Vándorballada
A végén már csak vért könnyezett.
Ült a lábtörlőn, és nézett.
S közben a részvét, mint egy váratlan vendég,
becsöngetett.
Kapumat kitártam… mit tehettem volna mást?
Hagytam, hogy betolakodjon,
beférkőzzék asztalom mögé,
kávéval kínáltam jólnevelten.
Elmagyaráztam neki, hogy nem ilyen voltam régen.
Meg azt, hogy mindig is ilyen voltam.
Megértette, bólintott, majd kalapját fejébe húzva
távozott, ahogyan érkezett.
Én meg itt maradtam
ezzel a vérző lénnyel,
amely pár éve még a szomszéd fenyője törzsén
kapaszkodott lombig,
majd végigsétált a ház kúpcserépsorán,
hogy ország-világ lássa, mire is képes.
Aztán a párkányunkon landolt.
Ott sütkérezett.
Miként albatroszok hánykolódó hajók
égbe fúrt árbócán.
Első jeleként annak, hogy már közel a part,
s annyi kaland, háború, tévedés után
végre megérkezem.
Előszeretettel értettem félre.
Csak ült a lábtörlőn – és nézett.
Az utóbbi időben egyre csapzottabb külsővel
somfordált házig.
S mivel szinte mindig úton volt,
Vándornak kereszteltem el.
Miután befogadtuk,
nem győztem rögtönzött sírokat ásni
a lábtörlőn hagyott rágcsálók, vakondokok
és egyéb mezei jöttmentek hulláinak.
Voltaképpen ő volt itthon. A táj nevelte.
Szinte a föld lökte ki önmagából,
az ég vizéből öblítették,
a szelek hordták össze,
mint ősszel a falevelek szélszobrait.
Egyszer csak itt termett, s mi fölneveltük,
mintha közünk lenne hozzá.
Miután az ujjamat egyszer átharapta,
mert orvoshoz vittük,
ahol azt vélhette, hogy mostantól
neonfényben, lehúzott reluxák közt
ragadozó injekcióstűk elől kell futnia
az erdő szabad vadjai helyett
– álnok módon lemondtam róla.
S míg a vért könnyező végórákban
a tornác lábtörlőjén üldögélt,
én bent épp a részvéttel társalogtam.
Így döbbentem rá,
hogy sokszor nem érnek össze a szálak.
Hogy nem építhetünk semmit büntetlenül,
amíg romokból állunk.
Egy ideig még minden útszélen bomló jószágban
őt sirattuk.
Egy ideig még minden hasonló vándorlóban
felismerni véltük.
Egy ideig még szótlanul lestük cigarettáink füstjén át
a kertkapu félhomály-rácsait, mikor bújik át köztük
mezőről, istállókból s egyéb kalandok
kétes helyszínéről épp hazaérve.
De azóta reflexből kergetjük társait:
a vacsoráját felfalókat,
a ház körül tekergőket,
a bennszülött földönfutókat,
a bárhová odaellőket,
a csecsemőhangon boszorkány-bagzókat,
az unatkozó gyíküldözőket,
a lepkevadász unatkozókat,
a rest, önimádó, bokákhoz dörgölőző
lábtörlő-vagányokat –
a kert mélyi vadon ragadozóit,
akiknek szeméből bár az értetlenség
közönye szivárog…
de nem a vér. Sem az a pillantás,
amely partot érésem napfényes tornácán
fogadott a hűlni kitett olajsütő mellől
egy szép délelőtt,
amikor még minden megtörténhetett.
A cigaretták szünetében
egy magányos lábtörlőt nézek.
Amit időnként lesöprögetek.
Vissza a tetejére