollégája sokat beszél magában, eleinte magyarul, de már évek óta angolul, ilyenkor nem mindig tudja eldönteni, hogy hozzá beszél, vagy csak motyog. Hamilton ráír chaten, hihetetlen, most kapott out of office üzenetet. Elmentek szabadságra úgy, hogy nem küldték a 234g dokumentumot. Megbeszélik, hogy pontosan leírják, mire van szükségük, mikor küldték az első levelet, ők mit ígértek, mi volt a határidő, és mikor beszéltek velük utoljára, Hamilton pedig bevonja a felsőbb vezetést.
A négy nő a szintjükről mindenhova együtt jár. Ebéd után kávézni mennek, és kaparós sorsjegyet vesznek. Látszik, melyikük nyert aznap, mosolyogva ül vissza a székéhez, míg a többiek szomorúbbak, mint azokon a napokon, amikor egyikük se nyert. Beszélgetésfoszlányok jutnak el hozzá, mintha mindent tudnának a másikról. Számontartják, ki mit csinált a hétvégén, kinek kivel van otthon konfliktusa, tornázni is együtt járnak keddenként. A mögöttük lévő plexifalra a legrondább képeslapokból csináltak egy kollázst. Marokkó, Párizs, Oslo, Miami, Tokió, csillogó óriásmacska az Eiffel-toronynál, kötött sapkát viselő teve a gízai piramis tetején. Neki nem jut eszébe egyik barátjának a neve sem. Talán azért, mert olyan régen látta őket. Nem szólította meg, nem kiáltott utánuk, mert hátulról felismerte őket az utcán, és olyan gyorsan mentek, hogy nem bírta őket utolérni. Nem vitatkoztak össze valamin, hogy egymás nevét ismételgessék a mondatok elején vagy végén, hogy a másik figyeljen arra, amit mondanak. Nem futottak össze senkivel, akinek be kellett volna mutatni őket, nem volt fent a Facebookon hónapok óta, nem kereste ki őket a Messengeren. A legjobb barátjának d-vel kezdődik, olyan a neve, mint egy focizó kisfiú, mindig focizó kisfiú jut eszébe a legjobb barátja nevéről, aztán a kisfiú gólt rúg, és erről beugrik neki, hogy hívják.
Hamilton veszi a kabátját. Háromtól elérhető leszek, kitaláljuk, mit csináljunk, mondja neki. Együtt mennek lefelé, ő kiszáll a negyediken, Hamilton továbbmegy a garázsszintre. Elment, kérdezi a kollégája. El. Mi is menjünk, mondja a kollégája. Nem mindegy, honnan dolgozunk? Holnap úgyis péntek. Nekem holnap is be kell jönni, válaszolja. Minek? Hamilton, válaszolja, de elakad, nem tudja, mit hazudjon. Már a pénteket is? Ez nem normális, komolyan nem normális. Kibírom, válaszolja. Most már ki kell bírni. De te menj haza nyugodtan. Maradok, mondja a kollégája, és visszateszi a fülest. Az órájára néz, két óra húsz. Újabb e-mailt kap, hogy újítsa meg a badge-ét, mert jövő hónapban lejár. Részletes leírást talál az e-mailben, mire figyeljen, amikor elküldi a fényképet. Nem lehet sötét. Az arca középen legyen. Legyen világos a háttér, lehetőleg fehér. Szemből legyen, ne profilból. Ne oldalról jöjjön a fény, az arc mindkét oldala látsszon. Legyen felismerhető, a következő öt évben ezt a badge-et kell használnia. Ne viseljen kalapot. Ne viseljen napszemüveget. Ne mosolyogjon. Egyszínű pólóban legyen. A férfiak ingben, a nők blúzban. A nők ne viseljenek fülbevalót, rúzst is csak akkor, ha mindennap viselnek rúzst.
Amióta elment a másik DA is, senki nem csinál már fényképet a badge-hez. Régen felhívták a hetedikre, egy fehér fal elé állították, és a DA lefotózta. Nem mutatta meg neki, csak lefotózta, és pár hét múlva megkapta a badge-ét, amin alig volt felismerhető, de szemből volt, világos háttérrel, kalap nélkül, és egyértelműen nem mosolygott rajta. A hatodikról a nő mosolyog a badge-én, mintha mosolyogna, a Mona Lisa jutott róla eszébe, amikor először látta. Próbálta felismerni ezt az arcot a nőn, ezt a mosolyt, de ahhoz rá kellett volna néznie, hogy felismerhesse.
Megnézi a személyes inboxában az e-maileket, de nem jött levél a HR-től. Ellenőrzi az elküldött levelek között a jelentkezéseit. Az egyiktől már visszaírtak, hogy holnap mehet interjúra az ötödikre. A másik négyről még nem kapott visszajelzést. Újra elolvassa a munkakör leírását, nemzetközi kapcsolattartó, szerződések menedzselése, minimum nyolcéves tapasztalat, heti négy nap home office. Csak cégen belül hirdették meg az állást. Mennyi jelentkező lehet rá, öt-tíz ember? Beszélt pár szót a menedzserrel az interjú időpontja miatt, két hét múlva kezdenie kell, ha megkapja az állást. Már csak két hét.
Észrevetted, kérdezi a kollégája. Mit? Egyesével mennek fel. Kik? A kollégája a négy nő felé biccent. Egyesével mennek fel. Gondolod, hogy most… Különben miért mennének fel egyesével? Talán csak értékeléseket kapnak. Menj már, nincs is Q end. Én mondom, hogy most kapják meg a package-et. Figyelik a három nőt, nem beszélgetnek egymással, mindhárom a monitorját nézi. Beszélgetnének. Mi? Ha most kapják meg a package-et, beszélgetnének. Mert csak szóban lehet beszélgetni. Így nem, ír rá a kollégája a chaten. Akkor szerinted megkapják?, írja vissza. Nem tűnnek boldognak, válaszolja. Megszűnik a munkájuk. Én rohadt boldog lennék. Végre.
Elképzeli, hogy felmennek a kilencedikre, és a menedzserükkel beülnek egy tárgyalóba. A menedzserük elmondja, milyen jól dolgoztak, mindig pozitív értékeléseket kaptak a kollégáktól, az ügyfelektől, szeretnek velük dolgozni. Proaktívak, és megértik az ügyfelek igényeit. Mindig az ügyfeleket teszik első helyre, és nem félnek megosztani a tapasztalataikat a kollégákkal, segítik őket, ha szükségük van rá, szem előtt tartva a need to know elvét. A business irányelveinek megfelelően mindig odafigyelnek a kényes információkra, jól meg tudják ítélni, mi számít kényes információnak. Persze mindig vannak területek, amiket fejleszteni lehet, mindig van hova fejlődni, és az utóbbi években tudják, mennyit dolgoztak ezeken a területeken, és látható a fejlődés. A cég nagyon megbecsüli a munkájukat, de a cég is fejlődik, változik, és nyitottnak kell lenni a változásokra. Egyetlen dolog állandó, a változás. Itt a menedzser átnyújtja nekik a közös megegyezést, amiben leírják a package részleteit.
Nincs náluk papír, írja a kollégájának. Shit. Ha most lenne az elbocsátás, lenne náluk papír. Shit, shit, shit. Miért vigyorogsz, kérdezi a kollégája. Nem vigyorgok, válaszolja. Dehogynem, vigyorogsz. Nem válaszol, megnézi az e-mailjeit. A monitor órája három órát mutat, a karóráján már három óra kettő. Visszaállítja három órára. Amíg visszaállította, két új levél jött.
Vissza a tetejére