Egymásból; Befalazva; Magadra hagyva; Átfújtok rajtam; Búcsú, ajándékféle
EgymásbólTúlságosan foglalt voltál hozzám,
mindig lekötött az aznap, az épp,
az esetleges, a csupa összevissza.
Arra vártam, egyszer belátod,
és azt mondod. De nem.
Így voltam veled nélküled.
Ráadásul nincs mentségem.
Hogy neked mi, nem tudom.
Emlékszel? Az üres ágy.
Emlékszem: a szobában hideg.
Emlékszel? A kutyával sétáltál.
Emlékszem: én félig máshol.
Így hullt ki belőlünk a múlt,
így hulltunk ki egymásból.
Most külön-külön tervezhetünk.
És szedegetjük a maradékot.
Befalazva
Tévedésből voltam én melletted.
Sodort, mi utolért, szembejött.
A véletlent neveztük sorsszerűnek.
Mentegettük szánalmas hiányaink.
Nem engedtük, és elveszítettük.
Szétszállt, mi nem is volt miénk.
Ennek kellett volna nevet adnunk.
Ezt kellett volna át, újra. Ki tudja!
Tolat a mélyben az éjszaka, megáll.
Befalaznak fényérzékeny nappalok.
Magadra hagyva
Dobozolni kezdtem: előbb a könyveket,
a verseket, verseimet, a ruhákat, a cipőket,
a vállfákat, a vastag kabátokat szeles időkre,
a polcról a gyertyatartót, a falról a képeket.
Bedobozoltam a fényképalbumokat,
magammal hoztam a rajzaidat, az utazó macit,
amit felpakoltál, amikor messze mentem.
Hoztam magammal szobám rendetlenségét,
a félhomályt, a fényt, a félig nyitott ajtót,
becsomagoltam az illatodat, a mosolyodat,
az ölelésedet, amellyel mindig hazavártál.
Magammal hoztam első óvodai napodat
– ahogy az iskolából sírva jöttél haza –,
könyved kalandjait, amikor hosszan meséltél,
és a titkot, ami csak a kettőnké maradt.
Itt hullámzik bennem az együtt töltött nyár,
akkor még nem tudtuk, hogy az utolsó.
Átfújtok rajtam
Mire kinyitottad volna kapudat
vagy legalább résnyire az ablakot,
én már a kijárati ajtót kerestem.
Gyermekeinknek életet adtál,
de halál lett belőle, mondtad.
Rád hagytam őket s a hiányomat.
Az utcán papírdobozokat fúj a szél.
Átfújtok rajtam hárman – – –
*
Azt mondtad, vissza, valahogy,
de nem bíztam benned, magamban.
Amilyen mértékű lesz a bűnbánat,
olyan lesz majd a megbocsátás.
Ezt ígérted. Ezt nem ígértem.
Ki tudná megmondani, hol van
a határ megbocsátás, elhallgatás,
fásultság és feledés között?
Ki tudta volna megítélni,
miként jönnek létre rések
szándékos megjegyzés, elszólás
és önkéntelen sóhajok között?
Ki tudná megjósolni, ki értené,
hogy engem öleltél volna,
vagy mást öltél volna bennem,
míg nyakig ér a menny,
és betömi fülem, szemem a föld – – –
*
Ebben az órában született,
tizenhét évvel ezelőtt.
Aznap is péntek volt.
Ma, napra pontosan,
a fiam születésnapján
arról beszéltünk, hogy
nincs – – –
*
Hányszor kértem! Hányszor kértelek!
Te csak ültél az ágyon, nem szóltál.
Azóta újrafestettem a hálószobánkat,
a konyhába új bútorokat vásároltam,
kicseréltem a fűtőberendezést,
a régi nem adott elég meleget.
Akkor csak a testem fázott – – –
*
Gyermeksírás, anyám panasza,
a régi udvaron lovak nyerítenek,
most fékek csikorognak, mentők sikoltanak,
az emeleten a szomszédok örömködnek,
a zene a vendéglőből felhallatszik,
az égen elhúz egy repülő, lehet, mi is rajta,
ahogy az asztal körül ülünk, nevetünk –
csak az éjszaka ne jönne, és ne ütne át
a falakon a csend, mint gézen a vér,
és ne hallanám a bőrönd kerekeinek
dübörgését, ahogy kihúzod benne
közös éveinket – – –
*
Tegnap távolról láttalak:
sovány voltál, és jól öltözött.
Siettél, nem néztél fel,
pedig tudom, hogy észrevettél.
A sáladat fújta a szél,
kívül-belül cibált a szél –
téged a másik járdán,
engem itt – – –
*
Azt írtad: nem tartasz
igényt korábban megvásárolt
közös sírhelyünkre.
Külön ágy.
Külön karácsony.
Külön új.
Külön halál.
Külön feltámadás.
De ugyanaz a trombita.
És közös az, ami – – –
*
Ha egyszer, ha még egyszer,
ha csak egyetlenegyszer,
ha úgy lenne, ha tényleg,
ha minden átmenet (nélkül),
és minden végérvényesen,
ha te is, ha én is, ha ti hárman,
ha hasonlítana, vagy lenne ugyanaz,
ha nem kérnél és nem kérnék,
ha egyszer, csak egyetlenegyszer,
de tényleg, úgy, és most, valamikor,
ha nem fújna át rajtam
és nem fújna át rajtatok,
akkor, de csak akkor, ha – – –
Búcsú, ajándékféle
Gyanítom, utólag sem. Kifogytam mindenből,
ami bennem visszakövetelne. Minden bizonnyal
hiába mutatnám bármelyik arcomat, mintáját nem,
te is csak a szőnyeg visszáját látnád. Valószínű,
csak arra lesz figyelmem, időm, hogy alaposan,
terv szerint szétszálazzalak magamban, külön
fiókokba rakjalak, külön polcokra, dobozokba.
És meg kell tanítanom magamnak, hogy ez a külön,
ez a sok külön nem állítható új konstellációba,
nem újrahasznosítható, örök fölösleg, ami úgy
marad velem, mint – – – de itt elakad, soráthaj-
lásba rándul a mondat, lemerül. Talán ez a leme-
rülés lehetne búcsú, ajándékféle, ha, feltéve, ha,
egyszer meglesz hozzá a módszer.
Vissza a tetejére