A felelősség szabadsága (Halász Rita: Mély levegő)
Halász Rita: Mély levegő. Jelenkor Kiadó, Bp., 2020
Bántalmazó kapcsolatokról írni ma már egészen komoly kihívás, amihez vagy bátorság, vagy egyszerűen vakmerőség kell. Ennek oka nem más, mint a kapcsolaton belüli erőszak mentén kialakult diskurzus paradox jellege: egyrészt olyan divatossá vált a téma, hogy emiatt olykor kliséként hat már csak az említése is, másrészt viszont érdemben még mindig nem esik szó róla. Leginkább amolyan jól használható jelszóvá vált, amely mögé ha benézünk, nagyon sok esetben nem találunk valódi tartalmat. Gyakran azt látjuk, hogy a vehemens érzékenyítés érzéketlenné tette az embereket, vagy legalábbis jelentősen magasra tolta az ingerküszöböt. Ma már olyasmiket vagyunk képesek szinte közönyösen végignézni egy filmben, amiket egészséges lelkű embernek nem kéne bírnia rezzenéstelen arccal. Mindeközben pedig szinte a csapból is az érzékenyítés folyik. Enyhén fogalmazva is visszás helyzet, arról nem is beszélve, hogy mennyire káros és veszélyes.
Ebben a közegben üdítő meglepetésként hat Halász Rita első kötete. Az elbeszélő megkísérel érdemben megszólalni a bántalmazó kapcsolatok kérdésében, és olvasóként, nőként – igen, a nem itt mindenképp fontos – úgy érzem, sikerül neki. Több síkon is fontos ez a megszólalás, úgy formailag, mint tartalmilag. Formailag azért, mert az elbeszélő olyan nyelvet talál története elmondásához és kérdései megfogalmazásához, amely amellett, hogy tűpontos és precíz, magában hordozza az egész téma elbeszélhetetlenségét vagy nehezen elbeszélhetőségét is. Itt nem öncélú fogásként fonódik egymásba a valóság és a mese/álom/képzelet, hanem valami nagyon fontosat közöl ez a kettősség: mégpedig azt, hogy a kapcsolati erőszak egyrészt nem elmesélhető, nincs hozzá megfelelő narratíva, és nem lineáris, ilyen módon pedig nem fejthető meg egyszerűen; másrészt pedig annak az embernek a lelkivilágát is tökéletesen megjeleníti, aki megélt már egy ilyen kapcsolatot. Ami ugyanis igazán nehézzé teszi a kilépést, elszakadást, lezárást és újrakezdést, az a bizonytalanság és a rengeteg kérdőjel, ami egy idő után felemészti az embert egy ilyen kapcsolatban. A bántalmazott egy idő után megkérdőjelezi saját magát, a gondolatait, az érzéseinek jogosságát vagy megalapozottságát, de még magukat az eseményeket is. Eleve így tudnak elfajulni és éveken át húzódni ezek a kapcsolatok: az áldozat elsősorban pszichés bántalmazásnak van kitéve, és ennek csak a felszíni kivetülése a testi bántás. Az erőszakos partner mellett ugyanis az áldozatok rendszerint azt élik meg, hogy amit éreznek, az nem is „igaz”, amit látnak, „nem úgy van”, és egy idő után hajlamosak elhinni, hogy „csak túloznak”. Az életösztön azonban követeli, ami jár neki, és így megdöbbentően rövid idő alatt létrejön az a meghasonlás, ami már egyre inkább elszakítja az áldozatot önmagától, és ami – ha nem is ellehetetleníti, de – nagyon megnehezíti az önálló, önazonos döntéshozást, a kilépést és újrakezdést. Vajon tényleg azt mondta, vagy csak bebeszélem magamnak? Nem lehet, hogy én látom túl sötéten a dolgokat? Ilyen és ehhez hasonló kérdések emésztik el az áldozat maradék önbizalmát és erejét, és innen már olykor tényleg lehetetlennek tűnik a ki- és továbblépés. Ez a bizonytalanság, a ,,mi valós, és mi nem az” kérdése pedig egész egyszerűen nem elbeszélhető. Az ember nem ül le a kocsmában a barátaival, és nem kezd el arról beszélni, hogy már nem tudja, mi az igaz, és mi nem. De beszélnie kell róla, mert ha nem, megőrül. Halász Rita könyvének főszereplője pedig ezt teszi: elkezd beszélni róla, és ehhez az elbeszéléshez találja meg a félig valóság, félig mese formát, amely tökéletesen tükrözi a belső világ félig valóság, félig mese bizonytalanságát. Ebben a formában már elmondhatóvá válik a nem elmondható, és tévedés volna azt hinni, hogy ez csak azért hasznos és működőképes, mert az elbeszélő így beszélhet a gyerekeinek is olyan témákról, amelyeket kisgyermekeknek felhozni még egyszerűen lehetetlen vagy merő barbárság volna. Nem, az elbeszélő elsősorban saját magának segít a mese nyelvével. A hableány története elmondható, míg az, hogy engem a férjem hogyan aláz meg módszeresen, az nem. Ha pedig olyan nő vagyok, akit rendszeresen bántanak, fenyegetnek és megaláznak, akkor a hableány történetének van egy másik erőssége is a sajátomhoz képest: lehetővé teszi az elérzékenyülést és a sírást. A saját történet ehhez képest áttörhetetlen fal, amihez sosem lehet annyira közel kerülnöm, hogy végre sírni tudjak miatta. A Mély levegő formája végtelenül egyszerű, és kiválóan működik.
Ám nem ez a könyv egyetlen erőssége. A forma mellett tartalmilag is ritka színfoltja a kapcsolaton belüli erőszak mentén kialakult diskurzusnak. Elbeszéli ugyanis az áldozat felelősségét, és teszi mindezt olyan természetességgel és egyszerűséggel, hogy még a legmegátalkodottabb kekeckedő sem vádolhatja áldozathibáztatással. A kapcsolati erőszak elszenvedőjét ugyanis terheli felelősség, mint minden embert minden egyes helyzetben, amiben döntéseket kell hozni. Ezt kimondani pedig a legkevésbé sem jelenti a dolog bagatellizálását vagy az elkövető felmentését. Ez pusztán annyit jelent, hogy a felnőtt ember újra meg újra döntéseket hoz, és a döntései következményeivel együtt kell élnie. Ahhoz pedig, hogy ezt tudatosan legyen képes művelni, két dolog szükséges: egyrészt az, hogy valóban felnőtt ember legyen: nemcsak papíron, az életkora szerint, hanem önismeretben és cselekvőképességben egyaránt. Ez pedig olykor hatalmas kihívást jelent. A felnövés és érés nem mindig magától értetődő, és felnőtt emberek sokszor találják magukat abban a helyzetben, hogy egy terapeuta karosszékében kell kapcsolatba lépniük egykori gyermekénjükkel, és felismerni, hogy mi az, amit a felnőttéletükben is az adott esetben bántalmazott/elhanyagolt/tehetetlen/ijedt gyermek irányít. És meg kell tanulni átvenni az irányítást. Ennek a felismerése pedig rendkívül felszabadító! Amikor arra gondolok, hogy a bántalmazott nőnek is van felelőssége a dologban, akkor nekem ez tulajdonképpen örömhír, mert azt jelenti, hogy tehet ellene, változtathat, megtanulhat másképp választani és más döntéseket hozni. Nem hiszem, hogy ilyen helyzetben lenne jobb hír, mint az, hogy „ennek nem kell örökké így folytatódnia, ez nincs kőbe vésve, megváltoztathatod!”. A változáshoz vezető legelső lépés a saját felelősség felismerése, azé, hogy mi az, ami az én kezemben van, és ami rajtam múlik. Halász Rita elbeszélője pedig komolyan foglalkozik ezzel. A legkevésbé sem süpped bele az áldozat szerepébe. Az önsajnálat, a rémület, a reménytelenség, mindezek megjelennek nála mint természetes reakciók és folyamatok, de mindegyiket sikerül annak megélnie, ami: reakciónak, nem pedig végérvényes igazságnak. Vera önként megy bele a kapcsolataiba, ahogy kétségbeesésében önként kezd el kokainozni is, és önmagát sem ámítja azzal, hogy ebbe őt „belerángatták” vagy „belekényszerítették”. És pont emiatt tud továbblépni, mert mindig azzal foglalkozik, hogy ő mit tett azért, hogy oda jusson, ahol éppen tart, és ennek megfelelően ő mit tehet annak érdekében, hogy a szörnyűségeknek vége legyen. Olykor elgyengül, és képtelen nemet mondani, mint például Márknak. A szöveg rendkívüli természetességgel mutatja be ezeket a stádiumokat, és az olvasónak kétsége sem marad afelől, hogy a szereplők valódiak, hús-vér emberek, és a reakcióik önazonosak. Mélyen emberi ez a könyv, azt hiszem, ez a legjobb szó rá. A bántalmazó kapcsolatból való kilépés sosem egy lineáris sikersztori, ellentétben azzal, ahogyan a popkultúra sokszor elénk tárja. Ez többnyire amolyan ,,egy lépés előre, kettő hátra” műfaj, rémisztő és mocskos. Nincs olyan, hogy az ember egyszer rájön, hogy „hol rontotta el”, és onnan minden felfelé vezet. Nem, a felismerés után is számtalan mélység jön még, és nagyon hosszú időnek kell eltelnie, mire lineárissá válik a történet. Vera története pedig pontosan ilyen, és ettől válik szerethetővé, valódi emberré.
Bonyolult szerkezet az ember, rendkívül sérülékeny és esetlen, ugyanakkor meglepően ellenálló. Miből fakad a sérülékenysége, és miből az ereje? Mindkettőt alaposan meg lehet indokolni. Ha azt mondom, hogy az ember nem más, mint traumák konglomerátuma, az is teljesen helytálló, de ha azt mondom, hogy az ember egy fejlődőképes, erős, rugalmas lény, az is hibátlan és igaz. Nehéz róla beszélni, és lehetetlen elbeszélni. Valahol egy hableány nem tud sírni, egy harmincas, elválni készülő nő pedig homokszemeket sír. Férfiak és nők, haladunk, ahogy tudunk, barátkozunk a döntéseinkkel, és próbálunk megerősödni az újabb döntésekhez. A lényeg az, hogy nem szabad kapkodni.
Vissza a tetejére