„…sötétség keveredik a lift fényével” (Bordás Máté: egy völgy elárasztása)
Bordás Máté: egy völgy elárasztása. Napkút Kiadó, Bp., 2020
Bordás Máté fiatal költőként jelentkezik első kötetével, az egy völgy elárasztása című versciklusával. Még jóval innen a harmincon, de már évek óta publikál komoly irodalmi folyóiratokban, maga is alapított és szerkeszt ilyet, és műfordítóként is bemutatkozott már. Bölcsészhallgatóként az egyetemen a nyelvek érdekelték, és a lírában is képezni kívánta magát, járatos akart lenni a kortárs magyar (és nem magyar) költészet irányzataiban, trendjeiben. Ezért aztán az első kötete meglehetősen aprólékosan, gondosan eltervezett és kivitelezett munka.Már a kis formátumú, négyzet alakú könyv mint tárgy is nélkülözi a véletlenszerűséget. Úgy érzem, Szondi Bence tervező kreatívan és alázatosan valósította meg a szerző elképzeléseit.
A kötet borítóján különös légi/műholdfotó részlete. Éppen olyan magasságból, amelyikben még felismerhető vagy legalábbis gyanítható, hogy milyen terepmotívumokat látunk, de a vonalak, tónusok, formák már valamiféle furcsa grafikaként is összegződnek. Az analitikus, feltáró realitás és a valóságos részekből összeforró és átváltozó új kép születésének határán vagyunk. Azt hiszem, Bordás lírai világát is modellezi ez a kép.
S még mindig a borítóról. Különös időbeli találkozás, hogy a nagyon is modern képi látvány, a műholdak készítette fotográfia ezúttal olyan kékben jelenik meg, mint a historikus fotóeljárások egyik közkedvelt típusa, a cianotypia, amit egyébként hosszú évtizedekig – szinte a fénymásoló feltalálásáig – használtak sokszorosításra, tervrajzok és térképek sokszorosítására. Viszonylag olcsó és könnyen előállítható volt, ugyanakkor nagyon részletgazdag nyomatot lehetett vele készíteni. Ma és tegnap, jelen, múlt és jövő együtt a könyvborítón.
A talányos cím, egy völgy elárasztása – amiről persze közvetlenül és direkten egy szó sincsen a kötetben – értelmeződik a ciklusok címeivel, Áradás-terv (0), A völgy elárasztása (I), A völgy elárasztása (II), A völgy (III), Rés (IV), s a végén az Áradás (V). Ebben az utolsó fejezetben önálló vagy annak látszó versek vannak saját címekkel. S éppen tíz. A verscímek zömében is a kötet címére reflektál a szerző (Az áradás perspektívája, Folyószabályozás, A gát megrepedt, A gát megreped, Apály kvintett), de legalább négy olyan címet is adott itt Bordás, amelyik biztosan nem az áradással függ össze pusztán az elsődleges jelentését nézve (Párolgó unokák, Gallér, Hintaszékben ébredni, Unokák). Ha van olyan olvasó, aki először könyvborítót, a címeket nézi, tudni fogja, nem lesz egyszerű dolga az értelmezéssel, megfejtéssel.
Ha utána az olvasó még nem fog hozzá a versekhez, hanem csak lapozgatja, ízlelgeti a könyvet, láthatja, hogy a bonyolult címadáshoz hasonlóan a versek tipográfiailag változatos formákat öltenek. Néhol csillaggal választódnak el a cikluson belül (a versrészletek?), másutt nem. Vannak verzállal vagy kurzívval szedett kisebb-nagyobb tömbök, s néha a betűk mérete is elüt egy versen, sőt soron belül. Olyan is előfordul, hogy a szöveg megismétlődik, kiegészül szavakban, szavakkal, amelyek felső indexben vannak, pl.: ttííppuusshhiibbaa. Így anélkül, hogy akár egyetlen költeményt is elolvastunk volna, már látjuk, olyan szerzővel állunk szemben, akitől nem idegen az avantgárd semmilyen korszaka és irányzata, aki bölcsész létére szívesen vállalja, mert nyilván fontosnak érzi, a formai mátrixok tervezését. Igaz, azt is észleljük, hogy olvasóként nem a hagyományos lírai élményben lesz részünk, vagy nemcsak abban.
S ezek után nem meglepő módon meglepődünk már rögtön a könyv elején. A Vitus! kötetindító gyerekkori élményt idéz meg. Markánsan, egyéni hangon, jól megérthető módon kijelölve a témát és irányt. Önéletrajzi ihletésű könyvet kaptunk kézbe. Olyat, amelyikben a családnak, s főként az apának, kitüntetett szerep jut. Másnak is majd biztosan, de ezt rögtön érzékeljük. Meg azt is, hogy Bordás Máté bő kézzel adja a metaforikus költői képeket, azokat a lélekig ható lírai megnyilvánulásokat, amelyek miatt a költészet megszületett valamikor. És ami miatt még a 2020-as években is képes megkapaszkodni a burjánzón sivár mindennapokban. Csak néhány példa a legelső részből/versből, az Áradás-terv (I) ciklusból:
„Felállok, apámmal kiolvassuk
a tenyeremen lévő hegeket.
A csuklómnál fogva odavisz a vasasztalhoz.
Mágnestenyerével kihúzza a homorú fiókot”.
Apa, anya, testvér, a kutya, Vitus, barkácsolás, magnó, kamaszkor szépen sorakoznak az első részben. Plasztikusan, (tán) a gyermeki gondolkodást, létet is megidéző nyelvezettel elbeszélve. Hol itt az avantgárd meg a bonyolult formai mátrix, gondolhatja az óvatlan olvasó. De aztán a második fejezetben, A völgy elárasztása (II) hangot és stílust vált Bordás. Gyorsan. Tán egy kicsit túl gyorsan is. A szavak és mondatok áradni kezdenek. Egész más költői világban vagyunk. S ahogyan egyik kritikusa írta róla, ettől a résztől a lírai és természettudományos megközelítések érdekes, bonyolult, néha már szinte nem követhető kapcsolatrendszere is tovább színezi az egyébként is folyton széttartó, nyelvileg, gondolatilag, szóképileg, tipográfiailag is egyre összetettebb könyvet:
„Nyugtalan,
szőrös testem kikezdi a kőpaplant alattam,
Elfutok,
túl őszinte a bazaltszintű trombitás.”
„ÁJULÁSIG HAJTJA AZ IDEGEKET,
AZ ELSŐ VÍZCSEPP ÉLESEN KOPPAN,
A TÖBBI HÁROM HAZUG PISLOGÁS.”
„Fém medrű patak bicskám pengéjén.
Cipzár tarthatná össze a kinyílt torzót,
hogy a testben maradjon az erdő.”
Annyi segítséget kapunk, hogy az egyre inkább elsődleges jelentéseitől megfosztott vagy azokat kiegészítő erős szavak hangulati áradása mellett töredékesen ugyan, de megjelennek további autobiografikus utalások. Érezzük, hogy emlékekről szólnak a sorok, illetve emlékek fölidézéséről, de az első rész még könnyen értelmezhető helyzeteit felváltja valami sokkal inkább a nyelvezetben alakot öltő, a feltáruló és elfojtott emlékekbe forduló líra. Ahogy már más recenzensek megírták, erőteljes bio- és geopoétikai elemekkel. Az biztos, hogy a természetnek, a külső és belső természettel való találkozásnak, kapcsolatnak erős motívumai jelennek meg. S nyilván az ezekhez fűződő asszociációknak is. Vadászat, őzek, ismerősen idegen tájak, barlangok, megörökölt mintás szövet, ami mély és közös múlthoz is kapcsolható, a nő érzéki alakja.
S ha a második részben már kezdünk elveszni a kötet elején ígért/remélt narratívában, akkor a kötet harmadik fejezetében, amelyik ugyanazt a címet viseli, mint az előző, csak más sorozatszámmal, végképpen le kell mondanunk a szokásos megértés, megfejtés mozzanatairól. Hogy Bordás Máté tényleg így akarta-e, vagy őt magát is legyőzte a saját mátrixa, nem merném kitalálni. Mindenesetre a harmadik részben rögtön a Perzsa-öbölben találja magát az olvasó müezzinek és robbanófejek között. Aztán Szíriában, Aleppóban, Homszban, Tartúszban meg Észak-Cipruson. Újsághírekben? Álomban? Tudatalattiban? Mindenesetre önreflexív elemek is helyet kapnak ebben a kavargó létező/nem létező arab világban.
„az amputált láb kulcstartón csüng.
talán marad utána egy kulcslyukba tömött rémálom
ahogy bőr gyűrődik a borda alá
és visszatérő látomás
így unalmas testpoétikai elem.”
„éjjel hörgések anakonda
az angyaltetemek közt tekereg
kibuggyan egy-egy repedésből
a bél és belőle a sár.”
„(EGY HETE AZT MONDTAM SZERELMEMNEK
HA MEGHAL HADITUDÓSÍTÓ LESZEK
PAPAGÁJOM LESZ AKI MINIMUM FELESÉG.)”
Majd a hírtévék és a sajtó világából – ha ugyan onnan – alagutakon át vonattal befutunk Szolnokra, a szerző szülővárosába. Vissza az emlékek valóságosnak tetsző mozzanataihoz.
„ciripelnek a denevérek
és a függőfolyosó ajtajában
sötétség keveredik a lift fényével”
Az utazás, vonatozás, pályaudvarok, bérházak oly ismerős közép-európai színtereibe és a mitesszerekkel érzékien megidézett kamaszkor emlékeibe érkezünk.
A völgy titka (III) részben folytatódik a kamaszkori emlékezés. Bordás finoman ügyel rá, hogy összekösse a részeket. Megelőlegezve valamivel a folytatást, vagy az új rész elején felvéve az előzőben domináló emlékek fonalát. Ezúttal az utazás lesz ez a mozzanat. Most nem vonattal, hanem autóbusszal a gimnáziumba. A szkoliózis (gerincferdülés) fel-felbukkanásával az ifjúkor sérüléseit, hibáit ugyancsak megidézve. Ám a szkoliózis – a szó a szövegtesten kívül többször is megjelenik ebben a részben – egyszeriben relatívvá válik. Ugyanis a könyv nagyjából felénél durva és sok mindent megmagyarázó sorok következnek, a 90%-os kedvezménnyel váltható bérletről és nyugdíjfolyósító hivatal utalását tényszerűen rögzítő sorokból már pontosan értjük, hogy a gerincferdülésnél sokkal erősebb sérülés érte diákként költőnket.
„apám felettem áll
kezét nyújtja
és lendületből felhúz
megölel
rúgok egyet a paplan alatt
apát felkapja egy varjú
és beviszi a martfűi fák közé”
S innentől emlék az emlékben temetővel, közös autós utakkal, horgászással és fájdalommal. A fejezet kettősponttal záruló befejezése tán választ ad korábbi kérdésekre, értetlenségre:
„újabb gödrök kellenek
bakancsos sárban ássák családapák
kezei rücskös lapátnyelet dédelgetnek
surlódnak a fán
síneket ölelő nyál
vagonnal szétsúrolt sínpár
tiszta oxigén helyett nosztalgia
kéjgázát szívom
majd felüvöltök”
Itt akár véget is érhetne a kötet. Talán erősebb lenne úgy az egész. Hiszen mindennek húsba vágó értelmezése támadna visszamenőleg is.
De van még hátra két fejezet. A rés (V) az előzőeknél is talányosabb, nehezebben megfejthető. Gyaníthatóan az életrajzi emlékezés is folytatódik benne Párizsban és Pozsonyban, felidéződnek korábbi motívumok. De nem annyira személyesek, autobiografikusak, hanem már a költőileg átlényegítettekre utalók.
Az utolsó rész, Az áradás (V) pedig úgy tetszik, mintha már egy következő verseskötetet előlegezne, idézne meg. Hiszen „szabályos” rövid versekből tevődik össze. Mintha a jövő és múlt párhuzamával játszana. Pusztulással, elmúlással. Belehelyezkedve a nagyapa furcsa és szomorú alakjába, sivár magányába, ahogy a Hintaszékben ébredni című vers végződik.
„RENDBEN NAGYAPA
CSAK ÁLOMBA NE DÚDOLD MAGAD,
KIFUT A VÍZ ÉS SÍPOL A KANCSÓ,
HA FELÉBREDSZ RÁ,
KARTEMPÓID LEVERIK ÉS MEGÉGETED MAGAD,
HOZZAK VALAMIT A SEBRE?”
„Idehívnád az unokáimat?”
Az utolsó előtti költemény az óceánig és a sztratoszféráig nyújtózik. A záró versben, az Unokákban visszatér Vitus kutya és a gyerek, akivel elkezdődött az egész. Meg a halál, amelyik elragadja a férfiakat a családból, amikor eljön az idejük. Bordás nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy ne zárja le valamiféle keretes szerkezettel a kötetet. De annak sem, hogy a könyv legvégére is kettőspontot tegyen.
„de a gyerek rájött, hogy Vitus kottából ugat.
Dúr lenne a természetes, de egy e-moll
Chopint tépett szét legutóbb.
Hagyja, de reflexből kiált még utána:”
Ha a még nálam is laikusabb olvasó elbizonytalanodna, belevágjon-e a talán túl nagy szellemi kalandba ezzel a verseskötettel, csak biztatni tudom. Ide másolok három számomra kedves példát azokból a lélekig ható lírai megnyilvánulásokból, amelyekre még a szövegem elején céloztam.
„HAJNALODIK
A KIMART FÜVÖN HAZUG CSILLANÁSOK.
SUGARAK ÜLNEK A TISZTÁS VÁLLÁN.
CSILLAGOS ÁGYTAKARÓ LERÁNTVA,
DE AZ ESŐ UTÁN EGY HŰSÉGES NYÁLFOLT
FENNMARAD AZ ÉGEN.
AZ ŐZEK SZERINT A HOLD,
MEGFAKUL MAJD,
LECSOROG.”
„a tartópillér huzalja felcsap óraingaláncnak,
az oroszlánok fejvesztve kopogtatókká töpörödnek.”
„fárasztó munkanap után az utasok
vörös izzadságcseppjeiket törölgetik
a naplemente üdítő szörpjében
fürdik az állomás”
Aki pedig nem akar mátrixokban bolyongani, az csak engedje, hogy elárassza őt a lírai képek föl-fölcsapó hulláma. Úgy is megáll a lábán a kötet.
Vissza a tetejére