Vigasz
Két kézzel, tíz körömmel kapaszkodik az életbe, pedig jobban járna, ha elengedné. Foggal csak azért nem, mert egy sincs neki.
Mindenki úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Mindenki, azaz a két fivér, a húg és a három unoka. A hetedik látogató, a jópofáskodó fiatalember, az állam képviselője, idétlenül vigyorog.
Odakinn szokás szerint tüzesen süt a nap. Mivel az épület a búra szélén helyezkedik el, az ablakokat hiába vonták be szűrőréteggel, aki pár pillanatnál tovább arrafelé néz, megfájdul a szeme.
Az ágyban fekvő test olyan, akár egy múmia. Mintha mindent kiszívott volna belőle egy hatalmas pók. Szikkadt bőrzsák.
Vajon miért ment ki, tűnődött az egyik fivér.
Érezte, hogy közel a vég, látni akarta még egyszer, gondolta a másik.
Szegény bátyám, mindig is olyan hebehurgya volt, csóválta a fejét a húg.
Az unokák unatkoztak, a körmük alól piszkálták a koszt.
A hetedik, a hivatalnok, vakarózott.
A múmia nem látta a látogatókat, de tudta, hogy ott vannak. Közömbösséget érzett. Amióta visszatért, még annyit sem jelentett számára a világ, mint előtte.
Két nappal korábban fogta magát, és elhagyta a védett települést. Tisztában volt azzal, hogy ez lesz az utolsó útja, hogy ez az út maga a halálos ítélet, mégis nekivágott. Elmúlt nyolcvan, noha alig tűnt többnek hatvannál. Pedig nem cseréltek ki rajta semmit. Még fogakat sem engedett beültetni a szájüregébe, megelégedett az idejétmúlt, sok kényelmetlenséggel járó protézissel. Az ízületeit minden harmadik-negyedik mozdulatnál érezte, a csípője rendre sajgott. Nem bánta.
Ahogy kilépett a búra alól, a védőruha ellenére azonnal égetni kezdte a nap. Fölült a biciklire, nekivágott a régi útnak. A töredezett, egyúttal nyúlósan lágy aszfalton erősen kellett figyelnie, nehogy kátyúba fusson s beleragadjon. A messzeségben látta az új út nyílegyenes vonalát, rajta a hatalmas járműveket: embereket, élelmiszert, használati cikkeket szállítanak. A hangjuk nem ért el hozzá, pedig nem haladtak olyan messzire tőle. Soha nem tudta megszokni ezeket a hangtalan hajtóműveket.
Körülötte kiégett, kopár táj. A sivatagnál is sivatagabb. Megállt egy pillanatra, levette a napszemüveget, s kényszerítette magát, hogy a szemgolyójába nyilalló fájdalom ellenére szabad szemmel nézzen körül. Sárga és szürke minden így is, állapította meg keserűen. Sehol egy bármilyen aprócska zöld felület. Tovább tekert, a speciális gumi nehezen birkózott meg a málló, félig olvadt, gidres-gödrös aszfalttal. Három órán keresztül tekert.
A város állt még. A házak első pillantásra olyannak tűntek, mintha minden rendben lenne. Bár az utcán teremtett lélek nem járt, egy pillanatig mégis azt hihette bárki, nincs itt semmi különös. Pedig egy lakatlan város igenis az. Különös.
Leszállt a kerékpárról. A levegő tikkasztóbb volt, mint a búra alatt, de belélegezhető. Az utca forróságát a speciális talpú cipőn keresztül is érezte. Gyorsan megtalálta a házat. A kertet mintha lángszóróval égették volna le. Kedves szilvafája száraz csonk, néhány ágakra sült levél. Legyek zümmögték körül. Zöldesen csillogó, nagy testű legyek. Meg-megcsípték, aztán odébbálltak, hamar belátták, mit se tudnak kezdeni ezzel a nagy darab hússal. Még. Gyorsan tanulnak, állapította meg magában az öreg.
A nap égette a tarkóját, hiába viselt különleges sapkát. Álldogált egy ideig a kertben, maga elé képzelte, milyen volt egykor, aztán végigjárta a házat. Az ajtót könnyedén belökte, a rozsdás zárnyelv hamar engedett. Huszonöt éve nem lépett be ide, hiszen öt évvel a kitelepítés előtt a felesége már kipenderítette őt innen. A bútorok egy részét megismerte, a többit nyilván az utolsó öt esztendőben vásárolta az asszony. Keserűen elmosolyodott. Asszony, milyen hülyén hangzik. Kimondatlanul is hamisan cseng. Soha nem utalt így a feleségére. Most egy másik kolónián él. Ha még él. Az öreg abban bízott, él még.
Abban is, hogy ő viszont már nem sokáig. Emlékezett, amikor harminc éve meghalt az apja. Az utolsó hetekben pelenkázni kellett, emelgetni azt a nagy, valaha erős testet, alászuszakolni a pelenkát, összekapcsolgatni az oldalán. Emlékezett a megalázottságra a tekintetében. A szégyenre. Ezt el fogja kerülni, nyugtázta elégedetten. Akik olyat tettek, mint most ő, soha többé nem végezték a szükségüket. Kiégette belőlük a nap. Senki nem tudta megmagyarázni, miért. Hogy aztán a rokonai megússzák-e azt a sokkot, amit neki nem sikerült, azt nem tudhatta, ilyen tekintetben nem sokat változott a világ. Az utolsó napokra az apját kórházba vitték. Amikor – emlékszik jól, egy csütörtöki napon – telefonált, hogy érdeklődjön az állapota felől, hosszas kapcsolgatás és várakoztatás után egy fiatal, részvétlen női hang közölte: ja, a bácsi meghalt az éjjel, nem szóltak maguknak? Nem, nem szóltak. Végül is, mindegy is. Amiről időben szóltak, azzal sem tudott senki semmit kezdeni. Még talán jobb is utólag megtudni a változtathatatlant. Az emberek egészen jól teljesítenek reménytelen helyzetekben.
Elhagyta a házat. Letört egy kis darabot a szilvafa kérgéből, zsebre rakta, nyeregbe kapott, és elindult vissza, a védett település felé. Amikor elhagyta a rozsdaette várostáblát, talán könnyezett, ám a nedvesség észrevétlenül párolgott el a szeméből, mintha soha nem is létezett volna. Körülötte az egykori Alföld. Ahol hajdan a szépséges, szőke folyó kanyargott, goromba árokrendszer. Minden sárga és szürke és fekete, csak a gigantikusra nőtt legyek teste foszforeszkál zöldesen.
Csaknem múmiaként érkezett vissza. Másnapra egészen azzá vált. Harmadnapra meg fog halni. Öreg volt, mindkét értelemben: sokat és sokáig élt, s közel járt a halálához.
A hét látogató elhagyta a kórtermet. Nem lehet itt már segíteni, nyugtatta őket egy fiatal, részvétlen női hang.
Két kézzel, tíz körömmel kapaszkodik az életbe, pedig jobban járna, ha elengedné.
A fivére hangján visszhangzik a fejében a mondat. Hamisan. Hiszen a hivatalnok mondta. Honnan vehette, megfoghatatlan. Vajon azt hitte, véletlenül ült biciklire? Azt gondolta, nem volt tisztában azzal, mi történik majd? Úgy vélte, megzavarodott, eltévedt? Vagy egyszerűen csak nem akarta elfogadni, amit tett? Ahogyan azt sem értette senki a környezetében, miért nem cseréltette ki a csípőjét, a térdét, mi okból tűrte inkább a kényelmetlenségeket, akár a fájdalmat is? Így, a végén, be kellett vallania, hogy ezt igazán ő maga sem értette. Mindennek azonban már semmi jelentősége. A markában a kéregdarab a szilvafáról. Odakinn a búra fölött a gyilkos nap. Odakinn a búra körül a kopárrá égett, halott sivatag. És a zöldesen foszforeszkáló, nagyra nőtt legyek. S ott a város is, amelyet úgy szeretett. Benne a ház. Ha visszakaphatná mindazt, amit érdemes, valóban kapaszkodna ő két kézzel, tíz körömmel, de akár mind a hússzal is. De már nincs miért kapaszkodni. És csak remélni tudja, hogy valaha azért még volt. Ez az egy nyújt vigaszt, ez a halvány, pisla remény.
Vissza a tetejére