Reset
Elköltözöm, jelentem be, olyan bejelentős hangon. Attila laptopja felé nyúlok, az övét használom, külön fiókkal, az enyémet két hónapja újra kellene telepíteni, vírus. Nem mentettem még a fontos dokumentumokat. Attila hetente kétszer megkér, azt mondja, eleve felelőtlenség, hogy nem mentek mindent külső vincseszterre, azért vette nekem, bólogatok, persze, persze, mindjárt.
Attila nem reagál a bejelentésre. Most kellene levennie a szögletes, fekete szemüvegét, és hátradőlni a székben, gurulós irodaszék hat görgővel, egy nem működik. Akkor is csend lenne, de másmilyen, feszült-szomorú. Ez a csend inkább semmilyen, vagy kínos. Talán arra gondol, válunk, majd arra, hogy nem, mert nem azt mondtam, hanem hogy elköltözöm. Lehet, vissza akar kérdezni, hogy akkor most válunk, de érzi a kérdés banalitását.
Budapest albérlet, gépelem, nem gondolkozom. Vagyis csak azon, hogy jó lenne, ha a gépemet még a költözés előtt újratelepítené. Nincs kedvem az összes fájlt átbogarászni és lementeni. A szakdolgozatom a legfontosabb, de melyik a végleges, Szakrális prostitúció Kánaánban, Szakrális prostitúció Kánaánban_2. Meg kell tanulnom telepíteni, Szakrális prostitúció Kánaánban átnézve, átnézve_2.
A pasik kiválasztásában két szempontom van, az egyik, hogy értsenek a kütyükhöz. Attila mérnök, beállítja a tévécsatornákat nálunk, a szülőknél, a dobozos tévén a nagymamánál. A lakásunkban mindent a Google Home működtet, az asztali lámpát, a légkondicionálót, a hangfalakat, mindent.
Harminc négyzetméter a Csanády utcában, közel a táncstúdióhoz. Otthon venném fel a dresszt, ráöltöznék, melegítőnadrág, cipzáras pulóver. Túl közel lenne, kicentizném, keresném a kulcsot, telefont, pénztárcát, valamelyiket biztos.
A másik szempont, hogy tudjon angolul, ha jön egy diktatúra vagy háború, disszidálhassunk. A plafont nézve elbizonytalanodom, hogy azt jelenti-e a szó, amire gondolok. Attila angolja tárgyalóképes, sosem költözne külföldre, mert a távolság, a kultúra, akkor csak Németországba, mondom, mire ő, hogy az ételek, nem szereti a Maultaschét meg a Spätzlét, ez mind tészta meg valami, neki a tészta meg valami nem étel.
Az első útlevelem tizenkét évesen kaptam. Franciaországba készültünk anyám pasijához a romlottvaj-színű Trabanttal. Nem tetszik a kép, mondom anyámnak, ő meg, hogy jól sikerült igazolványkép nem létezik, ő például elázott, kattant a gép, szopottgombóc-feje van. Mindig magamnál hordtam, filmekben láttam, hogy sokan el tudtak menekülni a gettósítás elől, biztos azért, mert volt útlevelük.
Attila nem menekülne, találna okot maradni, mindenhol vannak problémák, az életet nem tudjuk megúszni. Talán annyira foglalkoztatja az új C++ programozás leírása, hogy nem is hallotta a bejelentést.
A hirdetésben azt írják, a lakás kertre néz. Elfagyott petúniák, az ablak alatt lévő padból több léc hiányzik. Ezek nem petúniák. Fogalmam sincs, hogy néznek ki a petúniák, a szó tetszik. Elképzelem, ahogy tavasszal ott jógázom, keresnék oktatót, az oktatót fehér ruhában képzelem, hosszú, tarkóra fogott hajjal, de férfi. Kérném, mellőzzük a spiritualitást, mert az nem keresztény. Vennék szőnyeget, szürke, bordázott szőnyeget vennék. Két jógaóra után örökre a szobaajtó mögötti sarokban tárolnám.
Zavarna, hogy a szomszédok látják, ahogy az egyik ászanát gyakorlom. Jógapózokat nézek Attila gépén. A nő az oldalán fekszik, fejét a tenyerével támasztja, felülső lábát a talpánál fogva nyújtja a plafon, pontosabban az ég felé. Ehhez nem kell oktató, a gyakorlat leírásához görgetek, másfél oldal, tizenkettes betűméret, kell oktató, kellene.
Közlekedés, 4-es, 6-os villamos, kék metró, a munkahelyem ebben a pillanatban negyvennégy perc a BKK szerint. Nem kell buszra szállni, ez jó. Csak a busznak van olyan szaga, amit a számban érzek. Jelenleg kilenc perccel kevesebb innen, ez változó, holnap felhívom a tulajt, a gépet lecsukom.
Valószínű, nem hallotta. A haja a fülére lóg, nem látom, hogy a head-setet bedugta vagy nem, zsinór nincs.
Hogy mondom el otthon. Leszállnék a buszról, utazótáska a vállamon, a gurulós bőrönd kereke megbicsaklana az egyenetlen betonkockákon. Éva néni kiabál, hogy téged is lehet látni, én meg, hogy látja, Éva néni, lehet. A kapu nyikorog. Ránézek a körtefa alatti kutyaházra, rohasztja az eső a furnérlapot, eddig azt hittem, funér a lap, most látom, hogy furnér. Alig emlékszem Morzsira, mély levegő, belépek a házba. Nem képzelem el az üdvözlést, a csacsogást, csak az estét. Anyám a mosogatónál áll, háttal nekem, a medencék felett világít a neoncső, homlokát a felső szekrénynek támasztja. Anya, figyelj, én meg Attila, Attila meg én, nincs olyan, hogy én meg Attila. Nem nézne rám, a görbe háta megemelkedik, már várta, mondaná, súrolna tovább. A mosogatószer mentaillata és a súroló hang, libabőrös lennék.
Inkább nem mondom el. Amikor anyám kérdezi, azt válaszolom, köszi, minden oké, Attila nagyon elfoglalt, ki se látszik a munkából, de ezeket küldi. Átadnék pár golyóstollat, amit Attila a munkahelyéről lop. Nem is ő lopja, hanem a kollégájának a felesége, aki egy autókölcsönzőben dolgozik. Stabilo tollak, hazaviszi a férjének, a férje be a céghez, a menzán szétosztják, aki előző héten nem kapott, most kettőt vihet, kivéve Alajost, ő gyakornok. Nem kell több, mondom, mire ő, anyád majd örül. Hazautaztatjuk Tolnába, anyu az irodába viszi, a takarítónő fia ezekkel rajzolja az autókat.
Lehet, hogy Wagnert hallgat. Két napja nem beszélünk, honnan gondolhatná, hogy éppen most akarok valamit, amikor a Walkürenritt szól a fülében. Remélem, egy teátrális jelenetnél mondtam, a dramaturgia csúcsán. Lényegtelen, mert nem hallotta. Isten első szavát sem hallottuk.
Megnézem, mennyibe kerül a Stabilo toll. Háromezer-háromszázkilencvenkilenc négy darab, nagyon drága, Attila kollégájának felesége sajnos munkahelyet váltott, bocsi, anya.
Áthívnának minket szombatra, kerti parti, műanyag szék, mustár, kolbász, fokhagymás vaj. Hétvégén nem érünk rá, állatkertbe megyünk, kismajmok születtek Veszprémben. Attila imádja ezt a fajtát, nem jut eszembe a neve, muszáj látnunk.
Nem hallotta, meg kell ismételni, ugyanazon a hangszínen. Elköltözöm, elköltözöm, elköltözöm, de mi van, ha hallotta az elsőt. Ez a baj a nagy bejelentésekkel, ha rosszul időzítesz, komikum lesz a tragikumból.
Az irodában arra panaszkodnék, hogy életem első Lajcsi szeletéből kifelejtettem a rumot. Előre kikészítettem, magyarázom, a lisztes doboz kitakarta. Attilának ízlett, született cukrász kisasszony vagy, mondta, annyira zavarba hozott. Az arcom elé kapnám a kezem, elpirulnék. Hoztam volna kóstolót, de a széle is elfogyott.
Jövőre, karácsony előtt megkérem anyámat, kísérjen el kiválasztani a tökéletes nyakkendőt a fa alá. Ellenkezek, hogy a sápadtzöld nem illik Attila szeméhez, a ruhatárához választok, az elképzelt ruhatárához, lenne neki barna kalapja meg veszkócsizmája, felnevetek, Attila sosem húzna csizmát, kit érdekel.
Erre sem fordul meg, akkor biztos nem hallotta. Vagy arra gondol, hogyan nevethetek egy ilyen helyzetben, amikor válunk. Mi most válunk? Az is lehet, ebből arra következtet, hogy pár napra megint anyámhoz költözöm, és semmi komoly, hiszen nevetek. A bejelentések után kell igazán vigyázni, előtte nevethettem volna.
Elképzelem, ahogy karácsonykor az éjféli mise előtt, a gyónásnál, Ádám atyának megvallom a jógát, meg hogy sokat vitatkozom Attilával, és félek, kicsit elhidegültünk. Azt mondaná, hogy hat üdvözlégy meg három miatyánk. Nem tudom, mit mondana, nem vagyok katolikus. Ádám atyát valamelyik esküvőről ismerem, helyes férfi, a papok helyesek. Nem baj, úgy képzelem, hogy katolikus vagyok, sosem tudtam a sarkamra ülni, sámlin ülnék, vagy kihagynám a térdepelést. Gyónni járnék, a gyónás megnyugtató, a rácson keresztül látnám Ádám atya szelíd mosolyát, feloldozna.
Kettesben töltjük az ünnepet, hívnám a családot, wellnessezni megyünk, itt hagyjuk a karácsonyt. Harmincadikán újra hívnám őket, a sóbarlang jót tett Attila asztmájának, engem nem lehetett kiszedni a finn szaunából, és képzeljék, a nénik is pucéran szaunáztak. Attilát első nap zavarba hozták, de harmadik este velük boroztunk a télikertben. Beszélgettünk a rendszerváltásról, aktuálpolitikáról és a pincér kilátszó űrhajós alsógatyájáról. Anyám boldogan kérné, hogy adjam Attilát, régen hallotta a hangját. Nem, mert vezet, és városban vagyunk, tudod, ilyenkor nagyon koncentrál, de puszil. Folytatnám, hogy a nénik is pestiek, elhoztuk őket, a Deákon szálltak ki, oda minden közel, mondaná anyám, a kaja pocsék volt, ezzel zárnám, mindig kell valami, ami pocsék.
Pár év múlva kérdezgetnék, hogy mikor jön a baba. Elkapnám a pillantásom, a tölgyfa asztalt nézném, a piros lepattogzott körmömmel kapargatnám az erezetet, elcsukló hangon válaszolnám, nekünk nem lehet. Megkérdeznék, hogy melyikünkkel van gond, felcsattannék, hogy mit képzelnek, aztán elnézést kérnék. Attilával, mondanám halkan, de ez közös teher, itt zsebkendőt húzok elő, megtörlöm a szemem, és nincs olyan, hogy az ő hibája, vagy az enyém, ez közös teher, ismételném, mert a házasságban minden közös. A zsebkendőt a kötött pulcsim ujjába dugom, többet nem kérdeznek, egyszerre sajnálnának és tisztelnének.
Nem ismétlem meg a bejelentést, elhangzott, lemaradt róla, nem az én hibám.
Úgy képzelem, hogy ő sem akarná elmondani, mert akkor magyarázkodni kell, sajnálkozni, szomorkodni.
Néha benéznék Attila szüleihez. Anyósomnak citromfűteát vinnék, a kedvenc márkáját, megdicsérném az új frizuráját, hetente száríttatja, kora ellenére jól áll neki a frufru. Az apósomnak vennék valami krimit. Mosolygok az étkezőasztalnál, a paraszt bácsis gobelin alatt, a bácsi vödröt tart a kezében, nem feszül a karja, a vödör üres. A kávéra beülünk a nappaliba a kikönyökölt fehér műbőr fotelekre. Keresztbe teszem a lábam, legyintek, tudjátok, milyen ez, képtelenség összeigazítani, hogy együtt jöjjünk. Persze, a rohanás, ők is voltak fiatalok, mesélnek a nagyszülőkről, a könyvelés bonyodalmairól, az idei baracktermésről, és hogy hol van még a nyugdíj. Baracklekvárt csomagolnak Attilának, anyósom kacsint, üzenem neki, hogy a menyemnek is hagyjon.
Máskor együtt mennénk. Az ajtót kinyitná, levenné a kabátom, megérintené a derekam, a kezem fogná, rászólnék a kutyára, hogy ne ugráljon, te meg ne hisztizz, csak kiskutya, mondaná, a harisnyámat félteném.
Hétvégén filmmaraton alatt enném a vajas-lekváros kenyeret, nem szólna bele senki, hogy mennyit eszem, meg hogy a kanapén, és hogy legalább ne fekve. Éppen a Schönbrunnban vagyunk, pötyögöm. A Schönbrunn tipikus, ennél eredetibb kell. Osztrák apátságokat járunk, a heiligenkreuzi a leggyönyörűbb, ide muszáj eljönnötök, puszi.
Harminc négyzetméterre nem férnek be a cuccaim, nem is néztem, hogy a lakás bútorozott-e. Újra felnyitom a gépem, a gépét. Három függőpolc a nappaliban, kettő az előszobában, könyveknek kevés, nippeknek sok.
Majd a komódban tárolom a könyveket, a fiók alját lepedővel bélelem, rá a könyvek gerinccel felfelé, szerzők szerint betűrendben. A bugyikat a konyhaszekrény fiókjaiba teszem, úgysem főzök. A munkahelyen dicsekednék, hogy mennyire selymes rizottót készítettem a hétvégén, sőt együtt főztük.
Melyik mondatom buktatna le?
Hamis sztorikat posztolnék az Instán és a Facebookon. Inkább törölném magam, időrablás, mondanám, nem fellengzősen, csak mértékletesen, Attila meg úgysem regisztrál.
Mentem a dokumentumokat, egyesével húzom át, majd teljes mappákat átnézés nélkül. Hatszázötvenhat fájl, másfél óra, írja, ötvenkilenc percre vált. A szakdolgozatom öt példányban van meg. Nem tudom, melyik a végleges. Szakrális prostitúció Kánaánban átnézve vége, ebből kettő van, egy nagybetűs és egy kisbetűs, áthúzom mindet, arra gondolok, hogy a Csanádyban kiválogatom, aztán arra, hogy úgysem.
A konyhakő végtelenített sakktábla. Új emberekkel ismerkednék. Feljönnének, bontanánk pár üveg bort, a padlón sakkoznánk, körbekínálnám a Lajcsit. Julinak hívnák az egyik lányt, ő cukros, nem ehet, a többiek falnák. Érdeklődnének a családomról, árva vagyok. Egy árva nem mondja, hogy árva. Jó lenne neked már egy pasi, mondaná Juli, én meg, hogy nem akarok elköteleződni, erre egy másik, akinek még nincs neve, de bőrtopot visel, erős sminkkel, és a fogai elállnak, hogy ki beszél elköteleződésről, nevetnénk. Billie Eilish szólna, senki sem mondaná, hogy túl populáris, és nincs zenei ízlésem. Mosnánk magunkról a csokimázat, a szappan nem mézillatú, a fürdőszoba szűk, nyolc négyzetméter, ha van.
Lehet, hogy pár év múlva mégis megtetszene valaki, akkor havonta vidékre utaznék a kórussal. Vinném a zöld imafüzetemet és a kottákat, amelyeket Ádám atyától kaptam a mise után, amikor felkért kórustagnak. Meglátogatnám anyámat és Attila anyját.
Az új srác nem rendelne online kacatokat Kínából, nem mondaná a külső vincseszterre, hogy ajándék, nem hozna kakukkfüvet vagy zsályát, ami két hét alatt elpusztul a meleg lakásban. Nem altatná a kutyát az ágyban, nem használna tejes-mézes szagú szappant, nem fintorogna a grízes tésztára, és nem hallgatna Wagnert. Wagner nem tehet semmiről. Nem mondaná, hogy most hallgass, vagy hogy repedtfazék-hangod van. Popcornkészítéskor nem számolná, hány másodperc telt el két pattogás között.
Lefagy a gép, valami történt, a szék nyikorog, kék halál, mondja Attila. Nem tudom, mit jelent, csak hogy ilyenkor újra kell indítani, mellém lép, a bal nagylábujjánál elvékonyodott a zokni, resetelek. Nem kell, magától újraindul. Érzem az after shave szagát, a képernyőre nézek, pontosabban valahova magam elé. Ne szerencsétlenkedj, mondja, majd én megoldom.
Megszervezném a házassági évfordulónkat. Termet bérlek a Horánszky utca környékén. Dobostortát rendelnék, meg lenne krémes, arra tenném a tíz gyertyát. Könnyebb átszúrni. Az a zene szólna, amire először táncoltunk, pontosan emlékszem a címére, de nem írom le ide. Két asztalt összetolok, fényes csomagolópapírral díszítem, rögzítem celluxszal az ajándékoknak. Amikor az utolsó vendég megérkezik, csörög a telefon.
Kész, szólal meg Attila, a gépét a kezembe adja. Nyitom a böngészőt, nem találom a lakást.
Attila sajnálatos repülőszerencsétlenség áldozata lett, mondaná egy kedves női hang, az ilyen híreket kedves női hangok mondják. Nincs naponta repülőszerencsétlenség. Autóbaleset. A temetést szűk családi körben tartjuk.
90.000 Csanády utca lakás.
A sírkertben Ádám atya beszélne valamit Attiláról, csodagyerek, hű férj, fiatalon, tragikusan, majd a feltámadásról, Krisztus, első zsenge, utolsó nap, béke poraira, tömjénszag.
Csanády utca 30 m².
Az atya javaslatára elutaznék. Tizenévesen úgy képzeltem, hogy a zsidók a gettósítás elől Izraelbe menekültek, új lapot nyitok, jegyet veszek Tel-Avivba.
Bérlés kert Csanády.
Az íróasztalhoz megyek, keresem az útlevelem, mit csinálsz, kérdezi, semmit. Leszedtem a dokumentumokat, telepítsd újra, légy szíves. Az útlevél fedele ragacsos, a fotón szopottgombóc-fejem van.
Vissza a tetejére