A nagy navahó nemzet fiai
– Mi ez itten? – kérdezte a bajszos, kalapos, barna bőrű férfi. Hosszú szoknyás, kendős asszony ült távolabb a padon hatalmas táskákkal. Ágynemű volt bennük: színes, virágos szettek műanyag csomagolásban.
– Ez. Ahol vagyunk – mutatott körbe, látva, nem értem a kérdést.
– Vác – feleltem. – Vác alsó.
Nagybetűs tábla hirdette mögöttünk a vasúti megállóban.
– És falu ez vagy város?
– Város – mondtam. Tizenkét éves lettem a héten, egy orosz katonai tőrt meg egy csomó szexlapot kaptam ajándékba.
– Na de milyen ország?
Megrökönyödve néztem rá.
– Magyarország – valahogy furcsa volt kimondani.
A bátyámat vártam órák óta, aki cuccokat hozott Pestről. Nem tudtam, melyik vonattal jön; a kilencvenes évek elején csak a filmekben láttunk mobiltelefont. Június volt, kellemes idő; szotyiztam, mászkáltam, elszívtam egy cigit egy ismerős sráccal – aztán rágóztam rendesen, mert a bátyám nem tűrte, ha dohányzom. Sötétedett, amikor végre befutott négy-öt nagy csomaggal. Az egyik tetején videókazettákat láttam: a Terminátor pornóváltozata keltette fel a figyelmem.
– Na, fogd meg, pöcsös! – szólt. – Majd otthon nézelődsz.
Útközben elmesélte, tíz karton Marlborót szerzett egy állatkerti gondozó haverjától, akinek külföldről csempészték be takarmány közé rejtve. Csak az volt a baj, hogy amikor hozták, olyan volt szolgálatban, aki nem tudott a dologról, és az áru egy részét beszórta az elefántokhoz. A haverja éjszakai ügyeletben volt, beengedte a bátyámat, ő meg bemászott hozzájuk kiszedni a cuccot. Csak ugye az elefántok állva alszanak, nem is túl mélyen, és felidegelte őket, amikor arra ébredtek, valaki turkál a kajájukban. Az egyik elkapta az ormányával, felemelte, és a szart is elkezdte kiszorítani belőle. Szerencsére a haverjánál volt egy sör – kinyitotta, és bedugta az elefántnak. Erre elengedte a bátyámat, és elvette a piát. Párszor azelőtt ugyanis már megkínálta, az meg teljesen rákattant. Nem gondolnánk, de az állatok is lehetnek alkeszek.
– Kemény! – mondtam ámulva.
– Elhitted, buzi? – nevetett.
– Dehogy hittem!
– De, láttam, te majom!
Szeretett hülyeségeket beszélni, és nagyon jól adta elő magát. A szomszéd gyereket például egész évben gyűjtögetett zsebpénzétől szabadította meg egy törött Edda-kazettáért cserébe, aminek a borítóját egy perccel azelőtt dedikálta a tőle kért tollal.
– Apám ott volt ’83-ban a miskolci búcsúkoncerten! Pataky sírt, mikor aláírta neki, attól ilyen hullámos a papír!
Amikor az anyja becsöngetett, hogy átvertük a fiát, bátyám karját széttárva idézett az esti filmből: Sajnálom, asszonyom! Az üzlet az üzlet. Egyébként fogalmam sincs, járt-e apám valaha Miskolcon Edda- vagy bármilyen koncerten – kétéves koromban lépett le, azóta nem hallottunk felőle.
Közben elhaladtunk a lengyelpiac előtt, majd átvágtunk a réten, ahol időnként búcsút és állatvásárt tartottak. A széle felé észrevettem az ágyneműs párt a megállóból: a férfi egy fának támaszkodva dohányzott, az asszony egy takarón feküdt. Elmeséltem bátyámnak beszélgetésünket – érdekelte a dolog, kérdezte, láttam-e, mi van náluk. A Jegenye utcában megálltunk pihenni – rágyújtott, és egy doboz cseresznyés kólát kotort elő az egyik szatyorból. Nem láttam ilyet azelőtt, nálunk még nem lehetett kapni.
– Megiszod, és kussolsz róla – mondta. – A többieknek nem hoztam.
Pár perc séta volt innen hazáig. Kétszobás lakásban éltünk egy négyemeletes panelban: a kisszobában bátyám és barátnője, a nagyban én, nővérem, unokatesóm meg a haverok közül, aki épp ott csövezett. Anyám évekkel azelőtt Kismarosra költözött élettársához, havi egyszer jelent csak meg várni a családi pótlékot, meg bizonyítani, hogy ott lakik, ha családlátogatásra jöttek az iskolából, vagy ránk hívta valaki a gyermekvédelmet. Suliba egyébként elég rendesen jártunk nővéremmel – bátyám bármennyire bepiált előző este, reggel felkelt, és elrugdosott. Ő már elmúlt tizenhat, nem kellett időt pocsékolnia ilyesmivel.
Otthon kiadta az ukázt, hogy egyelőre senki ne nyomjon be túlságosan. Egy szipus srác – valakinek a haverja – feküdt arcához nőtt ragasztós zacskóval a kanapén. Miután a második felszólításra sem húzott el, bátyám felrángatta, és kilökte az ablakon. A földszinten laktunk, alig két métert esett. Aztán kipakoltuk a cuccot, kajáltunk, tévéztünk – közben összeszedtük, ami kellett, és tizenegy körül elindultunk.
A réten szinte teljesen sötét volt, csak a két végében égett halványan egy lámpa. Halkan mentünk, nem akartuk idő előtt felébreszteni őket. Közben tőrömet markolva azt képzeltem, indiánok vagyunk, akik az Arizonai-sivatagban táborozó telepeseket cserkésznek be. A nagy navahó nemzet fiai! – még a törzs nevére is emlékeztem a tévésorozatból. Elemlámpánk fényénél inkább ők tűntek rézbőrűnek; hangosan horkoltak mindketten – mintha álmukban felelgettek volna egymásnak. Ahogy megbeszéltük: unokatesóm a férfi, én a nő hasára, bátyám csaja és a nővérem a lábukra ültek. Bátyám meg a haverja kést szorítottak a torkukhoz, és zoknival tömték be a szájukat.
– Ha nyugton maradnak, nem bántjuk magukat. Ha baszakodnak, meghalnak!
Okosak voltak, nem hadakoztak. Átkutattuk a zsebeiket: a férfi zakójában találtunk egy tárcát némi pénzzel meg pár fényképpel, az asszonynál semmit. Az nem lehet – mondta a bátyám –, hogy csak ennyi lóvé van náluk! Közben a nő egyre erősödő, panaszos nyöszörgésbe kezdett – mintha egy rozsdás sziréna nyikorgott volna a fülembe. Bátyám rám parancsolt, hogy szorítsam a torkát, amíg abba nem hagyja. Megfogtam dupla tokás nyakát – meglepően kemény és hűvös volt a bőre, meleg könnyek folytak rajta. A többiek lehúzták a férfi nadrágját – kapálódzni kezdett, újra szükség volt a fenyegető pengére –, és egy házilag varrt belső zsebben összegumizott pénzköteget találtak.
– Nyúlj be a nő szoknyája alá! – utasított a haver. – Oda szokták dugdosni a lét.
– Hülye vagy? Nyúljál be te!
– Mi bajod, nem fogtál még pinát? Gond, ha egy kicsit öregebb?
Megmakacsoltam magam; végül nővérem merült el az alsószoknyák redőiben. Az asszony elviselhetetlenül nyüszített közben, akárha élve nyúztak volna egy állatot. Szerencsére testvérem megtalálta, amit keresett, és elindulhattunk: először mi négyen az ágyneműs szatyrokkal, utána bátyámék, akik még spárgával összekötözték kezüket-lábukat.
Másnap délután láttuk őket a nagyállomás környékén – vasárnap volt, szép idő, testvéreimmel mászkáltunk a városban. A többiek otthon videóztak, nem volt kedvük kimozdulni. Esti áldozatainkat megpillantva ijedten torpantam meg.
– Mit fosol? – nevetett a bátyám. – Szerinted felismernek? És ha fel is ismernek, mi van? Elmennek a rendőrségre ezek a csehszlovák cigányok? El se tudják olvasni a kiírást! A cuccot meg vagy ők is lopták valahol, vagy feketén szerezték. Még útlevelük vagy személyijük se volt. Olyanok, mint, tudod, abban a filmben: hogy hiába látod őket, igazából nem léteznek. Maximum akkor foglalkoznak velük, ha meghaltak. Ha kinyírjuk őket, már reggel elkaptak volna a zsaruk.
Behabzsoltunk három óriás kehely fagyit a Margaréta cukrászdában, egészen elzsibbadt a szánk a hidegtől. Aztán lesétáltunk a Duna-partra, beálltunk focizni egy csapat sráchoz. Mekkora alázás! Bugyit kapsz egy lánytól! – gúnyolódott bátyám, miután nővérem a labdát az egyik fiú lábai közt elgurítva szerzett gólt. Később vettünk egy kólát, és leültünk a püspöki palotánál. Nővérem újra előszedte a fényképet, amit a férfi tárcájában találtunk: tíz év körüli, fehér inges fiú bámult a kamerába hatalmas, elálló fülekkel, fura, madár formájú bibircsókkal a homlokán. – Miki egér, baszdmeg! – röhögtünk. – Vagy nem, hallod, ez már Dumbó! Bátyám közben rágyújtott, sóvárogva szívtam be a füstöt. A székesegyház fölött a bárányfelhőkkel pettyezett kékség mintha a templom egyik freskójáról került volna oda. Nagyapám sokszor elmesélte, hogy a tér névadója, Nagy Konstantin római császár egy döntő ütközet előtt keresztet látott megjelenni az égen, alatta a felirattal: E jelben győzni fogsz! Bár hétéves sem voltam, amikor meghalt, erre járva mindig eszembe jutott.
– Amúgy tudtátok, hogy Konstantin kibaszottul kegyetlen gyilkos volt? – szólt a bátyám. – Egy filmben láttam. Már az után, hogy keresztény lett, kivégeztette a saját fiát, a feleségét és a tízéves unokaöccsét! És teret neveznek el róla, baszki! Rólam mikor neveznek el bármit? Pedig ki se nyírtam senkit.
Nem tudhattuk, hogy ez nem sokáig marad így – alig lett nagykorú, amikor egy gödi kocsmában úgy vágott fejbe sörösüveggel egy, a barátnőjét molesztáló ürgét, hogy az azonnal kipurcant. Jó pár évet ült, aztán szabadulása után a fószer rokonai megkeresték, és halálra szúrták. Nővéremmel ekkor határoztuk el, hogy kimegyünk Amerikába – valahogy sikerült büntetlen előéletűnek maradnunk, és turistavízumot kapnunk. A három hónap leteltével persze eszünkben sem volt visszajönni. New Yorkba érkeztünk, onnan vándoroltunk nyugat felé. Jártunk a Niagara-vízesésnél, Philadelphiában, Clevelandben, Chicagóban, Des Moines-ban, Denverben, Santa Fében… Meg rengeteg helyen, aminek a nevére sem emlékszem. Már vagy másfél éve csatangoltunk, amikor egy új-mexikói áruház parkolójában megismerkedtünk egy fiatal indiánnal, aki ronda szobrocskákat próbált ránk sózni pénzért vagy kábszerért cserébe. Végül felvettük, mert azt mondta, arra tart, mint mi – aztán kiderült, valójában céltalanul kóborol. Összebarátkoztunk, és együtt kezdtünk dolgozni; helyismerete nagy segítségünkre volt. Tőle tudtuk meg, hogy navahó területen járunk, mely négy államba nyúlik be, saját fővárosa, elnöke, sőt rendőrsége is van. Elvitt egyszer egy kirakatfaluba, ahol egy másod-unokatestvére hagyományos törzsi ruhában ugrabugrált a turistáknak. Máskor a nagyanyjánál szálltunk meg egy áram és vezetékes víz nélküli kunyhóban – két foga volt, angolul pedig szinte semmit nem tudott.
Később lecsorogtunk Dél-Arizonába, majd Kalifornia felé vettük az irányt. A semmi közepén megálltunk egy benzinkút gyorsétterménél. Nagydarab, fiatal csávó állt előttünk a sorban – amikor tálcával a kezében megfordult, rögtön felismertük: bibircsókos Miki egér! Majdnem a nyakába borultunk – nem értette szerencsétlen, miért örülünk neki annyira. Kajálás közben elmondtuk, ismertük a szüleit, ők mutatták a fényképét. Kiderült, már több éve kint él – legutóbb kertészkedett, medencét tisztított, most San Diego környékére tart datolyaszüretre. Spanyolul is megtanult egy kicsit, errefelé minden melós úgy beszél. Kocsija még nincs, egyelőre stoppol, utána busszal utazik. Estefelé járt, úgyhogy megkérdeztem, a szomszéd motelban száll-e meg. Nem – felelte –, spórolni akar. Talált egy jó helyet nem messze a sivatagban: az ablakon át megmutatta a sziklás dombot, ami mögött táborozni készült. Megittunk még egy kólát, majd jókívánságok közt váltunk el.
Éjfél körül indultunk neki. Figyelmesen kellett haladnunk, mert óriási kaktuszok és apróbb, szúrós gazok nőttek mindenfelé. Nővérem egyszer csak felsikoltott – három szempár verte vissza elemlámpáink fényét a talaj közeléből. Néhány pillanatig farkasszemet néztünk, aztán eltűntek. Prérifarkasok – mondta navahó barátunk. Lassan értük el a dombot – az étteremből közelebbinek tűnt. Csendben lopakodtunk, nem akartuk idő előtt felébreszteni. Egy totemszerű szikla tövében horkolt hálózsákba burkolózva. A haver hosszú kését a torkához szorította, én ráfogtam töltény nélküli pisztolyom. Nővérem először a bicskáját és a telefonját vette el, majd átkutatta a hátizsákját és a zsebeit: alig húsz dollárt talált. Ráparancsoltam, hogy vegye le a nadrágját – egy házilag varrt belső zsebben összegumizott pénzköteg lapult. Most elindulunk – búcsúztam. – Ha utánunk jössz, agyonlőlek.
A kocsiban barátunk eljátszotta az ideges indiánt.
– Miért nem nyírtuk ki! – vernyogta. – Visszarohan a benzinkútra, és órákon belül elkapnak a zsaruk!
– Az ilyenek nem mennek a rendőrségre – vágtuk rá nővéremmel nevetve.
Utána egész éjszaka vezettünk lakott hely érintése nélkül. Napkeltekor értünk egy kisvárosba, senki nem volt az utcán. Kiszálltunk nyújtózni a kókadt pálmafákkal szegélyezett főtéren: Baty Square – hirdette egy földbe szúrt tábla. Mielőtt visszaültünk az autóba, nővérem tollat vett elő, hosszú ékezetet rajzolt az a fölé, és odaírta bátyánk nevét. Így végre neki is lett egy tere – legalábbis, amíg le nem mosták, és vissza nem kapta az eredeti tulajdonos, egy cowboykalapos csóka, akinek bronz mellszobra szigorúan bámulta a szemközti italboltot. Gondolom, valami gyilkos volt az is.
Vissza a tetejére