Anyu mondja
Apám eltiltott minket. Cigánnyal nem volt szabad beszélni. Elreteszelte a kaput is, ha nem volt otthon. Nehogy szóba álljunk cigánnyal. Anyukám beteg volt, ápoltam. Azért nem jártam ki az iskolát. Nagybeteg volt, de hogy milyen beteg, nem tudtam. Csak ápoltam. Ültem az ágya mellett, ha kért vizet, vittem neki. Jaj, mi lesz veletek, azt mondta nekem mindig, jaj, mi lesz veletek, de azt nem mondta, hogy ha meghal. Nem tudtam én, hogy meg fog halni, nem tudtam semmit. Azt is csak most tudtam meg, hogy rákja volt, megyek a húgomhoz, ott van nála egy papír, arra van valami írva, hogy rákja volt. Hogy nem tudtam én, hogy rákja van anyunak? Csak ültem az ágya szélén, és vittem neki a vizet. Nem tudtam. A cigányokkal pedig nem volt szabad beszélni. Ha anyu elaludt, felhúzódzkodtam a kapu szélénél, és lestem kifelé. Mentek a fiúk meg külön a lányok az utcán. De szólni nem szóltam hozzájuk. Csak húzódzkodtam, meg néztem. Szólni nem mertem. Nehogy baj legyen. Apám nem járt haza. Nem mindennap jött haza, csak minden másnap. Nem ápolta anyámat. Szegény anyámnak én vittem a vizet, pedig azt se tudtam, mi baja. Nem tudtam, hogy meg fog halni. Mikor bevitték a kórházba, ott is csak leültem az ágya mellett. Nem tudtam magammal mit kezdeni. Már megszoktam, hogy anyám ágya szélén ülök. Így maradtam ki az iskolából, a nyolcadikból, mert ültem anyám ágya szélén. Vittem neki a vizet. Nagyon jó anya volt anyám. Jó volt hozzánk. Mindig kedves volt a hangja. Csak a kórházban már nagyon gyenge volt, alig beszélt. Ültem a szélén az ágyának, és kerestem a hangját. A régi hangját, de nem volt már, csak behunyta a szemét, nem is beszélt, nem volt meg a régi hangja. Akkor meghalt. És apám beadott minket az intézetbe, mind a hármunkat, mert ő valami új nővel élt. Azzal a nővel, akihez eljárt addig is, míg mi otthon ültünk, mikor anyám ágyának a szélén ültem egész nap. Elment egy új nővel, beadott minket az intézetbe. Aztán még láttam egyszer-kétszer, de ha szembejött az utcán, odébb mentem. Mit mondtam volna neki. Azt mondtam volna, nem, nem mondtam volna, kérdeztem volna. Hogy miért? Miért? Miért? Miért?
Aztán mikor meghalt, menni kelletett az önkormányzathoz. Volt hagyatéki tárgyalás. Azt mondták, akarjuk-e az örökséget. Hát nem akartuk, mert elmagyarázták, hogy nincsen örökség, csak a ház után adósság. Az az örökség. Ezt hagyta rám apám. A nővel, akivel együtt élt, eladósította a házat. Csak az adósság maradt utána. Arra gondolok, hogy apám ráment az aknára. Ráment az aknára a traktorral, és felrobbant. És akkor nagyon beverte a fejét. Talán azért lett ilyen. Talán azért ment el a másik nővel. Azért akarom én kérdezni tőle, hogy miért? Miért? Miért? De már nem kérdezhetem, mert meghalt, és amíg élt, nem beszéltünk. Én kijöttem az intézetből, Pityivel, mert már együtt voltunk, úgy ugrasztottak minket egymásnak viccből, csak tréfából, hogy én cigánnyal úgyse járok együtt. Aztán összeugrasztottak, és együtt maradtunk. Viccből. Jött már az első gyerek, amikor kijöttünk. Egy szobában laktunk, nem volt abban a szobában, csak egy pokróc a földön. Semmi nem volt ott. Nem volt ágy, nem volt szék, nem volt asztal. Semmi, csak a pokróc. És arra feküdtünk, meg arra fektettük a kisbabát, mikor meglett. A Pityit elvitték, nem beadták. De már az ő húga beadta a gyerekeit. Elvitték őket, mert az anyja diszkózni járt. Otthon hagyta a két gyereket, és ment diszkózni. Táncolni. Azt szerette. A gyerekeket meg otthon hagyta. Aztán a szomszédok csak szóltak, hogy egyedül vannak a gyerekek otthon. És akkor elvitték. Nem bánta nagyon az anyja, de azért nem adta be. Nem úgy, mint minket az apám. Talán mert felrobbant alatta az akna, azért. Miért?
Pityivel csak úgy hívjuk egymást, hogy hé. Hé, te. Így szólítom, ő is így szólít engem. Ezen nevetnek. Hadd nevessenek. Mi csak az intézetben ismertük meg egymást, mert engem a cigányoktól eltiltottak, meg anyukám ágya szélén ültem, nem ismerkedtem én. Csak az intézetben. De ott aztán összeugrasztottak. Azt hitték, majd összekapunk. De csak összeragadtunk. Így lett. Így jött az öt gyerek. Legyen szép család. A nagy család a szép család. Mi intézetisek voltunk, de lett szép családunk. Öt gyerek. Három lyány, két fiú. De újat már nem vállalok. Megmondtam Pityinek, hé, már elég volt. Eleget etetünk. Felrakták a spirált, azt úgy összespóroltam. Újat nem vállalok már. Esznek öten annyit, hogy nem elég sosem, amit hazahozok a boltból. Legyen elég ez az öt. Csak aztán ennek az ötnek máshogy legyen. Elvégezzék az iskolát, azt akartam. Szépen rajzoljanak, énekeljenek, szépen olvassanak, számoljanak. Mindent szépen. Hogy ki ne maradjanak, mint én, mert én anyám ágyának a szélén ültem, nem az iskolában. Mindig leültem velük, de hát ki tudott rosszabbul olvasni, abban versenyezhettünk. Már kikérdeztem, amit ki kellett, csak én se tudtam. Néztem a könyvet, de nem tudtam, mit kell kérdezni. Az intézetben minket nem kérdeztek. Nem tudom, hogy kell. Jól kérdezni, kikérdezni, hogy megtanulják. Ezt sosem tanultam meg.
A cigányoktól nagyon tiltottak. Anyám nem tiltott, ő nem szólt, de apám nagyon tiltott. De azután apám ráment az aknára, és aztán elment azzal a nővel, és beadott az intézetbe, hát tovább már nem tilthatott. Nem volt neki már szava. De ha megkérdezik, hogy cigány vagyok-e, hát mit mondjak. Nem vagyok cigány, magyar vagyok, de azért cigány is vagyok. Cigányok a gyermekeim. Csak cigány vagyok akkor én magam is! Nem számít az, de ha kell mondani, mert néha megkérdezik, akkor mondom, hogy magyar is vagyok, de cigány is. A gyermekeim cigányok, hát így én is cigány vagyok. Azt mondom, ahogy akarják. Nem értik. Pedig csak azért mondom, mert ha a párom cigány, a gyerekeim cigányok, akkor én is cigány vagyok, nem igaz? Hát magyar vagyok, de cigány is. Így van. Az intézetben nem számított annyira akkor, ki cigány, ki nem az. Minket csak összeugrasztani akartak, tréfából, de más lett belőle. Nem volt olyan rossz az intézetben, ez is kisült belőle, meg voltak ott tréfálkozások, sokat tréfálkoztunk. Hát fiatalok voltunk, na, fiatalok.
Van egy kis füzetem, a Bucié volt, de nem használta, abba a füzetbe leírtam, hogy miért. Egy oldalt teleírtam ezzel. Hogy miért? Nem volt rossz az intézetben, voltak ott tréfálkozások, viccelődések, de mégis, csak ez jár a fejemben, hogy miért? Hát ültem ott anyám ágyánál, meg mentem a boltba, vittem neki a vizet, lesimogattam a homlokát nedves törölközővel, megfőztem, mert valakinek azt is kellett, hát ott voltam én, anya helyett, és akkor apám beadott az intézetbe. Nem volt rossz az intézetben, de azt kérdezem, miért? Miért? Nem is volt már szava aztán nálam. Nem néztem feléje sem. Miért ment el a másik nővel? Miért hagyott ott a haldokló anyámmal? Hát már mit gondoljak az apámról, hogy rossz ember volt? Nem tudom, mit gondoljak. Csak a kérdések vannak, azok között is egy kérdés a legnagyobb, a miért.
Fénykép nem maradt. Nem lehetett azt az intézetben, mert mindenből viccet csináltak. Egy fényképből is viccet csináltak, ha megszerezték. Nincs más, csak a gondolatom az anyámról meg az apámról. Az anyámról a gondolatom a jóság, hogy jó anya volt, jóságos, csak a hangja maradt meg, meg ahogy ülök az ágya szélén. Ennyi maradt meg. Hogy jó volt, meg az ágya széle. Apámból meg az, mikor tilt a cigányoktól. Hogy nagyon megver, azt mondta, mi meg húzódzkodtunk fel a kapu szélén, hogy kilássunk, onnan néztük az utcát, hogy jártak ott csoportokban, de mindig külön a fiúk, külön a lányok. Nem vágyakoztam én közéjük, csak néztem őket. Mert nem szabadott, biztos azért néztem, mit nem szabad, mi ilyen tilos. Hát így volt, hogy tiltott, erre emlékszem, még meg is akart verni, aztán csak beadott. Akkor már nem tiltott, már nem érdekelte. Beadott, tudta, mit tesz, biztosan, biztosan tudta, miért teszi. Csak nekünk nem mondta meg.
A Pityi anyja jön néha. Az ő szomszédságában laktunk egy szobában, ahol csak a pokróc volt a padlón, más semmi. Jön kávéért, elszív egy cigit, jön a fiához, aki intézetben nőtt fel, hát azért csak a fia, de én nem szólok, jöjjön, igya meg a kávét, nem szólok érte. Csak az anyja! Nekem így nem lett se anyám, se apám, mert anyám meghalt ott a kórházban, nem sok idő múlva, apám meg elment a másik nővel a másik házba, és csak az adósságot hagyta ránk. Hát jöjjön a mama a kávéért. Nem sajnálom tőle. Néha húst is visz, ha sütök, meg kenyeret is, bármit. A szekrényben is pakolászik. Az anyja neki, nem szólhatok. Bejön akkor is, ha nem vagyunk itthon, bejön, és megissza a kávét. Hát nem sajnálom tőle, de azért csak nem nyúl az ember a máséhoz. Az már a másé. Az már a fiáé, ha intézetbe vitték, mert ő diszkóba járt, hát akkor az másnak a lakása. A miénk. Azért lefőzöm azt a kávét, hogy ha jön, legyen neki, nem sajnálom én tőle, senki nem mondhatja rám. Csak az anyja! Csak a fia! De nem kérdezünk semmit. Nem kérdezzük, hogy miért. Csak hagyjuk, igya meg a kávét. Szívja el a cigijét. Nem kérdezzük, hogy miért.
Vissza a tetejére