Lekaparni a hamis mázt
Erdélyben az idősebbek még emlékeznek Molnár H. Lajosnak a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején kiadott, nagy port felverő, magas példányszámban megjelent, de szinte azonnal elfogyó riportköteteire (És akkor átmentem a tűzön, Kilépés), valamint regényeire (Donki Ákos, Falra hányt esztendő). Ez utóbbi után Ceauşescu Romániájában már nem jelenhetett meg több könyve, nem publikálhatott újságokban, folyóiratokban sem. Könyveit kivonták a könyvkereskedésekből, könyvtárakból, nevét leírni sem szabadott sajtótermékekben. Akkoriban már nem dívott bezárni vagy megölni a kényelmetlen írókat, a rendszer elégnek vélte a fenti módon ellehetetleníteni őket, hogy nyomtalanul eltüntesse a számára kellemetlen műveket, elejét vegye újabbak létrejöttének. Ha úgy vesszük, egyfajta elismerés ez is egy írónak, a legnagyobbak közül való, de a legkeserűbb is. Isten ments efféle méltánylástól! Molnár H. Lajos helyzete, egzisztenciája a nyolcvanas évek végére annyira ellehetetlenült, hogy 1987-ben színésznő feleségével együtt kénytelen volt elhagyni Romániát. Valahol a távoli nyugaton gondolták letelepedni, útközben érte őket a hír: Magyarország már nem adja ki Romániának az oda menekülőket, maradhatnak az anyaországban is.
„Odaát” sem hagyta abba az írást, öt új, Magyarországon megjelent könyve tanúskodik erről. (Nem számítva a megélhetésért álnéven írott három krimijét.) A Molnár H. Lajos írásait kedvelők figyelmébe: a régiek mellett a Magyarországon megjelent új könyveinek nagy része olvasható és letölthető az internetről itt: molnarhlajosiro/ Letölthető fájlok, könyvek…
A Magyarországon megjelent könyvei közül a Volt egyszer egy udvar című önéletrajzi regénye aratta a legnagyobb sikert, négy kiadást is megért. Pesti és szolnoki kiadók mellett a kolozsvári Erdélyi Híradó is kiadta. Tavaly, 2020-ban pedig a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal által gondozott, száz kötetre tervezett Székely Könyvtár sorozat keretén belül jelent meg újra – ezúttal a teljes szöveg, mivel némelyik kiadásból hiányoznak részletek ‒, s engem ért az a megtiszteltetés, hogy szerkeszthettem a könyvet. Molnár H. Lajos a tőle megszokott módon ebben a könyvében sem kerülgeti a kényes vagy kínos témákat, még ha azok saját életével kapcsolatosak is. Szokatlan őszinteséggel, szókimondással megírt könyve ritka madár az elhallgatásokban, kozmetikázásokban, önigazoló beállításokban bővelkedő visszaemlékezések között.
A Marosvásárhelyen született és felnőtt szerző gyermekkori élményei egy közös udvarhoz kötődnek. Az udvarra nyíló lakásokban élő, eltérő természetű, jellemű és gondolkodású szomszédok sokszor konfliktusba torkolló életén, a gyakran kicsinyeskedő torzsalkodásokban kicsapódó mindennapjaikon keresztül kap fogalmat a felcseperedő gyermek az emberi kapcsolatok sokféleségéről, olykor visszásságáról. A gyermekkor sem mindig idill. Főleg azért, mert amit a felnőttek el tudnak rontani, azt többnyire el is rontják. Nem feltétlenül rosszindulatból, néha épp jó szándékból nyúlnak mellé. Előítéletek, frusztrációk is szerepet játszhatnak ebben, empátiahiány is hozzájárulhat. A gyerek lelkialkatától függ, miként és mennyire tudja túltenni magát a rossz történéseken.
Hogyan jelennek meg egy marosvásárhelyi magyar gyermek tudatában a románok? Hát a cigányok? Hát a zsidók? Hát a kommunisták? Mert másképp ugyan, mint a felnőtteket, de a maga módján a gyermeket is foglalkoztatja az ilyesmi. Akár tudomást vesznek róla a felnőttek, akár nem. Ha beszélnek róla, ha nem. Molnár H. Lajos beszél erről is. Meg mindenféle másról, amit megélt, amit elszalasztott, amit kapott, amit elveszített, amit megtalált, amiért kár volt, amiért nem. Hosszú a lista.
Történtek vele azért jó dolgok is, például az évente ismétlődő, két-három hónapos méhészkedés nevelőapjával a Görgényi-havasokban (ebben a részben található egy Wass Albertet is lepipáló, csodálatos leírás a hegyi patak csörgedezésének változatairól), vagy a marosvásárhelyi Székely Népi Táncegyüttes gyerekcsoportjában töltött idő (élménydús gyimesi tartózkodás közbeiktatásával). És gyermekként, fiatalként rengeteget olvas, ez is egy módja a rossz dolgoktól való elszakadásnak.
Közben, ahogy ifjúvá serdül a gyermek, tágul élettere is, előbb a város, majd az egész ország lesz tapasztalatainak színhelye. Milyen volt az ötvenes-hatvanas évek Marosvásárhelye? Hogyan lett lakosságában egyre nagyobb részaránya a célirányosan betelepített románságnak? Hogyan kezdett kivándorolni egyre több zsidó és német? A könyv olvasása közben érdekes figyelni arra is, miben, hogyan tér el Molnár H. Lajos Marosvásárhely-képe más vásárhelyi írók, például Vári Attila városképétől.
Majd elérkezünk a hetvenes-nyolcvanas évek Marosvásárhelyéhez és Ceauşescu Romániájához. A sunyi diktatúra éveihez. Ahol fő bűnnek számított lekaparni a bődületes vastag hazugságrétegekről a vékonyan ráfújt csillogó mázt. Molnár H. Lajos írásaiban épp ezt tette.
Az egyetemi évek (a pszichológia szak elvégzése előtt egy év színiakadémia is szerepelt „műsoron”) után a resicai üzempszichológusi beosztás, majd az Ifjúmunkás leigazolt újságírójaként eltöltött marosvásárhelyi évek tág rálátást engedtek a rendszer hitványságaira, alattomosságára. Ezeket szinte szociográfusi objektivitással, alapossággal igyekezett feltárni újságcikkeiben, könyveiben. A következményekről fentebb szóltam. Még annyit, hogy magyarországi áttelepülése után az író és színésznő felesége beilleszkedése sem volt zökkenőmentes, a magyarországi viszonyokban is bőven adódtak visszásságok. Erről ritkábban szoktak írni az áttelepült alkotók, művészek, de Molnár H. Lajos erről is ejt szót könyve végén.
Egy olyan korban, amikor már az is bátorságnak számított, ha az író a cselekményt más történelmi időbe helyezve, burkoltan, áttételesen mondja ki a jelenre vonatkozó igazságokat, Molnár H. Lajos az oknyomozó riporter következetességével, nyíltan, leplezetlenül írt a hibákról és hiányosságokról, néha meg éppen aljasságokról, bűnökről. A nemrég elhunyt Egyed Pétert, Molnár H. Lajos hetvenes-nyolcvanas években megjelent könyveinek avatott szerkesztőjét idézem: „…az író, szociográfus és kritikus Molnár H. Lajos művei nélkül nem lehet megírni a huszadik század végének erdélyi és részben magyarországi társadalomtörténetét, a pusztító hatalom nyomásába és a szolidaritás hiányába szorított emberi sorsot.”[1] Illene végre a magyar tényirodalom kimagasló alkotójaként számontartani, nem elfeledkezni róla, hanem minél gyakrabban forgatni – amúgy igen olvasmányos – műveit.
[1] Egyed Péter: Molnár H. Lajos ‒ immár csak a műveiben. In Helikon, XXVII. évfolyam, 2016. december 25., 24. (710.) szám.
Vissza a tetejére