Utószezon; Nyári nap a lynni strandon; Balatoni vers
UtószezonIlyenkor jó strandra menni. Nincs sor.
A pénztáros is csak a fejét csóválja,
miközben kiadja a karszalagot, öltözőkulcsot.
Régen zavart, hogy idegenek előtt kell vetkőzni,
mert a kabinok foglaltak, vagy nincs rajtuk zár,
de mára elegen látták a testedet, és te is
elég testet láttál ahhoz, hogy tudd:
nincs ebben semmi különös.
Ráadásul most rajtad kívül csak egy
nyugdíjas néni pakolászik valamit,
zörgeti csíkos műanyag zacskóját.
Odakint sok árus ki se nyitott,
a rácson át nézed a próbababákat.
A büfé azért működik, bár alig van valami.
Üdítőt, kávét kérhetsz, de palacsinta, lángos nincs.
Inkább csendben leülsz egy fehér
műanyag nyugágyra. Főszezonban
ha sikerül lefoglalnod egy ilyet,
arisztokratikus lenézéssel figyeled, ahogy
mások a fejüket forgatva keresgélnek
hiába, mielőtt beletörődnek a sorsukba,
és letelepszenek a füvön. Most tűnik fel,
milyen kényelmetlenek ezek a nyugágyak.
Képtelenség pihenni bennük. A néni,
akivel az öltözőben találkoztál, mint egy teknősbéka,
lassan és egyenletesen tempózik a medencében.
Fázol. Nincs strandidő. Arra gondolsz,
hogy ha már itt vagy, úszol egyet.
De a víz nagyon hideg, görcsöt kap a lábad.
A néni épp most fordul meg a túloldalon.
Erőt veszel magadon, mégiscsak
szorult beléd némi büszkeség.
Összeszorítod a fogad, és úszol egy hosszt.
Közben arra gondolsz, hogy pont ilyen egy
középsúlyos, elhúzódó depresszió.
Amint a néni kimászik a medencéből, feladod.
Törölközőbe csavarodsz, a hajad
vizesen tapad a fejedre. Meg fogsz fázni,
de nem érdekel. Képtelen vagy megmozdulni.
A nyárra gondolsz, a tömegre, az emberekre,
a zajra, a melegre, a fényre, a jókedvre.
Arra, hogy nincs, hogy elszalasztottad.
Visszavánszorogsz az öltözőbe.
A falra szerelt hajszárítók közül kettő rossz,
csak a harmadik fúj egy kis meleg levegőt.
Egy ideig szerencsétlenkedsz vele, aztán
eleged lesz, és otthagyod.
Már csak haza akarsz menni.
Vonatra szállsz, menetiránynak háttal
ülsz le, és egész úton azt nézed,
mi mindent hagytál magad mögött.
Nyári nap a lynni strandon
Te ismered a mélységet.
Kiúsztál a nyílt tengerre, és
felkavartad a sötét iszapot,
kagylók után kutattál,
tüdődet összeszorította
a víznyomás. A határaidat túlbecsülted,
vagy soha nem is érdekeltek.
Egy pillanattal tovább voltál odalent,
mint kellett volna. Első lélegzeteddel
sós vizet szívtál be. Még a parton ülve is
köhögtél, miközben a rücskös osztrigát
két kővel összezúztad. Kicsit turkáltál
a nyálkás szilánkok közt, mire megtaláltad.
Acélszürke, csillogó drazsé.
Büszkén görgetted a tenyereden.
Lenéztél, vagy egyszerűen csak tudtad, hogy
én erre sose leszek képes. A tengerbe
legfeljebb a bójáig merészkedtem.
Ott még épp leért a lábam. De
legtöbbször csak térdig gázoltam a vízben,
ehhez fürdőruhát se kellett felvennem,
csupa szemét, sztaniolpapír, narancshéj,
hínár omlott a lábamra. Jó esetben is
csak partra sodródott, összetört
kagylóhéjak közül válogathattam.
Balatoni vers
Szerettem volna egyszer egy balatoni verset írni.
Posztszocialista, nosztalgikus idillt lángosos bódéval,
dobozos sörrel és vízibiciklivel.
Napozás a sült hekk szédítő olajszagában,
nyakig merülés a bokáig érő vízben, satöbbi.
A kortársaim közül jó páran
komoly szövegeket húztak fel
egy-egy balatoni strandolásra. Csak hát az a baj,
hogy nekem a Balaton pocsolya.
Állott vizű, sekély, iszapos kacsaúsztató.
Azok az emberek pedig, akik szeretnek
a Balatonon lenni, a kevéssel is megelégedők,
azok, akik nemcsak beletörődnek a dolgok
jelenlegi állásába, de még meg is játsszák,
hogy boldogok – – – Istenem, de szeretnék
egy nap repülőgépről visszanézni a
szántóföldek sárga-zöld-barna folttakarójára,
és arra gondolni, hogy hiányozni fog ez a hely,
a Balaton, a lángos, a hekk, a satöbbi.
Vissza a tetejére