Menny
7.A mennyország kutyája, akár a bűnösök, őrizetlenül
akart játszani. Ugatni akart és ugatni kezdett.
És mint a csirkék, szétrebbentek előtte döbbent
angyalok. A törékeny szárnyasok után szállt a por.
Bőre izzadt, kilógott a nyelve, harang szólt.
Lába rángatózott, mert jelet kapott. Éles
karmokkal vájt a felhőkbe, fellángoltak a sebek
varjai, mögöttük gennyesen ragyogott a nap.
6.
Madarat evett, éles csőr ropogott fogai alatt.
Leásott a földig, embereket kapart, átharapott
izmokat, kiásott szerveket. Az ég elsötétült,
és ő szűkölve várt lesújtó csapásokat,
fájdalmas halállal járó mérgezést, apró, recés
lábakkal vívott sáskaháborút, villámot,
erdők árvizét. Mert gödröt ásott a menny-
országba, és a gödör alján ott volt a pokol.
5.
Miért ástál le a pokolig, kutya? Mint istened, elítéllek,
de mint gazdád, nem haragszom rád. Mert az én
mozdulataimmal vájtad ki az eget, az én gondolataimból
lettek tetteid. És általad ismertem meg a poklot.
Amikor az angyalok alszanak, kijárok ide, és állok
az esetlen lyuk szentélye felett. Íme a mennyei
sár, a kettőnk sara. Miénk a megfigyelés
szabadsága, a pokol látásának privilégiuma.
4.
Gyere, járulj elém lihegve, dörgölőzz
kezeimhez, és nyald tisztára lábam, akarj
mozogni, tudni, kérni, majdnem elfelejtettem, hogy
ez a lényeg! A lényegért való lihegés a lényeg!
Hogy mozgásban tartsuk egymást örökre!
Kirepülnek kezemből játék-ágak, ha beleesnek
a kivájt gödörbe, elégnek. Eldobom a bűnt,
de ha visszahozod, szégyenné válik a szádban.
3.
A szégyened a lényeg, nem a vége, mert a végén
úgyis megbocsátok. Ezt magyarázom szédülésig,
hogy a szavakat figyeld, nem a vége a lényeg,
hanem ez, a saját farkát kergető beszéd!
Saját csontodba harapsz, ha megérted,
hogy csak az isten-kutya falka, ami számít.
A pokol pedig, akár a hold, hazudik nekünk.
Nincs saját fénye, csak visszaveri a mennyországét.
2.
Saját álfényükben, álvérükben, csinált
gerinctörő álmunkájukban, álszerelmükben,
álistenek kifulladó áltestében, álteremtett
találmányokban hemperegjenek meg,
akik csak a végét várják! És guruljanak
városaikban, próbálják csak meg,
és csontjuk majd beletörik a betonföldbe!
Nem akarom hallani a roppanását!
1.
Kis imáink, apró könyörgéseink, akár a por,
ha állatok felverik, szállnak. Megtelepszenek
testeken, elszürkülnek miattuk szárnyak,
tompábban ragyognak glóriák. Fényes
csóvák futnak, a kutya szaladgál, ragyog.
És megbocsátom neki, hogy lyukas a mennyország,
hogy ránk zuhannak abból az angyalok.
Ha meghalok, majd nekem is csóválja a farkát.
Vissza a tetejére