Szarvasálom
Álmomban egy írótáborban jártam,pedig nem is oda indultam eredetileg.
Stoppal igyekeztem haza Szegedre
az ország egy északkeleti pontjáról,
kínaiak vettek fel kamionnal, és
valamiért Oroszlányban tettek ki egy
körforgalomban, de jó volt így.
Oroszlány kisváros, és álmomban még
annál is kisebb volt, mert az utcán
ismerős költők lézengtek:
Peer Krisztiánt láttam jönni, akivel
megörültünk egymásnak kölcsönösen,
nahát, mondtam, pont jó helyre hoztak
azok a kamionos kínaiak.
Tiszta papírlapokat kerestem, mert
szerettem volna versben megírni,
hogy előző nap a szegedi autóbusz
egy elhagyatott mellékútra kanyarodott,
fokozatosan feltöredezett az aszfalt, majd
egy erdő szélén elfogyott teljesen.
Leszálltunk, és a kopár fák közül
fenséges szarvasok gyűltek körénk,
zimankós késő őszi nap volt,
egyre több szarvas jött ki az erdőből,
felbátorodva és kíváncsian,
már ott ugráltak körülöttünk,
tenyeremmel meg tudtam érinteni
széles hátuk, lágybarna marjuk,
okosan néztek, mint a lovak.
De minden papírom tele volt írva:
számlák voltak nálam, és beutalók,
semmi, amin elég hely lett volna
egy szarvasokról szóló versnek –
és hirtelen valahogy a hátizsákomból
előkerült akkor egy kis zacskó fű,
pedig igyekszem nem szívni már, és ezt
álmomban is pontosan tudtam, így hát
rám tört a kognitív disszonancia,
vagy inkább bűntudatnak lehetne hívni,
de arra gondoltam, ott egye-bassza,
Krisztiánnal elszívjuk ezt a kis füvet.
Sajnos, mielőtt szólhattam volna,
hogy jöjjön, mert van egy kis meglepetés,
megjelent anyám a körforgalomban,
és dühösen veszekedni kezdett
a miatt a kis zacskó fű miatt;
összezavarodtam álmomban ettől,
mert úgy tudtam egészen mostanáig,
nem tartja nagy kalandnak a füvet.
Napokkal később, az írótábor végén
volt egy igazán különös vizsga,
ahol valamilyen fizikai tárgyú
feladatot kellett megoldani.
Egy mintás táblánál álltam, amelyen
nem látszott rendesen a krétanyom,
ezt jeleztem is a vizsgáztatónak,
aki megfordította a táblát,
és a másik oldalra írhattunk tényleg.
Ekkor tele lett krétával a szám,
de úgy, hogy beszélni se tudtam,
bár hiába mondtam volna bármit:
nem tudtam a feladatot megoldani.
Reménykedtem, hogy fénytanból kérdeznek,
és mindenkit elkápráztatok majd
mélyenszántó prezentációmmal,
hogy hogy születik és fogy el a fény,
de nem készültem a vizsgára semmit,
és nem is tudtam improvizálni,
mert a táblán villogó kérdésnek
semmi köze sem volt a fényhez.
A krétát a tenyerembe köptem, aztán
szemetest kerestem, hogy kidobjam
az összetapadt, nyálas törmeléket.
Végül sikerült megszabadulnom tőle,
ám alatta a tenyerembe ragadva
ott maradt egy szétázott negrópapír.
Majd Gerzsenyi Gabriella lépett elő,
aki a feladat megoldása helyett
Duinói elégiák fordítását írta
a közben olvashatóvá vált táblára.
Nofene, gondoltam irigykedve,
hogy átvágta a gordiuszi csomót.
A furcsán verítékes ébredés után
furcsán sok részletre emlékeztem.
Jó lett volna az írótáboros álomban
a szarvasokról valami szépet írni,
de nem volt a kép, csak egy villanás:
nagy testű, pompás vadállatok csapata
és a megállíthatatlanul dobogó patazaj.
Azon kezdtem gondolkozni, hogy talán
az álomszarvasok álmodtak engem
oda az oroszlányi írótáborba,
közben végig ott voltam a mesébe illő
félhomályban a ködjárta erdőben,
ahol élek. A ház végében fura motozás.
Reggelente vizet kell törni,
mert éjjel fagyott, és fel kell tölteni
friss élelemmel az etetőt.
Vissza a tetejére