apológia egy xxvi. századi költőhöz
„ó ó ruhám is zúzmarás
és vállamon hiúzmarás”
(Sz. G.)
itt ez az évszázad és én meg fogok halni
megperzselődöm kifogásaim kereszttüzében
látom is magam a kósza parázs
izzásában akár hiúzmarás
a bőrön
belém karmol az évezred
(ne mondd hogy nem élvezted)
agyarai közt ingem pamutszövetével
vigyorog rám majd eliramlik
a fürgén kapaszkodó bozóttűz elől
***
hiúzszájban ruhám herseg
felhasadt szövetű versek
között mint a koromból
füstgomoly ha elúszik
előugrik és dorombol
majd belém mar a húsig
csámcsogó véres szótagok
kiköp pár túl rostos ragot
lassú tűzön pörkölt erény
a túlrágott költemény[i]
***
mi lesz velünk mikor egy napon
arra ébredünk föl vacogva
hogy cserben hagytak a versek is
átálltak a másik oldalra
ott serken belőlük hanyagul
a vér és a porba szivárog
helyettük csak a szél zizereg
tompán konganak a gitárok
mihez kezdünk akkor majd
azon az előre sejthető ésszel
mégsem fogható hajnalon
amikor leszakad ránk a mázsás
éjszaka és lassan hömpölyögve
szurokba fojtja mind a verseket
***
és te költő mihez kezdesz hová bújsz el megpihenni
hová bújsz az éjszakában mancsod nyomát hová rejted
mert kuporogj akárhogy is csalitosban ligetekben
irhádat hiába óvod mindig jön egy nagyobb medve
jönni fog és nagy robajjal feldúlja a menedéked
jönni fog hogy elcipeljen téged majd a javítóba
ahol addig idomítnak nehogy félrenyeld a hangot
jönni fog hogy rendet rakjon utánad a szavaid közt
elcipel s dörgedelemmel beköltözik a házadba
begubózik az ágyadba öleli a kedvesedet
kutyádat húscafatokkal maga mellé szelídíti
a verseid megtanulja és sajátként mondja másnak
amíg téged a gondozók tisztább gondolatba ráznak
***
te költő aki ott verejtékezel a túlfűtött
huszonhatodik század lépcsőjén lihegve
mondom én neked úgy szeretnék hinni
úgy bíznék benned maradéktalanul
benned bízni szeretnék kivetni a horgom
vakul a jövőbe hátha mégis megérkezik
megszorítod és megrántod kitépsz engem
a jelenből ami egyre harsányabban lángol
az ablakom alatt zsarátnokon jár az összes kóbor jószág
tűzön lépkedő királyok talpa serceg míg hirdetik
AZ ÉVEZRED ÉRDEKLŐDÉS HIÁNYÁBAN ELMARAD
***
költő ha bármi módod van rá ha a tudományos
helyzeted annyira kifinomult hogy képes vagy üzenetet
küldeni nekem a múltba akkor kérlek
vetesd fel egy kazettára és dobd bele a szamosba
hogy sodorja vissza hozzám a törmelékkel együtt ide
a huszonegyedik századnak nevezett katasztrófafilmbe
áruld már el nekem lesznek-e még lányok akik
bele tudnak szeretni egy hajócsavar illatába
lesznek-e még fiúk akik ölelkezve táncolnak
egy-egy lenge szonett dallamára
te huszonhatodik századbeli hazám költője
vigasztalj meg maradéktalanul kérlek mondd
hogy lesz még költészet
lesz még hazám[ii]
és lesz még a huszonhatodik század
hogy lepihennek majd a fenyegetések
amelyek dögszagot hordanak szárnyuk alatt
óvják mint fiókát a széltől
lesz-e még hazám amely több mint egy
talpalatnyi föld amelyből néhány zsíros
giliszta kimajszolja az utolsó rögöket is
lesz-e még hazám amely levedli végre
a zsarnokság fekélyes bőrét ahol nem
kell félni minden percben hogy
egy kígyóval ülünk szemben[iii]
lesz-e még nép akit nem duzzaszt
mocsárrá néhány dagályos félbolond
akiknek gerince hokibottá keményedett
és szívük helyén jégkorong
lesz-e még a versnek bármi foganatja
fészkel-e majd a tövébe igazság
enyhít-e lázat adományoz-e új takarót
a javítóintézet cserepes tenyerű növendékeinek
lesz-e még a század ahol beszélnek a versről
és lesz-e még aki e nyelvre emlékezni kíván
és lesz-e még bármi nyelv amelyen emlékezni lehet
s mi van ha nem lesz kinek fáj a vers ha nincs
kinek sajdul bokája a verslábak ficamától
lesz-e kell-e több legyen a költészet mint
hogy két csillogó tekintetű kamasz a bolygó
két ellentétes pólusán a földre tesz egy-egy
szelet kenyeret és azt mondja:
a világ egy szendvics
már csak az a kérdés kinek akadunk a torkán
lesz-e még a versnek tavasza böjtje
vagy addigra széthordják a mormoták
a versek mikor hagynak cserben minket?
mikor tépnek tapétát és mikor mosnak inget?
mikor tanítanak mélyre ásni látni minket vakondul?
mikor nyitják meg az érzékelésünket a szavakon túl?
huszonhatodik századi hazám költője
bocsáss meg hogy miattam
létezel mert elképzeltelek
bocsáss meg hogy nem tehettünk többet
bocsáss meg kérlek bár tudom nem lehet
bocsáss meg hogy örökségül
hagytunk ennyi világadósságot
bocsásd meg ha hasonlítasz hozzám
és azt végképp hogyha nem
bocsásd meg hogy gyávák voltunk
beismerni a botlásainkat
elhittük hogy kell legyen egyensúly
és valahol be fog állni magától
hogy ennyi romboló között kell lennie
néhány jó szándékú indiánnak is
de nem voltak közöttünk indiánok
nem lehettek ezért burjánzott
oly szaporán a cserben hagyás
hogy mintha mindig víz alól beszélnénk
hangunk tompán szakadozva búg át az időn
bocsásd meg hát költő nekünk
hogy mi sem voltunk jobbak
bocsásd meg hogy miattunk
a zárt osztályra dobnak
bocsásd meg hogy ellenállás
nélkül lehullott az oltalom
szavainkról amíg elkuncogtunk
pár dévaj bordalon
bocsásd meg hogy nem sikerült
zsarnokok nyakára lépni
bocsásd meg hogy bár friss a máz
a rettegés a régi
és akárki győz a végén
dávid vagy góliát
saját fejére fércel majd
világló glóriát
a vers meg riadtan gyújtja ránk
az allegóriát
vállunkon éktelenkedhet
heges hiúzmarás
de ott gomolyog felettünk mindig
a fellegóriás
[ii] a sodrást csak te értheted
megérte
nem nem érte meg
hogy hazám lehetne bár
viseltes hajólapát
de most fölötte üres dómok
boltívei hajolnak át
megérte
nem nem érte meg
hogy hazám lehetne bár
viseltes hajólapát
de most fölötte üres dómok
boltívei hajolnak át
[iii] medertelen életfolyam
ki fejti meg méregfogam
ki táncol kígyóbaletten
király nem csak kobra lettem
sziszegésem szúr és zörög
szeretsz de nincs hozzám közöd
megizzadtam szerelmedben
kinőttem és levedlettem
ki fejti meg méregfogam
ki táncol kígyóbaletten
király nem csak kobra lettem
sziszegésem szúr és zörög
szeretsz de nincs hozzám közöd
megizzadtam szerelmedben
kinőttem és levedlettem
Vissza a tetejére