Budipapír és Népsport
Már megint itt van a szerelem”
(Wahorn András – Ef Zámbó István)
(Wahorn András – Ef Zámbó István)
Szombat éjjel. Megint egy magányos szombat éjjel. A szobatársad minden hétvégén hazajár, te csak ritkán. Fekszel a koliszobádban, talán olvasol, talán sírsz. Hogy mit olvasol, már akkor sem volt annyira fontos, hogy megjegyezd. Éjfél elmúlt. Nem vársz senkit, nem reménykedsz semmiben.
Egyszer csak kopogtatnak, de olyan halkan, mint ahogy zuhanás közben Micimackó suttogja, segítség, nehogy megijesszen valakit, bárkit. Gyere be, mondod. Sosem zárod éjszaka az ajtót. Moha bátyó az. A katonaságnál ismerted meg. Hamar kiderült, hogy egy megyéből vonultatok be, s ha leszereltek, ugyanarra a fősulira jártok majd. Moha bátyó tájfutó. Nagyon szenvedett a kiképzés idején, de korántsem olyasmik miatt, mint ti, a többiek. Nem tudott eleget futni. Aggasztotta, hogy a tavaszi versenyekre nem lesz elég az erőnléte, ezért amikor látta, hogy reggelinél vagy ebédnél, a végtelen sorakozók nyomasztóan hosszúra nyúló várakozása közben a mogorva tiszthelyettesek arra büntetik a szerintük lazázókat, hogy fussanak húsz kört az alakulótér körül, ő direkt lazázni kezdett. Nem volt nehéz dolga, kerek fején mindig alakiatlanul billegett a túl kicsi katonasapka, ráadásul képtelen volt egyszerre begombolt állapotban tartani az összes gombot a zubbonyán. Így hát vigyorogva futott húsz kört minden reggel és minden délben. A befásult régi főtörzsek plusz húsz körre büntették a vigyorgásért. A jó fejek viszont feléje se néztek, kapásból küldték futni. Tudták, hogy neki a büntetés: jutalom.
Van budipapírod?, kérdezte rögtön a tárgyra térve. Aha, motyogtad, a beépített szekrény felső polcán. Mire leült az ágyad szélére, s álmodozó barna szemével az ablak felé nézve, mintha onnan olvasná, belekezdett egy történetbe, hogy megismert egy lányt, mondta a nevét is, nyilván nem jegyezted meg, szóval egy asztalnál ültek a menzán. Nézte a lányt, ahogy eszik. Ahogy finom kis kezével a szájához viszi a kanalat, majd a villát. Csak bámulta azokat a kecses mozdulatokat, azt a gyönyörű szempárt, a telt ajkait, a fényes szőke haját. Annyira belefeledkezett a látványba, hogy mire beszélgetést kezdeményezhetett volna vele, a lány megtörölte a száját, felállt, s további jó étvágyat kívánva ellibegett alumíniumtálcájával. Annyit azért megtudott ismerősöktől, hogy a lány biosz–tesis, ő pedig azt tervezi, hétfőn véletlenül összefut vele a büfében, már meg is nézte az órarendjüket. Jó terv, mondtad, mire Moha nagyot sóhajtva arról kezdett beszélni, mekkora hatással volt rá a csaj, újra és újra elismételte azt a keveset, ami bőven elég volt ahhoz, hogy halálosan, a halálosan szót külön ki is hangsúlyozta, szóval halálosan vagy még annál is jobban beleszerelmesedjen. Jó volt Moha rajongó mantráját hallgatni, annyira jó, hogy el is aludtál közben. Reggel az első dolgod volt, hogy benézz a beépített szekrénybe. A budipapír érintetlen volt.
A következő szombaton már vártad Moha bátyót. Nem tudtál sem olvasni, sem sírni. A budipapírt az ágyad mellé készítetted. Éjfél után meg is érkezett, mintha időre. Mikor meglátta, mi várja az ágy mellett, kicsit zavarba jött. Nincs egy Népsportod, Hans?, kérdezte rövid hezitálás után. Érdekelne, mi történt tegnap a tájfutóvébén. Ott van valahol az asztalon, mutattál egy kupac könyv felé, melynek a legalján sejtetted az aznapi sportújságot. És akkor Moha belekezdett. Az ablakon túli sötétségbe bámulva elmesélte, hogyan ismert meg egy lányt, akibe halálosan vagy még annál is jobban belezúgott. A név, a paraméterek és a körülmények semmilyen egyezést nem mutattak az előző hetivel, a rajongás mértéke, a mesélés struktúrája és a jövőre vonatkozó tervek viszont ismerősek voltak. Mintha ugyanazt a filmet néznéd újra, csak a főszereplő és a kulcsjelenet kicsit más. A vége is ugyanaz lett. Másnap reggel a budipapír és a Népsport is érintetlenül hevert a helyén.
A következő szombaton direkt korán feküdtél. Úgy gondoltad, nem akarsz több vasárnap hajnalt Moha képzelt szerelmeivel tölteni. Tíz körül már sikerült is álomba sírnod magad. A kislámpát égve hagytad, a budipapír és a Népsport az ágy végében várta Mohát, rajtuk egy spirálfüzetből kitépett lapon két mondat: Fárasztó hetem volt. Kérlek, ne ébressz fel!
Arra riadtál, hogy Moha bökdösi a karodat, és a neveden szólít. Ott a budipapír meg az a rohadt újság, nem látod?, sziszegted, ahogy magadhoz tértél aktuális rémálmodból. Ráadásul kurvára megkértelek, hogy ne ébressz fel! Oké, Hans, nagyon köszi, mosolygott rád Moha mind a háromszázhúsz hófehér fogával, de az a helyzet, emelte tekintetét az ablak mögötti sötétségre, hogy megismertem egy lányt. Nem, bátyókám, ezt nem akarom többet hallani. Baromira elegem van abból, hogy minden hétvégémet szétbaszod az elképzelt szerelmeiddel, már ha léteznek egyáltalán ezek a csajok. De tegyük fel, hogy léteznek. Te akkor is egy kibaszott idióta vagy. Mi az, hogy minden héten másba vagy halálosan, mit halálosan, még annál is sokkal jobban szerelmes? Fogadjunk, hogy ezzel sem beszéltél, akiről most beszélni akarsz! De tudod, mit? Már kurvára nem is érdekel! Minek nézel te engem? Azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim? Hogy olyan vidám dolog végighallgatni a nyálas dumáidat, amikor nekem egy hús-vér nő kitépte a szívemet, és lehúzta a klotyón? Te nem is vagy ezekbe a csajokba szerelmes, csak az izgalmat szereted, amíg olyannak képzelheted őket, amilyenek nem lesznek sosem, és fosol attól, hogy bármelyikhez közel lépj, mert tudod, hogy akkor tutira úgy jársz, mint én, azt meg nyilván nem szeretnéd. Úgyhogy fogjad azt a kurva újságot meg a budipapírt, és húzzál a klotyóba álmodozni, engem pedig hagyjál lógva végre!
És akkor, mintha mi sem történt volna, Moha belekezdett. Tudod, Hans, ma megismertem egy lányt. Zsófinak hívják, gyönyörű, mint a neve. A szeme, a haja és a bőre is ragyogó barna. Előttem állt a büfében. Olyan édes az illata, mint a lengyel tejkaramelláé. Döbbenten hallgattad a szavait. Láttad, hogy kis híján sírva fakad a boldogságtól. És? Mi történt?, sürgetted ingerülten. Hát az, hogy annyira belefeledkeztem a látványába, hogy amikor megfordult, én csak álltam megigézve, ő pedig belém ütközött, és leöntött a kávéjával. Mire te? Mire én elnézést kértem tőle, vettem neki kávét, dumálgattunk, és a végén, szóval a végén megbeszéltünk holnapra egy randit. Moha szemében könny csillant. Ne már, bátyókám, mondtad megenyhülve, ez fantasztikus! Ne haragudj, iszonyú bunkó voltam az előbb! Az önvád és az abból fakadó önsajnálat kezdte nálad is átszakítani a gátat. Nem is tartalak fel tovább, Hans, de ezt el kellett mondanom valakinek. Ne haragudj, kérlek, ezeket pedig köszi. Azzal fogta a budipapírt és a Népsportot, és már ott sem volt.
Aztán szerdán, talán szerda volt, akkor legalábbis annak tűnt, szembetalálkoztál velük a parkban. Kézen fogva közeledtek. A lány tényleg olyan gyönyörű volt, ahogy azt Moha mesélte. Sziasztok, mondtad a tőled telhető legvidámabb hangon. Szia, mondta a lány. Kérdőn rád mosolygott. Szia, mondta lehajtott fejjel Moha. Meg sem torpantak, úgy mentek tovább.
Szombat éjjel sokáig vártad Mohát. Kíváncsi voltál. Szeretted volna, ha mesél kettejükről, és az is érdekelt, miért viselkedett olyan furán a parkban. De hiába vártad. Nem jött. Láttad őket aztán sokszor, de valahogy mindig úgy alakult, hogy nem sikerült beszédbe elegyedned velük.
Miután elvégeztétek a fősulit, miután végzett veletek a fősuli, hallottad, hogy összeházasodtak. Született két szép gyerekük. De azt a mai napig nem mondtad el Moha bátyónak, hogy amíg abban a kollégiumi szobában laktál, minden szombat este kikészítettél az ágyad mellé egy friss Népsportot és egy tekercs budipapírt, és vártad, hogy az éj közepén felbukkan, leül az ágyad szélére, elmerengve bámul az ablak mögötti sötétbe, és mesélni kezd. Tudod, Hans, megismertem egy lányt.
Vissza a tetejére