Szilveszteréjjel; Pünkösd előtt; Jégkor
Szilveszteréjjel
Hószőrét vedli a kertváros.
Nem gondol többet a rétre,
boldogan terül ki
betongazdája előtt.
Vonszolja magát az idő.
Gyerekek tódulnak
az utcára, kezükben
villámló vessző.
Hét napja sincs,
hogy először suttogták:
Szabadíts meg a gonosztól!
Éjfélig felzabáljuk
az utolsó leölt napot.
Ünnep van. Tudják meg
a csillagok, a zaj lett
a közös nyelv, nem
hallhatjuk a magunk
emelte falak résein
beszüremlő szűkölést.
Pünkösd előtt
Csak vihar volt, eső egy csepp se.
A megtépett fák lombjuk
leszegve hajoltak a földhöz vert
fészkek fölé. Másmilyen erőt
vártunk. Ötven napja telik
jelek nélkül az idő. Már nem
keresünk választ. Lennénk bár
angyalok nyelvén szólók,
a szelíd hatalmat akkor se
értenénk. Kihalt utcákon,
akár eszét vesztett próféta,
őrjöng a szél, beverve minden
nyitva felejtett ablakot. Némán
ülünk a kulcsra zárt ajtók mögött.
Maradék szavaink féltjük
az értelmetlen üvöltéstől.
Jégkor
Földút rohan a semmibe.
Varjúsereg bont szárnyat,
éktelenül károg, ahogy
a felszántott rétről menekül.
Pár napja megint láttuk
az erdőszélen okádó
furgont. Valahol gödröket
ásnak, talán a gyerekkor
vesztőhelyét. Havazni kezd,
mint azelőtt még soha,
megállás nélkül szakad
egész éjjel. Reggelre takaró
borít minden nyomot,
eltűnnek a föld kiforgatott
göröngyei, a foltok és hegek,
amiket évek óta nem nőtt
be fű. Derült égre ébredünk,
de bennünk a tél tovább dühöng,
míg semmivé nem foszlanak
felhőtakony-emlékeink.
A bűntudat kihűl. Belénk fagy
minden indulat, és hiába
fájnak egy életen át, őrizzük
őket, mint dermedt foglyaikat
a kontinenszabáló jégmezők.
Vissza a tetejére