Változatok Thészeusz-apámra
A rombolásrólHosszú évekbe telt. Úgy képzeltem,
harsonák kellenek, dinamit, ágyúk,
klasszikus, nagyívű ostrom. Nem.
Egyik napról a másikra roskadtak le
apám falai. Mert apám tömlöc volt,
és a tömlöcök belülről erősebbnek
és kilátástalanabbnak tűnnek.
A kiút lehetetlensége kavargott a
félhomályban. De összeomlott.
Hunyorogtam szabadságomban.
Zár nélküli ajtó a téglahalom
közepén. Bármikor kisétálhattam volna.
Haragom szertefoszlott. Ott hevert
romjaiban. Nem szántam. Hagytam,
kezdjenek vele valamit a következmények.
És megkérdőjelezték legelemibb szintig
a zuzmók. Válaszait befutotta a szulák.
Tégláinak élét elhordta a szél,
paták és karmok koptatták homokká.
És a homokot felkapta a szél.
És pórusaimba fújta.
És fulladtam újra.
És véresre mostam magam.
És jött a homok.
Felgyülemlett a zuhanykabin alján.
Mert ártalmas lehet az emlékezet.
Még az is felgyűlhet, ami meg sem történt.
Ismét nehéz voltam.
Bezárkóztam. Féltem, hogy most
válok, most válok apámmá.
Féltettem mindenkit.
Végül nem küzdöttem a homok ellen.
Kivakartam, összegyűjtöttem,
gipszbe kevertem, gyerekkorom
kedves, fecskefarkú lepkét mintázó
formájába öntöttem. És kifestettem
a lepke szelíd színeire. Kiszívta a nap,
megrepedezett, hol szárnyél csorbult,
hol fecskefarka tört. Visszapótoltam
új gipsszel, lassan nem maradt
benne az eredetiből.
Thészeusz-apám.
Verőfényben ártalmatlan gipszpillangó.
Nem tehet ellene semmit.
A hajóról
Apámat rohadni hagytam.
Odaadtam az időnek, nekem
elég volt a küzdelemből,
elég volt a félelemből.
Apám csontjai bennem nőnek,
kés alá fekszem, apám ökle az
én csuklómból keményedik,
levágom mindenem.
Megbénít az örökség.
Megbénítanak a közhelyek.
De erről máshogy
beszélni nem lehet.
A harag nem segít.
A belátás talán.
Fekszem a gyógyulás boncasztalán.
És cserélik bennem
sejtről sejtre,
csontról csontra apámat.
Thészeusz-apám maradok,
vagy ő elrohadt a földben?
És ha maradok, ő vagyok,
vagy visszakövethető Ádámig?
Ádám és Éva vagyok.
Húsom bűntelen.
A sejteken túli emlékezet
bűntelen.
Apám testéről
Soká tartott, sokba került elfogadni testem.
Változását és változtathatatlanságát. Minden
sejtem helyébe új nő, apám emléke mégsem
cserélődik le. Thészeusz-testem, Thészeusz-
apám. Vakuemlékek. Szőr sötétedik, őszül.
Vissza kell foglalnom testem az emlékezettől.
Vissza a haragtól.
Vissza a hasznosságtól.
Vissza a többi testtől.
Vissza az államtól.
Mert még a testem sem az enyém.
Azé, aki létrehozta. Azé, aki ellátja.
Isteneink büszke meztelenségükkel
járnak közöttünk, feddik szégyenünk,
de feddik illetlenségünk is: lehunytuk
eddig szemünk, felöltöztettük bőrrel –
de már felemeljük, villanjon a kegyetlen
számonkérés, reszkessenek isteneink,
ágyékukat apró levelekkel fedjék.
Egyetlen dolgot kérek.
Zárják rám a hajóműhelyt.
Lehessek tudatában
testem elrohadásának.
Vissza a tetejére