Köpönyeg
A magyar irodalom valódi gazdagságáról leginkább azok a jobb sorsra érdemes művek tanúskodnak, amelyekkel szemben megengedhette magának a kánongépezet azt a luxust, hogy mostohán bánjon velük. A kisebb-nagyobb mértékű feledésbe merülés okai és körülményei természetesen szerteágazóak, a végeredmény azonban ugyanaz: olvasóként számos olyan szövegen akad meg a szemünk, melyekről úgy érezzük, hogy önértékükhöz mérten alulreprezentáltak az irodalmi közbeszédben.
Az Eső új rovata néhány ilyen irodalmi alkotás újraolvasásához, újrafelfedezéséhez szeretne mindössze hozzájárulni – szerzőinek közreműködésével pedig megkísérli felmérni az adott művekkel folytatható párbeszéd lehetőségeit is. Ennek a párbeszédnek a legkülönbözőbb művészi reflexiók ugyanúgy a részét képzik, mint a szakmai hozzászólások, vagyis az esszék, melyek olvasóinkat is továbbgondolásra késztethetik.
A Dosztojevszkijnek tulajdonított, sokat használt mondás szerint „mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk elő”. Az orosz realizmus eredetmítoszánál viszont rovatunk számára fontosabb a szállóige azon gesztusa, mely a nevesített hagyományhoz való viszonyt egyetlen alkotás gyújtópontjából érzékelteti. Adott tehát a kérdés: hány olyan levetett köpeny porosodhat irodalmunk gardróbszekrényeinek mélyén, melyeket érdemes lenne időnként mégis elővenni, felpróbálni, magunkra simítani, fazonra igazítani? Az Esőben igyekszünk ezek közül többet is szóba hozni, bízva abban, hogy kivétel nélkül időszerűek, hogy mindegyikük olvasása még eső előtti köpönyeg.
Vissza a tetejére