Hintaszék
Általában az erkélyen üldögél. Hatodik emelet, nem lát le az utcára. Ahhoz ki kellene hajolni, de az veszélyes, meg nem is tud úgy előrehajolni, vagyis attól fél, úgy maradna. Különben is, mit nézzen az utcán. Embereket meg autókat. Innen fentről a fákat nézheti, a felhőket, a madarakat, a szembeház legfelső emeletének egyik erkélyét, ahol különben embert is láthat, egy középkorú férfit, aki reggelente ott tornázik. Fantáziál róla, mit dolgozhat, van-e felesége, gyereke.
A néni általában késő délután totyog ki az erkélyre, előtte, ebéd után, szunyókál kicsit a szobában. Ahogy felébred, matat az asztalon a szemüvege után, megigazgatja a haját, újratekeri a fáslit mindkét lábán, ellenőrzi, kopott köntöse zsebében van-e a mobiltelefon, hátha hívja valaki. Ez a valaki csak a lánya lehet, ő hívja is mindennap, de mindig rosszkor. Vagy épp a vécén üldögél, vagy az asztalon felejtette a hallókészüléket, és akkor süket, mint az ágyú, ezt ő maga szokta mondani a lányának, olyankor együtt nevetnek, vagy a fején van a terebélyes fejhallgató, hogy a híradót nézze, abban is az időjárást.
De a teraszon hívhatja, mert a mobil a zsebében, a hallókészülék a fülében, persze ilyenkor nem hívja. Vagy ha mégis, hát pont akkor szundított el egy pillanatra, és hirtelen ébredve azt sem tudja, hol van, mi csörög, hol is van az, ami csörög. Mire megleli, már késő. Olyankor beüti az egyes gombot, így van megcsinálva, nem kell a neveket keresni. A lánya az egyes, a mentő a kettes. Visszahívja, és kérdezi, te hívtál? Ki hívott volna, anyu, miért nem veszed fel, már azt hittem, baj van.
Öreg a néni nagyon. Ébrenlét és szundikálás között csúszkál egész nap. Fejében együtt gomolyognak gondolatok és álmok, emlékek és fantáziálások. Igazán ébren akkor van, amikor a lánya meglátogatja. Az havonta egyszer-kétszer történik meg, a nő középkorú, elvált, sokat dolgozik.
Meg akkor is ébren van a néni, amikor az ebéd utáni szunyókálásból felriadva rendbe szedi magát, ez eltart egy darabig. Haj, szemüveg, fásli, köntös, telefon, járókeret. Elindul, lassan az ablakhoz ér, elhúzza a függönyt, nyitja az erkélyajtót, óvatosan kilép, vigyáz, el ne botoljék a küszöbben. Megáll, liheg, néz előre, ej, de fáj a térdem, motyogja magában, igen, magamban beszélek, mondja ki hangosan, nem baj, ezt is ő mondja. Jobb kezével elengedi a járókeretet, bal kezével az erkélyajtóba kapaszkodik, nehézkesen beleereszkedik a hintaszékbe. Az van neki régről, valaha a férje sajátította ki magának, onnan nézte a tévét, míg el nem aludt. Aztán nem tudták, mit csináljanak vele, a hintaszékkel. A lányát nem érdekelte, ő meg nem ült bele, mégiscsak a Ferié volt ez a szék. Kirakták az erkélyre, ott senkit nem zavar. Lomtalanításkor majd kidobjuk, gondolta a lánya, de ez aztán elmaradt. Különben te is üldögélhetnél benne, anyu, tette hozzá lemondóan, aztán ő lepődött meg a legjobban, amikor a mamát ott találta.
A néni ül, néz, hallgatja, ahogy a szél borzolja a fák lombjait. Üldögélek, nézelődök, hallja, ahogy ezt mondja. És akkor eszébe jut valami. Hogy vajon mi lesz az utolsó szó, amit életében mondani fog. Ez jó, ez tetszik neki. Lehet vele foglalkozni. Elmegy vele az idő. A hírek nem érdeklik, a keresztrejtvényezéshez nincs türelme, de ez a váratlanul beakadó kérdés felvillanyozza. Hogy mi is az a szó, amit itt hagy maga után: abban a világban, amiben már nem lesz benne. Vagy pont azt a szót viszi majd magával oda valahová? Elhessegeti ezt a gondolatot, nem foglalkozik a másvilággal. Nem hisz benne. A haláltól nem fél, csak a méltatlan átmenettől, attól retteg. De most jó, most van min gondolkodni. Olyasmin, ami fontos. Nézi néha a tévét, de abban már semmi nem fontos. Nincs benne semmi, panaszkodik mindig a lányának, az meg visszakérdez, mi lenne jó, anyu. Nem tudom, mondja, nem tudom, de ami van, az nem jó.
Most jól érzi magát. Picit meglöki magát a hintaszékkel, ring előre-hátra, csak éppenhogy, nehogy elszédüljön. Lehunyja a szemét, a szavakra gondol. Hogy valami fontost kellene utoljára, és hogy vajon mi lenne az. Nagyapa, ő jut eszébe, és elmosolyodik. Ő jó lenne, őt szerettem. Amikor felvágta a dinnyét, két kistányérra rakott egy-egy szeletet, késsel lemetszette a csúcsát, a legfinomabb részt, azt a tányér szélére rakta, ezt a végére hagyjuk, Erzsikém, ez lesz a szájamíze. Nagyapát fogom majd mondani, ha sikerül, de a szájamíze sem rossz. Vagy az a film, mi is volt a címe, amikor Nusi néni, a főbérlő elvitt bennünket a moziba. Egy osztályba jártam a lányaival, és egyszer csak úgy megkérdezte, na, kislányok, megyünk-e moziba. Mi meg, kamaszok voltunk, szinte visítoztunk az örömtől, hogy igen, Nusi néni. Kellemesen ringatózik, egész jól érzem magam, mondja hangosan. Különben a hintaszék is jó szó. Talán nem olyan fontos szó, de jó szó, nekem jó. Résnyire nyitja a szemét, csend van, csak a lombok susogását hallani, a hintaszék lassan megáll. A néni pihenget, nézi az erkély korlátját meg a cserépben a hervatag muskátlit. Egész jó kis muskátli vagy, igazán rendes tőled, hogy még élsz, ígérem, holnap meglocsollak. Hangosan kimondja, hogy tetszik neki a muskátli. Mennyi jó szó, pedig nem is fontosak. És akkor mi van, ha nem fontosak. Nekem jók, és kész, mondja ki dacosan. A jobb kezét birizgálja valami, odapillant, egy légy az. Máskor elhajtaná, most csak bámulja, és elcsodálkozik. Milyen szép fényes, ezüstös a szárnya, és hogy remeg azokon a pipaszárlábain, hát ez igazán érdekes. Ilyen öreg vagyok, és még nem néztem meg rendesen egy legyet. Nézi. Nem mozdul, nehogy a légy elrepüljön. Még a lélegzetét is visszatartja, ül moccanatlan, bizsereg a keze, lecsukódik a szeme. Egyenletesen szuszog, el fogok aludni, gondolja, talán alszik is már.
Vissza a tetejére