Nyelv a kalapban (Vass Tibor: El, Kondor, pláza)
Vass Tibor: El, Kondor, pláza (versek, elektrográfiák). Hernádkak, 2018
Állandó diskurzus tárgyát képezi az a kérdés, hogy milyen lehet egy lírai alkotás nyelvezete. Milyen szavakat használhat egy költő, és milyeneket nem. Sokan vélekednek úgy, hogy csak a köznyelvben alkalmazott formák használhatók, míg mások az állandó újítás terepének tekintik a költészetet. Egyesek az archaizáló, mások az újszerű elemeket hagynák el a versek írásakor. Sokan már-már megcáfolhatatlan tényként közlik: mit lehet, mit nem. Olvasmányi tapasztalataim azonban azt mutatják, hogy a költészet világa mára sokkalta tágabb annál, semhogy önjelölt törvényhozóként dogmák és szabályrendszerek közé szoríthatnánk. Soha nem hozhatunk tényszerű ítéletet, mely enged és megtilt, elfogad és elutasít. A költészet a 21. században már minden ízt megforgat a szájában.
Abban sem egyeznek a vélemények, hogy mi egy vers funkciója. Persze hogy nem egyeznek, hiszen ezer meg egy funkciója lehet. A jelenrevaló reflektálás, a megélt idő és élményháló megörökítése, egy gondolat fennmaradása („sok az ember, kevés a gondolat” – Kundera), atmoszférateremtés, mind-mind képezheti egy vers lényegét, de egyik jelenléte sem kötelező érvényű.
Vass Tibor költészetébe korábban már kaptam betekintést. Verseit és elektrográfiáit A Nagy Bibin és A Nagy Bibin és a műlovarnő című köteteiben olvastam, láttam. Akkor a nyelvi játék és kísérletezés felől vizsgáltam a verseket, most megjelent kötetét közelítve is ezt teszem. Játék és kísérletezés. A játék alatt persze nem tét nélküli kockavetést, a kísérlet alatt pedig nem eredménytelen próbálkozást értek.
Vannak költők, akik megmaradnak egy hangnál, egy stílusnál, és azt a biztos egyet csiszolják, formálják, alakítják, míg mások bele-belekóstolnak ebbe is, abba is. Vass Tiborra ez utóbbi a jellemző. Írt már hagyományos verstől kezdve haikun át a kötöttebb formákig, például szonettig mindent, ami keze és szelleme ügyébe esett. Egy tollat és könyvet sokat forgatott, gyakorlott költőről beszélünk, verseit olvasva először mégis az az érzés töltött el, hogy szimpla stílusgyakorlat, nyelvlelemény-gyűjtemény, amit olvasok. Ugyanakkor megfejtést igénylő rejtvénynek is mutatkozott, ami indokolttá tette a többszöri olvasatot. Az idén megjelent El, Kondor, pláza című kötet valami nagyon hasonló, és ezzel egyidejűleg mégis valami egészen más élményt adott.
Vajon egy képzőművészeti albumot tartok a kezemben? Képek még a versek is, amik más képek közé esnek. Olyan ez a kötet, mint egy kiállítás. Minden eleme egy kiállított darab. Mozgó kiállítás, hogy pontosabb legyek. Pulzál a könyv. A szövegek néha sűrűk, máskor hígabbak, egyszer lazább kötésűek, másszor feszesebbre szerkesztettek. Olykor pedig a textus, igazodva a hordozott információhoz, elmozdul a helyéről. Mint az Énasszonyok nyara című versben, ahol „a szél majd elviszi hírét” sor áttolódik, jobban mondva „átszelel” a másik oldalra. Alapvetően is sajátos a szövegek elhelyezése, de ebben az esetben éreztem leginkább indokoltnak a textusrész eltolását, emellett a többi szimpla formaságnak tűnt. Külcsínnek. Kíváncsi lettem hát a belbecsre, és elolvastam újra, aztán még egyszer és még egyszer.
Nehéz könyv, nemcsak konkrétan a súlyát tekintve, de átvitt értelemben is. Az ember szeme belefacsarodik az olvasásba vagy olbasásba (V. T.), és azt hiszi, elgépelt szavakat lát, ám rájön, hogy tévedett, miközben igaza is volt. Vass Tibor egy saját dimenziót teremtett, saját élővilággal és saját nyelvvel, és mindeközben különböző költői szerepeket húz magára, s olykor az imitáló képében mutatkozva elgépelést szimulál. Az olvasónak tehát nincs könnyű dolga, hozzá kell szokatnia szemét a sajátos világ sajátos nyelvezetéhez. A kötet önmagát építi föl. Olykor magáról az írásról kapunk leírást. Arról, hogyan készül a vers: „kiváltom ezzel a mondattal, ha kész lesz… csak ezen a mondaton legyek túl, / csak még ezen az egyen… csak kéne még pár utolsó szó”.
A szerző spontaneitást imitál: improvizatívnak tűnő verselés, ugyanakkor szembeötlő szerkesztettség és tudatosság. A Vass-dimenzió korábbi alakja is visszatér a sorok közé, a műlovarnő már a nyitányban jelen van. Azonban nem csak ilyesfajta utalásokat találni. A kötet rengeteg allúziót rejt, intertextuális hálója szerteágazó. Már az első oldalakon Vörösmarty Előszó című versére asszociálhatunk: „Bőre fehér és hét és réteg és hóhalál”.
A versek állandóan reflektálnak hol a jelenre, hol önmagukra, hol az olvasóra. A nyelvi lelemények tudnak önmagukról, egy-egy sor nemcsak átvitt, de szó szerinti értelemben véve is az olvasónak szól, például hogy olvasson figyelmesebben, és ne értelmezze félre a szavakat. Mintegy élővé válik a vers, kilép saját kereteiből, és az olvasó intim szférájába ömlik. A kötet hullámzik, időnként hosszú víznyelveken önt ki, máskor rövidre fogja magát, és visszahúzódik. Hígítás és sűrítés. Egy verseskötet általában azt az érzést kelti a közönségében, hogy abban a tökéletesre csiszolt, agyonpróbált és tűpontosra szerkesztett művek vannak, amik már makulátlanok, és nem szorulnak javításra. Vass Tibor kötetére nem ez a jellemző. Tudatosan nem ez. Még a versírás azon mozzanatába is betekintést nyerünk, még az ihlet pillanata, az ötlet megszületése, megörökítése is megelevenedik, mintegy önmaga magjába sűrűsödve: „Gyepál, ezt is a fű miatt írom fel krétával az ólajtóra, hogy el ne felejtsem majd ide”.
Az olvasó azon töpreng, vajon nem az orra előtt heverő kötet 178. oldala-e az ólajtó, s hogy vajon ez nem csak egy ötlet, amely még megvalósításra vár? Nem. Itt az ötlet maga a megvalósítás. Ez a fajta formabontó költészet kifejezetten merész. A megütött hangok egyediek, állandóak és mégis folyton változók. Nemcsak a szerkesztettség, a forma, a hang, de a hangulat is hullámzó. Komolyból komolytalanba, letargikusból emelkedettbe, humorosból filozofikusba csap át. Hozzám a filozofikusabb hang áll közelebb, amikor a vers egy kérdéskört feszeget és jár körbe, vagy ha nem is egyet, de kérdéseket sorakoztatva épül, s mindig beszippant, odatapaszt a megteremtett atmoszféra kellős közepére. Például a Nyüzsgő esetében, ahol az én viszonylagosságát vagy illúzióját járja körül: „Nincs hely nekem a fejemben, kinnrekedtem belőlem”.
Kétféle verselés figyelhető meg a kötetben. Az egyik a hagyományos költészeti konvenciók szerint megírt és vezetett líra, amely teljességgel aláveti magát a sűrítés és szerkesztettség elvének – a mű egészének van konkrét jelentéstartalma; a másik sokkalta elvontabb, szupergroteszk esztétikai minőséggel bíró, dadaista verstestek halmaza, amik teljességgel szembemennek mindennemű költészeti hagyománnyal és törvényszerűséggel, mintegy megcáfolva ezen törvényszerűségek legitimitását. Újszerű az egész, s mindeközben mégis emlékeztető is. Egyrészről erősen szivárog a lapokról az originalitás, másfelől, talán pont az imitálásból eredően, sok költőt és stílust juttat az olvasó eszébe Vass Tibor költészete. A képverselést is elterjesztő neoavantgárd stílus erősen érezhető a műveken. Tandori ujjlenyomat-labirintusa végig tapintható a kötetben. Említettem már a nyitányban megbújó Vörösmartyt, a zárlatban József Attilára bukkanhatunk, a két végpont között pedig mindenre és mindenkire. Kosztolányin keresztül és Arany Jánoson át egészen Weöres Sándorig eljutunk. Ezek a nevek azonban sokszor nem explicit szerepeltetéssel fordulnak meg a Vass-múzeum csarnokában, Weöres Sándor például csak érzékeltetve van jelen. Emlékeztető jelleggel. Nem konkrét intertextualitás történik, hanem a már járatott stílus és hang beemelése a Vass-dimenzióba, vassosítása. „a könyv hétmérföldkő / a kő hétmérföldkönyv / a kő mért földkönyv, / a kő föld, / a könyv kő, / a könyv könyv, / a kő kő”. Ez a stílus és a spontánnak tűnő szószórás Weöres Sándor Dob és tánc című versét idézi.
Kétféle lírát látok az El, Kondor, pláza kötetben. Az egyik az, amelyet külső versnek neveznék. Ezek a dadaista szószaporítások, melyek félreérthető szóval: látszatversek. Ezek hangulatfestések, látványtervek, szemkápráztatás céljául szolgáló szómágiák, melyek szinte minden esetben kívülről vizsgálják a világot, és felnőttes hangot ütnek meg. A másik verselés az, amit belső versnek keresztelnék. Ezekben egy kislány hangján szólal meg a versbeszélő, és mindig valamilyen belső vívódást, morális dilemmát jár körül. Az érdekességet az adja, hogy míg a hagyományokkal szembemenő, forma- és szabálybontáson alapuló, renitens líra felnőtt hangon, addig a szabályoknak megfelelő és költészeti hagyományokat követő belső versek fiatal hangon csengenek füleinkbe. Ez az ellentmondás sajátos hangulatot teremt az egész kiállításnak, s ha itt-ott át is csap parodisztikusba, még olyankor is érezni valami megfogalmazhatatlan keserűséget. Csapongó, mint az élet. Abszurd, mint az élet. Változatosságában rejlik az állandósága.
A Vass-versek főként a hang-, hangulat- és stílusingadozásoktól válnak igazán emberivé és olvasóközelivé. Ez a kötet kék, mint a zöldből kivont sárga, ez a kötet szín, ez a kötet kavalkád, ez a kötet káosz és rend, ez az egy, ez a mind, ez az én, ez a te, ez a költészet gyakorlata és elmélete. Az olvasó látogatóvá válik, a kötet kinyitásával belép a Vass-múzeum nyúlüregébe, hogy látomásokba, hallucinációkba és fantazmagóriákba öltöztetve közelebb kerüljön a meztelen valósághoz.
Vissza a tetejére