Vízszintes angyal
Legalább ma ne igyál, s gyere haza idejében!, hallottam anyám fojtott hangját a résnyire nyitott ajtón.
Ebéd után voltunk, a szobámban ücsörögtem, mint legtöbbször, ha otthon voltam. Igyekeztem távol tartani magam a szüleimtől, mindentől, mindenkitől.
Jó-jó…, dörmögte apám.
Valahogy jártassuk le normálisan az angyalosdit, folytatta anyám, hangja tele volt keserűséggel és szemrehányással, mintha azt mondta volna: ha már annyi mindent elrontottunk, legalább ezt…
Jó-jó…
Igen, karácsony volt. Az, a fene ette volna meg. Talán ki kellene szólnom nekik, gondoltam, hogy nem kell úgy rágörcsölni. Hagyják a fenébe. Nem vagyok már kisgyerek, tizenöt elmúltam. Kit akarnak megtéveszteni? Mert engem nem tudnak, az hétszentség! Ha rohad minden a családban, akkor karácsonykor is rohadni fog, az hétszentség!
Az ajándékokat megvettem, sorolta anyám, de ezt is olyan hangnemben, hogy érteni lehessen, megvettem, mert rád nem lehet számítani, mert te semmivel sem törődsz. – Amire esteledik, hat körül gyere haza, hogy vacsorázzunk, s együtt díszítsük fel a fát!
Jó-jó…, motyogta apám, hallottam a hangján, hogy nem figyel, gondolatban már a kocsmában van, és az első sörét issza. Szeme sóvárogva villan, ajkát csücsöríti, szájában gyűlni kezd a nyál.
Jó-jó…, ismételte gépiesen, azzal kifordult az ajtón. Köszönés nélkül.
Azon gondolkodtam, más férjek, más apák vajon hogy csinálják? Megölelik, megcsókolják-e feleségüket, adnak-e egy pacsit fiuknak, lazán, mosolyogva, hogy szevasz, te srác, este talizunk!?
Hallottam, hogy anyám nagyot sóhajt, majd folytatja ténykedését a konyhában. Persze, készíti a karácsonyi menüt: rakott káposztát. Apám kedvencét. Megfordult a fejemben, hogy kimegyek, segítek, de aztán úgy éreztem, nem bírnám elviselni anyám világfájdalmas képét. Zenét tettem, hogy ne halljam a konyhai zajokat, de nem tudtam figyelni rá. Úrrá lett rajtam valami rohadt karácsonyi érzelgősség.
Öt óra felé anyám kihívott, segítsek megsütni a diós kiflit: mosolyogni próbált, de láttam rajta, csupa ideg. Segítettem hát. Szerettem a diós kiflit, ismertem a receptjét, sokszor elkészítettük már. Csendben dolgoztunk, azt is mondhatnám, jó hangulatban, ha nem vibrált volna a levegőben valami alattomos feszültség. Apám miatt. Vajon…?, akartam kérdezni, de aztán nem szóltam semmit, mert tudtam, anyám se tudja a választ. Vagy sejti, de nem akarja mondani. A kifli jól sikerült, amíg hűlt, anyám nekifogott megpucolni az előszobai tükröt. Tiszta volt az, már tegnap megsikálta. Csak így könnyebben telik az idő, s talán a feszültség is elillan a körkörös mozdulatokkal. Aztán a poharak következtek, amikből az ünnepi vacsora után készültünk inni. Hevesen, indulatosan dolgozott. Szó nélkül. Én közben megterítettem az asztalt: fehér abrosz, a szebbik tányérszett, szalvéták, gyertya: ahogy az ünnephez dukál. Lassan hétre járt, minden előkészítve. Csak a díszvendég hiányzott. Visszamentem a szobámba, ténferegtem, nem találtam a helyem. A francba ezzel a karácsonnyal.
A francba ezzel a karácsonnyal!, hallottam ekkor anyám hisztérikus hangját. Sajnáltam, de magam még jobban.
Pár perc múlva csendes, bocsánatkérő hangon beszólt, gyere, legalább vacsorázzunk. És én kimentem, hogy legalább. Egy falás se esett jól az ételből, láttam, anyámnak se. Ettünk, gépiesen. Nem néztünk egymásra, hogy ne kelljen szóba hozni apámat. Pedig nyilvánvaló volt, hogy mindketten csakis rá gondolunk. A káposzta után egy-egy diós kiflit is elrágtunk, az enyémnek fűrészporíze volt, alig akart lemenni a torkomon. Anyámnak is guvadt ki a szeme, úgy nyelte. Csak néztem nyúzott, ráncos arcát, kócos, gyér haját, fénytelen szemét, és mintha magamat láttam volna. Ijesztő volt, összerázkódtam.
Visszasomfordáltam a szobámba, a laptopomon elindítottam a Battle Shootot, és vaktában lövöldözni kezdtem. A hangot felhúztam, hogy töltse be a szobát a fegyverropogás.
Ne kérdezzék, hogy voltak-e normális karácsonyaink, mert voltak. Biz᾿ isten! Vagyis olyan szinte-normálisak. Azt se kérdezzék, miért iszik apám. Kérdezzék anyámtól, vagy inkább tőle, bár sejtem, ő csak annyit mondana, vigyorogva, hogy azért, mert jólesik. Anyám pedig azt, hogy azért, mert hülye állat. Egyik választól sem lennének okosabbak. Emlékszem, amikor kezdett kimaradozni, részegen hazajönni, anyám patáliázott, én sírtam. Aztán lassan beleszoktunk: patáliázni és sírni se lehet örökké. Csak inni. Másnapokon anyám párszor nekiállt, hogy mi nem jó, mit nem kapsz meg itthon, apám csak motyogott, másnaposan, elvonási tünetektől szenvedve, hogy minden jó, minden a lehető legjobb. Én pedig féltem, hogy beledöglenek: az italukba, a hányásukba, a fájdalmukba. Apámat már szedtem ki a hányásából, anyámat nem sikerül a fájdalmából. Azt nekik kellene elintézniük egymás között. De mit intéztek ők el együtt az utóbbi időben? Semmit. Ja, de! Engem.
Kilenc után anyám beszólt, hogy immár kapcsoljam le a gépet, s menjek ki, díszítsük fel a karácsonyfát. Megjött apám?, játszottam el a naivat. Anyám nem válaszolt, nem mondta, hogy tovább nem várjuk, csak legyintett. Igen, ez lett anyám: ez a beletörődő legyintés. Előszedtük a pincéből a műfenyőt: már jó néhány karácsonyon használtuk, kissé viharvert volt, de korántsem annyira, mint mi. Néhány éve, amióta kinőttem a kisgyermekkort – nem is tudom, hogyan, mikor történt –, együtt díszítettük fel a fát, utána én kis időre diszkréten félrevonultam, hogy az angyalnak legyen ideje elhelyezni az ajándékokat. Kiszámítható, unalmas rituálé, de rituálé. Mint apám számára a zokni felaggatása a fogasra részegen. Abból is tudtam másnap reggel, hogy piásan jött haza, hogy zoknijai ott lógtak a fogason. Miért gondolta abban az állapotában, hogy fel kell akasztania, nem tudtam elképzelni. De ő valamiért nagyon fontosnak találhatta, mert mindig felakasztotta: többnyire mindkettőt, olykor – gondolom, ha fáradtabb, törődöttebb volt – csak az egyiket. Anyám sem firtatta az okokat – legalábbis a jelenlétemben –, csak leszedte, és berakta a szennyeskosárba. Mintha még örült is volna, hogy nem kell lehajolnia értük (egy ideje elég gyakran fájt a dereka). És hogy ki is szellőztek valamelyest.
Nos, leporoltuk és felállítottuk a fát a nappaliban, megigazgattuk elgörbült ágait, aztán kiborítottuk az ágyra az évek óta őrizgetett díszkollekciót, és a javát kezdtük felpakolni. Gömbök, angyalhajak, szalmafonat díszek. Anyám egy doboz szaloncukrot is elővarázsolt, abból is kötöttünk fel párat, a többit csak beöntöttük a fa alá. A végén a fényfüzér is felkerült a helyére. A lehetőségekhez mérten szép lett, mégsem tudtunk örülni neki. Tanácstalanul összenéztünk: mi legyen. Nekem a nyelvem hegyén volt, hogy eddig biztos mattrészeg, úgyhogy nem számíthatunk rá, de vártam, hogy ezt anyám mondja ki, végtére is az ő angyaltársáról van szó. Az órára pillantott, majd fájdalmasan azt motyogta, most menj be egy kicsit. Bementem, torkomban gombóc, csak legyünk túl rajta, gondoltam. Nemsokára csengetett, úgy, mint máskor is a kis angyalcsengettyűvel, én kimentem, ott volt a fa alatt egy szép doboz, színes papírral gondosan beborítva, felcímkézve, ezúttal nem volt erőm eljátszani a boldog meglepettet, pedig anyám tényleg igyekezett, kaptam márkás tréningszettet (és még a márkát is eltalálta), a telefonomhoz dokkolót és persze a kedvenc csokijaimat, aszalt gyümölcseimet. Boldog karácsonyt, mondta, és mosolyogni próbált, de a hangja remegett; boldog karácsonyt, mondtam én is, és kezébe nyomtam a kis ajándékomat – semmi jó ötletem nem támadt, egy sampont vettem neki –, aztán csak álltam feszengve. Máskor el szoktunk énekelni egy-egy karácsonyi éneket, de most úgy éreztem, bele is döglenék, ha dalra kéne fakadnom. Szerencsére anyám se forszírozta a dolgot. Én… én most…, dadogtam, azzal bemenekültem a szobámba, hogy ne bőgjem el magam előtte.
Odabent megbontottam egy csokit és egy aszalt gyümölcsöt, végigfeküdtem az ágyon, és falni kezdtem: könnyesen, mohón. Amire elfogyott, megnyugodtam valamelyest, sőt el is szundíthattam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mindenesetre arra serkentem fel, hogy apám zakatolását hallom kintről, amint belöki maga után az ajtót, nekitántorodik a fogasnak, lever valamit, félhangosan motyog. Csak a szokásos, állapítottam meg magamban, és meg se fordult a fejemben, hogy kimenjek: nem igazán lehetett, nem volt érdemes segíteni neki, nem akarta, nem hagyta. Meg volt győződve ugyanis, hogy egyedül is boldogul, igaz, hogy olykor elszunnyadt cipőhúzás közben, a zoknik fogasra akasztása közben vagy a konyhában az asztalra borulva. Mert miután a zoknis rituáléval úgy-ahogy megvolt, általában a konyhába botorkált be valamit falni, de abból rendszerint csak disznólkodás lett, néhány falat szétnyálazása két szundítás között, míg anyám általában megelégelte a dolgot, kijött, s rámordult, hogy gyere már be lefeküdni, apám azonban nem adta be ilyen könnyen a derekát, a részeg emberek konokságával általában azt válaszolta, hogy jövök mindjárt, csak eszem egy kicsit, és ismét nekifogott, anyám türelmetlenül nógatta, erre visszamotyogott, hogy mi olyan sürgős, eredj, ha akarsz, feküdj le, jövök aztán én is; jó-jó, de úgyse tudsz enni, csak szunnyadsz az asztalon; azzal te ne törődj, ott szunnyadok, ahol akarok! Hányszor, de hányszor végighallgattam ezt a forgatókönyvet!
Ezúttal azonban úgy tűnt, hogy nem húzta le a zokniját, és nem is a konyha felé indult, hallottam, amint kinyitja a nappali ajtaját, aztán tétován, csoszogva megindul befelé. Mi a fenét akarhat, gondoltam, talán eltévesztette az irányt? Ekkor egy döndülés, puffanás hallatszott. Felszöktem, kirohantam a nappaliba: ott feküdt apám, és ott feküdt a karácsonyfa is, a gömbök egy része összetörve, az angyalhajak szétlebbenve. Apám kezében egy szakadt ajándékszatyor – tartalmának nagy része valahol, valamikor kihullhatott –, valószínűleg azt akarta behelyezni a fa alá, amikor megszédült, s estében magával húzta a fát is. Ekkorra megérkezett anyám is, álomittas szemekkel. Amikor a pusztítást meglátta, elsikoltotta magát, mi a fenét csináltál?, apám bárgyú mosollyal ölelte a karácsonyfát, és csak ennyit motyogott: megjöttem, megjöttem. A fáról lefittyent fényfüzér glóriával vonta be borzas fejét.
Vissza a tetejére