Csillag Boris, tudom a nevedet
Klasszikus formájú, hasas teáskanna volt, fényesre polírozott acél, csúcsdizájn. Az asztal túloldalán Gabika figyelte, ahogy a csomagolással bajlódom, majd szélesen elmosolyodom, és leemelem a fedelét. Akkor hát ez a nászajándék, boríték nélkül, így üresen, gondoltam, és tovább mosolyogtam. A gömbölyű fémtükörből idegen arc nézett vissza, apró szeme és krumpliorra volt, aztán a fültől a kiöntőig érő vigyor helyén hatalmas, csücsörítő száj jelent meg, ahogy formálni kezdte a köszönöm ö betűit.
Sose szerettem a teát. A napköziben citrompótlóval és túl sok cukorral adták, az otthoni Garzon tea keserű volt, a kamilla betegségízű. Teakonyhának hívták a fülkét, ahol kávét főztünk az első munkahelyemen. A francia buldog a legjobb biznisz, mondta a főnököm, és ledöntötte a kihűlt kávét. Szűk a medencéjük, garantáltan nem fér át rajta a kiskutyák nagy feje. Ma is császározni kell egyet. Van egy hányós macskánk is, mutatta a címet, hogy hol. Ideje, hogy elkezdj te is kiszállásra járni, mondta.
A házból két srác jött ki éppen, bementem mögöttük. A lépcsőházi félhomályban kiböngésztem a nevet, és csengettem. Idős nő nézett ki a kisablakon, aztán résnyire nyitotta, hogy ne csak a fejem tetejét, hanem lapos mellemet, farmerbe bújtatott, keskeny csípőmet is lássa. Mit akarsz, fiacskám, kérdezte hirtelen. A Mircit jöttem megvizsgálni, mondtam jó hangosan, ahogy öregekhez szól az, aki a vaksiság mellé nagyothallást is feltételez. Elegem van, kiabálta, börtönben fogtok megrohadni mind. A Ricsi meg az összes huligán a földszintről, veled együtt. Megmérgezitek a macskámat, és még gúnyolódni is van pofátok, ne próbáld letagadni, különben honnan tudnád, hogy éppen a doktor urat várom.
A busz elment, sárga fara még látszott az országúton, hiába futottam utána az új tűsarkúmban. Az első konferencia előtt vettem, egy turkálóban találtam hozzá illő kiskosztümöt is. Néha megéri XS méretűnek lenni, megvárnak a márkás darabok.
Álltam az ipartelep buszmegállójában, mellettem hosszú betonkerítés. Járda helyett földes sáv, rajta a cipősarkam nyomai, melyeket mintha palántázáshoz, ültetőfával fúrtak volna. A túloldalon is ténfergett egy nő, ő is miniszoknyában, de haspólóban és strasszokkal kirakott papucsban. Rám pillantott, aztán kidüllesztette a mellét, és oldalra tolta a csípőjét, mikor a kanyarban felbukkant egy kamion. Pisti, ez állt a szélvédőnek támasztott rendszámtáblán. Mellettem is megállt egy autó, a sofőr az anyósülésen áthajolva szólongatott. Nem néztem rá, szememmel a betonkerítés végét kerestem, rést, amerre megszökhetnék. Gyere, ülj be, hallottam megint a férfi hangját, és hirtelen ráismertem, dr. Valamilyen Gábor parazitológus. Délelőtt a konferenciateremben ő adott elő a kecskék lándzsásmétely-fertőzéséről. Nem hadart, időnként megállt, rám pillantott, és megvárta, míg elmondom angolul. Ebédszünetben, a svédasztalnál többször is elkaptam a tekintetét. Sötéttel kontúrozott zöld szemekbe mindig jó belenézni, akár macska, akár ember a gazdája.
Gábor az autópálya-felhajtón gázt adott, és besorolt a vörös fények mögé. Vártam, hátha a nevemen kívül mást is kérdez, és gondolkodtam, kérdezzek-e én. Inkább a rádiót kapcsolta be, hallgattuk az unalmas retró számokat egymás után. Megszólalt a Red, red wine, lábam dobolni kezdett a tűsarkúban, és halkan énekeltem a refrént Bob Marley-vel. Munka után egy kis angol, nevette el magát Gábor, aztán elkomorodott, apám dala, mondta, alkoholista volt. Az enyém se él, nem is emlékszem rá, feleltem.
Anyám minden este őt emlegette. Hazajött, köszönt, kivette a hubertuszt a lisztesbödön mögül. Apád itt hagyott bennünket a lengyel ribanc kedvéért, mondtam magamban előre, és a faliórát figyeltem. Harminc percen belül elálmosodik, akkor egyedül maradhatsz a konyhában, mondogattam magamnak, kiengedheted végre az asztalra Bélust. Kicsodát, kérdezte Gábor. A hörcsögömet, uborkásüvegben lakott az asztal alatt. Leckét írtam, Bélus a morzsákat eszegette a terítőről. Bélus, nevetett Gábor, miközben arról meséltem, hogy tanulás után bekapcsolom a rádiót, és megpróbálom hallás után lejegyezni a Red, red wine szövegét, You keep me rockin' all of the time, még mosogatás közben is ezek a szótagok dobolnak a fejemben, a dal beletapad, és sose hallgat el. Pihenjünk, mondta Gábor hirtelen, és lekanyarodott egy benzinkúthoz. Tíz perc múlva a kocsinál, szólt hátra, majd eltűnt az épület mögött. Később a falnak dőlve telefonált, halkan mormolt, lépett egyet, aztán visszadőlt. Mentem a kocsihoz, odaintettem neki, szavai elmosódtak már, amikor a telefonból még mindig kihallatszott egy éles női hang. A beszélő a szavak végét lustán elnyújtotta.
Gábor hazáig vitt, és feljött hozzám. Amíg anyám élt, természetes volt, hogy egyetlen szobánk van, és hogy rögtön a konyhába nyílik a bejárat, a szemközti falnál pedig ott a zuhany, a mosdó meg a vécé egy kopott bársonyfüggöny mögött. Gábor körbepillantott, kérdezte, levegye-e a cipőjét, amíg iszik egy teát. Nincs teám, és a cipődet nehogy levedd. Neszkávém viszont van, szívesen csinálok egyet.
Átnyúltam az asztalon, hogy elvigyem a mosogatóba Gábor üres csészéjét. Úgy hajoltam érte, mintha azt mondanám, nézz ide, a második nyitva felejtett gombom alá, látod, a melltartóm a legkisebb kosárméret. Még felkelhetsz, és elköszönhetsz. A csésze alján maradt kávé keskeny holdsarlója megmozdult, arrébb araszolt, és még jobban elvékonyodott. Felpillantottam, nos, kérdeztem a tekintetemmel. Gáborét nem kellett fürkészni, gondolatban benn járt már a szobában, és derekamat átkarolva navigált az ágy felé. Még mindig előrehajolva fogtam a bögrét, nedves lett a tenyeremtől, ujjaimat a füle felé vezettem, ott nem volt még síkos. Gábor elkapta a csuklómat, és lassan magához húzott, felemelkedett a székről, és az asztal sarka felé lépett. Léptem egyet én is, aztán még egyet, bele az ölelésébe. Felemeltem a fejem. Lassan, óvatosan tette a száját az enyémre, kávéízű nyelvével akkurátusan körbejárta az enyémet, végigcsúszott az érdes ízlelőbimbókon. Tenyere is elindult, az oldalamat kezdte simogatni, fel és le. Felfelé erősebben, hogy a szoknyám derekából kicsússzon a blúz. Csupasz bőrömön futott a keze megint felfelé, amikor úgy éreztem, muszáj kiszabadulnom a szorításból. Kiléptem hátra, és kifújtam a levegőt. Gábort megzavarta ez a hátrálás, félt, hogy nálam eddig tartott a vendégszeretet, hazaküldöm mégis, amit nem akartam, nagyon nem, ezért inkább oldalra mozdultam tovább, a szobaajtó felé. Ő megkönnyebbülve átkarolt, és úgy, ahogy az előbb elképzelte, vezetni kezdett, gyorsan és határozottan, nehogy meggondoljam magam.
Álltunk a kislámpa fényénél az ágy mellett, Gábor ujjai a gerincemet simogatták. Visszatartottam a lélegzetem, és megkérdeztem, szereti-e a kicsi melleket. Nem válaszolt, a melltartómat az ágyra dobta, aztán a tenyerét, mintha csapról inna, edénnyé formálta, és lassan a mellemre illesztette. Pont a méretem, mondta, és én tudtam, igaza van, testem minden részlete az ő kezébe illik. Az én kezemet meg mintha őrá szabták volna, a vállára, karjára, fenekére. És védekezni ki fog, hallottam a kérdést a fejemben. Lemondó sóhajba forduló, félénk jelzés volt, ahogy az ajtóban szól kamaszhoz az anya: kisfiam, vegyél sapkát.
Bocs, egy pillanat, mondta ekkor Gábor, és lenyúlt az ágy mellé. Ledobott ruhái közt kotorászott, felült, a nadrágzsebéből óvszert vett elő. Ahogy visszadőlt mellém az ágyra, farka mereven imbolygott, láttam, mennyire feszíti a belső nyomás, hogy csak a vékony, sérülékeny bőr az, ami összetartja. Köszönöm, kollegina, várom utóvizsgára, mondta volna erre prof. Müller unottan. Így említette egyszer azt is, hogy a házisertés klitorisza a vagina belsejében található. A bejelentést halk moraj követte, a lányok irigy felhördülése. A fiúk arcán viszont nem látszott különösebb meglepetés, talán ők eleve többet tudtak a házisertés klitoriszáról. Gábor a humánanatómiával is tisztában volt, és nemcsak férfias kihívást, amolyan becsületbeli ügyet látott benne, amiért utólag majd vállon veregetheti önmagát, hanem játszóteret, melyet csak sokszori körbeszaladgálással lehet birtokba venni.
Megcsördült a telefonja, félálomban felvette. A tegnapi, éles női hang volt, az elnyújtott szóvégekkel. Azonnal felült, kiugrott a melegen párolgó ágyból, és a telefont a füléhez szorítva, meztelenül sietett ki a szobából. Az ajtót becsukta maga mögött. Feküdtem egyedül, és a másik nőre gondoltam. Persze, aki kora reggel számonkérő telefonnal ébreszthet, az sosem a másik.
Gábor sietve öltözött, kávét nem kért, a számomat azért lediktáltam neki, ő meg egy névjegyet vett elő. Egy hét múlva is ott hevert a reklámújságok meg egy kék váza mellett, ahová először leraktam. Lassan hervadni el, mint a virág, mosogatás közben ez a verssor futott az agyamban, egyedül ez, mint egy végtelenített hangfelvétel. Valahonnan rossz szag jött, néha megcsapott. Elmentem a névkártya mellett, titkos féreg foga rág, ugrott be a következő sor, dr. Urbán Gábor, alatta a foglalkozás, parazitológus. A vázából jött a büdös. Valamikor régen benne felejthettem a vizet. Kiöntöttem belőle, és teleengedtem forró, habos lével. Szólt a telefon, ugye ráérsz, kérdezte Gábor. Ráértem másnap is, a következő héten is, szinte mindig, amikor akarta. Hónapokig hagytam neki, hadd járjon hozzám be és ki, mintha zöld szemű, kóbor macska volna, mire rá mertem kérdezni, ki az a másik nő.
Oldalt, egy karosszékben ült. Felállt, kezet nyújtott, dr. Kürthy Gabriella vagyok, szólíts csak Gabikának, mondta magabiztosan, a szóvégeket ráérősen elnyújtva. Szeme Gáborénál is világosabb volt, tekintete kiismerhetetlen, üres. Inkább a száját néztem. Jó rúzst használt, ajkáról nem szivárgott a körülötte lévő, függőleges ráncokba a piros. Igyunk egy teát, mondta, és átkormányzott minket az amerikai konyha hatalmas, sötétbarna asztalához. A teraszajtóval szemben ültem le, Gábor mellé. Néztem ki a kertre, míg Gabika elővette a mákos-almás süteményt, kinn, a harsány, zöld pázsiton kerti pavilon állt, fáján indák rajzolata, mellette nagy, zöld halmok. Jaj, a szaletlit ne nézd, tegnap fejtették le róla a borostyánt, jövő héten jönnek csiszolni és újrapácolni. Milyen teát kérsz, kérdezte. Zöldet inkább, esetleg feketét, netán gyümölcsöset? Gábor gyorsan rávágta, hogy neki rooibost készítsen. Két rooibost kaptunk. Nyél állt ki a csészéből, azt hittem, kiskanálé. Megszorítottam, mire kinyílt a teatojás, és kiszabadultak a levelek, szűrhettem őket a fogammal.
Gabika faggatni kezdett a lakhelyemről, családomról, iskoláimról. Gábor alatt öt évfolyammal végeztem az egyetemen. A Józsefvárosban lakom. Bólintva nyugtázta, ez is egyezik a rólam alkotott képpel, aztán újból végigmért, mint aki ruhát mustrál, majd hirtelen megkérdezte, tartós kapcsolatnak gondolom-e a fiát. Gyorsan megrágtam a süteményfalatot, a jelen állapot szerint részemről igen, mondtam, és Gáborra sandítottam. Üveges tekintettel nézett maga elé. Csak később pillantott vissza, akkor is lopva. Finom ez a süti, mondtam. Majd megtanítalak rá, válaszolta Gabika, nem vagyok konyhatündér, de ehhez értek. A joghoz meg a mákos-almáshoz. Gábor ekkor az órájára nézett, és sajnálkozva bejelentette, hogy hétre mozijegyünk van, pedig nem is vette meg előre.
Reggelente már nem ment ki, amikor megcsörrent a telefonja, ott előttem ígérte meg, hogy aznap mindenképp hazamegy lomtalanítani, tuját átültetni vagy friss vérképet latinról magyarra fordítani, aztán együtt megnyugodni, hogy Gabikát ezúttal se fenyegeti semmilyen végzetes betegség. Nekem lettek furcsa tüneteim. Fáradékonyság, émelygés. Egyszer egy reggeli hányás. Azonnal magamra kaptam valamit, és leszaladtam a gyógyszertárba. A patikusok higgadt lassúsága megállította az időt, és eszembe jutott Gábor meztelenül az ágyon, a feneke alá nyúl, és kihúzza onnan az óvszer dobozát. Lapos volt, és kilógott belőle az ismertető. Gábor széthajtogatta, és mutatóujját végigvezette a falloszokat ábrázoló műszaki rajzok közt, én pedig combomat lustán átvetettem a derekán, és nevettem az ábrákhoz tartozó, csikorgó szövegfordításon meg a kilencvenöt százalékos hatékonyságon.
Ő a mínusz öt százalék, böktem a hasamra. Mínusz öt, motyogta Gábor. Aztán kétségbeesett arccal sokáig mondogatta: Mínusz öt. Így hívják a gyerekünket. Mintha Téglagyári megálló vagy Tilos az Á volna a neve. Aztán hirtelen előbújt belőle egy addig ismeretlen, lovagias felelősségérzet, és mintha ennek valódiságáért maga is aggódott volna, azt mondta, akkor legyél a feleségem. Szűk körű, egyszerű ceremóniát akart, utána vacsorát.
Jó hírem van, valóban terhes, mondta a nőgyógyász. Már ha ez jó hír magának. Igen, jó, feleltem bizonytalanul. Az idős védőnő, akihez valamiért kötelező volt elmenni, elmagyarázta a nyolcadikos biológiakönyv anyagát az embrionális fejlődésről, aztán a lelkemre kötötte, hogy egyek rendesen, végül hatalmas vaskörzőt vett elő, végeit a két elülső medencelapátomra illesztette, majd hümmögve újra lemérte a távolságot.
Gábor másnap későn ért haza. Nem kérdeztem, hol járt, megint ott voltak a mákszemek a fogai közé ragadva. Elújságolta, hogy nászajándékba pénzt kapunk Gabikától, aki tudomásul vette, hogy hozzám költözik, de az unokáját nem hagyja egy dohos egérlyukban felnőni.
Másnap lázam lett. Hánytam is, pedig már elhagytam az első trimesztert. Aztán jobban lettem, Gábor vidékre utazott. Leültem fordítani, megfájdult a hasam. Elmúlt, és megint megfájdult. Ledőltem, vártam. Délben felhívtam a nőgyógyászt, aki azt mondta, nyugodjak meg, de azért a legbiztosabb, ha most bemegyek hozzá a kórházba, úgyis ügyel.
Jéghideg, síkos ultrahangfej csúszkált a hasamon. Hamar megállapodott egy kerek, világos ponton. A kamera pulzálást keresett, de csak egy mozdulatlan foltot, maréknyi elhalt sejt fekete-fehér árnyképét találta. Intettem a szememmel, hogy látom és tudom. Nagyon sajnálom, mondta az orvos, ágyat és oxitocininfúziót rendelt nekem a nőgyógyászati patológiára, a műtősöktől pedig szabad helyet a hamarosan esedékes, műszeres befejezéshez.
Egyedül feküdtem a kórteremben, és a plafont bámultam. Jött a görcs, felnyögtem, és elmúlt a görcs. Inkább az oldalamra fordulva bámultam a csempét a falon. Figyeltem a hullámokban érkező fájásokra, melyek csak arra voltak jók, hogy egy igazi csecsemő félkész utánzatát hozzam a világra, anyukásat játsszak, mint amikor az óvodai babakonyhában kivettem a sütőből a tenyérnyi, műanyag grillcsirkét, vagy a formából kiborított homoksütiket vágtam fel ágdarabokkal, és dudorásztam, hogy Csillag Boris, tudom a nevedet. És belém fészkelte magát ez a Csillag Boris, mert Borbála lett volna a neve annak az ismeretlennek, akit most összepréseltek a görcsök. Rövid időre ellazult a méhem, a dal is elölről kezdődött, és kitartott, míg egy belső pukkanással el nem folyt a magzatvíz. A könnyeim is folyni kezdtek, mert ezt a Borikát már nagyon akartam. Akartam őt szeretni. Csak nem sikerült. Akkor se, amikor még lehetett volna kit. Szerettem a kismamaságot meg a duzzadt melleimet, ilyennek kéne maradniuk, futott át az agyamon egyszer, aztán hirtelen másra gondoltam, mint aki vendégségben egy kínos mondat után gyors kínálgatásba kezd.
Jött egy nővér, és vesetálat tett az éjjeliszekrényemre. Vesetál, mondta, bólintottam, hogy tudom. Praktikus munkaeszköz, a babforma szorosan a testhez illeszthető, a műtőasztalon nem potyog mellé, ami az élő szervezetben feleslegessé vált, és amit a törvény által előírt, zárható dobozban kell hűtőben tárolni, míg hétfőnként el nem szállítják. Hogyhogy leálltak a fájásai, értetlenkedett az orvos. Mindegy, legyintett, a műtőben úgyis befejezzük, menjünk, most éppen van szabad hely.
Másnap hazaengedtek. Ültünk a konyhámban, Gábor megölelt. Hirtelen belezokogtam a mellkasába. Átkarolva tartott sokáig, aztán elengedett és felállt, mint aki menni készül. Hátamon éreztem a karja helyét, ott hűvösebb volt a levegő. Ültem, figyeltem, ahogy a konyhapulton matat, a szélén felhalmozódott papírkupacból előhúz egy szórólapot, és azt mondja, bocs, de ezeknek tegnap megígértem, hogy visszajelzek, majd telefonon lefoglalja az esküvői asztalt.
A vérzésem előző nap állt el, nem kellett izgulni a fehér ruha miatt. Két hónappal azelőtt Gabika azt ajánlotta, hogy legyen lenge muszlin. Leemelt a könyvespolcról egy albumot, mutatta, hogy szerinte az én állapotomban mell alatt bővülő fazon lenne előnyös, amilyet Madame Récamier visel. Ráhagytam, gondoltam, várok még. Az utolsó nap szaladtam el a kölcsönzőbe egyedül. Belefértem az első, elém lógatott, XS méretbe. Hamupipőke, mondtam a tükörbe pillantva, és rögtön kibújtam belőle, de hiába mutogattak másféléket is, azt feleltem, tegyék nejlonzsákba, elviszem. A patológiai lelet sem érdekelt. Azonnal elfelejtettem, hogy vírus- vagy baktériumfertőzés volt. Az anyakönyvvezetőnek fáradtan azt mondtam, igen, Gabikának pedig az üres teáskannával a kezemben azt, hogy köszönöm.
Vissza a tetejére