(A nyolcvanas évek romániai diktátorának egy hirtelen született ötlete következtében egyik napról a másikra minden fiatalkorú bűnözőt kiengedtek a javítóintézetekből - a gyilkosokat leszámítva -, és „átnevelésüket-beillesztésüket” az ország vezetője által „politikailag eléggé érett, öntudatos” munkaközösségekre bízták. Persze, a váratlanul pedagógusokká előléptetett melósok hibát hibára halmoztak a nyakukba zúdított pártfeladat teljesítése közben, s míg a sajtókampány az elnöki rendeletet lelkesen dicsőítve arról számolt be, hogy a bűnözők munkahelyükön, „új családjukban, az öntudatos kommunisták között” már két hét alatt „beilleszkedtek a társadalomba”, valójában az történt, hogy a „trógerek” rosszabbul érezték magukat „szabadon”, mint az intézetben, megbélyegzettségüket oly erőteljesen érzékeltették velük, és annyira ügyetlenül kezelték múltjukat, jelenüket, jó és rossz cselekedeteiket, hogy legtöbbjük visszafordíthatatlanul csúszott lefelé a „börtöntöltelékek”, a visszaeső bűnözők társadalmába.

A magyar nyelven megjelenő egyetlen ifjúsági hetilap a romániai KISZ kiadásában jelent meg, újságírójaként hitelesen állíthatom, hogy az „amnesztiában részesülők” kábé kilencven százaléka a marosvásárhelyi szervezet nyilvántartása szerint cigány származású, magyar anyanyelvű fiatalember volt. Kettejük, Rafi Antal és Vízi István - úgymond - átnevelését próbáltam hónapokon át nyomon követni egy bútorgyár közösségében. Az tűnt valószínűnek, hogy több munkatárs legalább annyira tekinthető bűnözőnek, mint két hősünk, és másokat átnevelni inkább a két szabadult gazfickónak sikerült, mint az „öntudatos környezetnek”, ahol legalább akkora a sötétség és zűrzavar, mint a bűnözők utcája, a cigány-negyed, melyet Hidegvölgynek hívnak, melynek lakosai télen csaknem valamennyien átköltöznek a börtönbe - szándékosan! Mert ott meleg van.

Részletek következnek az „ismerkedésből”.)

A pia-ügyről először a részlegvezető mesélt:

- Kérem szépen, reggel Feri a műhelyben bevert két decit, semmit sem tudott dolgozni. Valaki beadott a kerítésen egy üveg pálinkát. Mindenki ivott a műhelyben, kocsmát csináltak a műhelyből!

- A többivel nem volt baj?

- Hát ez az, hogy Rafi még hagyján..., de a többiek!...

A fiúk szerint szinte megmagyarázhatatlan, miért volt már kora reggeltől kezdve annyira emelkedett a hangulat a műhelyben. Talán azért, mert azelőtti napon borítékosztás volt? Vagy mert vasárnap következett?... Később sem tudták túlzottan derűs állapotuk okát megnevezni.

Ami kiderült: összeadták a pénzt a „felsőfokú pálinkára" és megbízták a surranni és kerítéseken átlendülni leginkább tudó két cigánygyerek egyikét, Antit, hogy a gyárral szemközti üzletből szerezze és hozza be a piát. A művezető úgyis szabadságon van, nem lehet baj belőle. Hatan voltak, fejenként jó másfél deci jutott. Lenyelték, egyik sem köhögött tőle.

Egyszer csak az egyik melós azt vette észre, hogy Rafi Anti kapaszkodik a gyalupadjába. Odament, megfogta a karját, és próbált a szemébe nézni.

- Veled mi van?

- Nem tudom..., mind fáradok el, beteg vagyok..., forog velem a műhely.

S közben már le is csúszott Anti keze a padról. Senki sem akart hinni a szemének. Létezik, hogy ez a fiú ennyire ne bírja az italt?! Mikor mennyit emlegette az ivászatait és az Oroszlán vendéglőt... Megfogták Antit, hátravitték a műhely mögé, s lefektették egy lemezre. Aztán szédelegni kezdtek többen is, mikor már az ülés is komoly erőfeszítésükbe került, „felsőfokon" kilődörögtek a műhelyből, lehuppantak Rafi mellé, és ők is elaludtak...

Néhány nap múlva kérdeztem Antit:

- Igaz-e, hogy a piálás után mégis dolgoztál valamennyit? Mit tudtál te olyan állapotban dolgozni?

- Há’ dolgoztam né, ahogy tudtam...

- Aztán iszol még a műhelyben?

- Én igaz hogy nem.

- Akkor sem, ha belédöntik?

- Inkább kiköpöm.

Közben mondják a munkatársai, hogy Anti már többször is kérdezte:

- Na, nem pótolunk össze egy kis pénzt, hogy hozzunk be egy kis pályinkát?...

És senki sem tudta, viccel-e a fiú vagy komolyan gondolja!...

Egy hét múlva, munkájuk végeztével invitál az egyik szaki:

- Nagyon siet? Mert ha nem, akkor velünk tarthatna. Megyünk meginni egy pohár sört a Kakasba, mióta Anti és István itt dolgozik, munka után még úgysem volt együtt a csoport. És segíthetne, hogy kapjunk Antinak egy rendes nevet, mert itt a műhelyben már mindenkinek van ilyen, engem például Gömbecnek szólítanak.

A koccintások szüneteiben meséli Anti, hogy őt egy rokona mind csalja az Oroszlánba, ott sokat iszik, s nem tudja, mit csinál. Nem szeretne megint a késelésig jutni, kerülni akarja a rossz barátokat.

- Régebb is inkább ők vittek a rosszba panaszolja Anti -, mind hívtak szajrézni, most is hívtak, hogy verjünk meg valakit, de én azt mondtam, nem megyek.

Apropó, szajrézás...

- Hogy van ez fiúk - kérdem Antit és Istvánt -, nekem egyféleképpen mondtátok el, miért kerültetek a javítóba, a műhelyben másként...

- Akkor magának csak egy esetet mondtunk el - igazít egyet István.

- Úgy tudom, a műhelyben is egyet, csakhogy mást. Melyik az igazi?

Vízi és Rafi felváltva sorolják:

- Mindegyik... Sok mindent csináltunk. A piacon loptunk négyszáz lejt s diót.

- Mikor kicsik voltunk, sokat loptunk.

- Há’, bétörtünk a palacsintába.

(A „palacsinta” annyi mint: Placintarie - palacsintaüzlet Vízi István fordításában, románból. A következő tetteiket tizenhárom évesen követték el:)

A palacsinta: Bémentünk Istvánnal az udvarra, nem tudtuk, hol lépjünk bé. Csend, mindenki aludt, az ablak nyitva. Meggondoltuk, hogy menjünk bé. Bémentünk, nekifogtunk kobozni. Elvettünk egy-egy csokit, egy-egy üveg sört, leültünk s elfogyasztottuk. Utána hátramentünk a raktárba, megláttuk, hogy van mazsola. Megraktuk magunkat mazsolával, elmentünk a Luxor üzlethez, a tízemeletes épület tetejére. Ettük a mazsolát s szivaroztunk, ameddig kivilágosodott. Megfogtak. Csak Istvánnak volt ujjlenyomata, mert én csak a mazsolát fogtam meg, azon nem látszik az ujjlenyomat. Ennyi az egész.

A kirándulás: Jártunk ki a piacra, nagy dinnyeárulók voltunk. Száz lejt kaptunk egy napra, közben amit még eldugtunk. Kikerült a pénz, felültünk a vonatra. A határhoz érkeztünk, leszálltunk, s béléptünk a kukoricásba. Üldögéltünk. A katona sétált a homokban. Láttuk, hogy elmegy onnan, na, most fussunk. Valami emberek nekifogtak ordibálni, futottunk vissza. Megfogtak a katonák a kutyával, visszavittek. Megkotorásztak tetőtől talpig, látták, hogy nincs nálunk semmi. Miután jól elfogtak s megsapkáztak, adtak makarónit s ízet. Mikor megmondtam, hogy tizenhárom éves vagyok, nem hitték el, megint megsapkáztak. Aztán elvittek, s elítélték a sorsunkat, hogy menjünk el egy-egy iskolába. Ennyi volt az egész...

Az előzmények és konkrét tapasztalataim alapján úgy tűnt, további nehézség, esetleg kellemetlen fordulat inkább Vízi Istvánnal kapcsolatban várható. És az, aki egyik reggel nem ment be dolgozni, Rafi Antal volt.

Pedig mintha Anti jobban tapadt volna új környezetéhez, kevesebb bosszankodással, problémázgatással, kételkedéssel és jobb kedvvel szokta meg a pénzkeresés becsületes módját. De mi történhetett most? Előző nap még semmi baja nem volt.

Dél felé jár az idő, semmi hír a fiúról. Elindulok a Hideg-völgy felé megkeresni a 87-es számú házat, ott lakik Anti. A tízemeletes új tömbházakat elhagyva, földszintes családi házak hosszú sora előtt haladok; már látszik az erdő, amikor a kövezett útról lelépek, keményre taposott a föld a két házsor között - ezt az utcát nevezik Hidegvölgynek. Három kislány vedreket cipel fel a hegyre, egy kilométernyire van a házuktól a kút, ahonnan a vizet hordják ők és a többi lakó. Közelebb is lenne víz egy udvaron, de oda nem engedik be a hideg-völgyieket. Egy idősebb asszony észreveszi, hogy érdeklődöm a vízhordás felől, valamiért azt hiszi, a hivataltól jöttem, kérdőre von, miért nem vezetjük be ebbe az utcába is a vizet, itt is emberek laknak, nem tudnak rendesen főzni, tisztálkodni, az én „naccságomnak” biztos van vize a házban... A kiabálásra többen körém gyűlnek, egy férfi hadonászva panaszolja, hogy ha hazajön a munkából, azt sem tudja, mihez fogjon: a vízhordáshoz vagy a favágáshoz. Mire szóhoz jutok, jól összeszidnak.

Ahogy fennebb jutok a hegyen, úgy nő a rendetlenség, a szemét, a kellemetlen szag és a gyerekek száma. Két év körüli, angolkóros, vak fiúcska ül az árokban, biztos azért tették oda, mert onnan nem gurulhat ki, így szükségtelen az állandó felügyelet. De ott sincs biztonságban: két házzal fennebb egy asszony az árokba önt valami szennyes folyadékot, amikor a lötty a gyerek fenekéhez ér, elkezd kiabálni.

Az Út közepétől már szinte egymást érik a házak. Látszik, hogy a szükség miatt hirtelenjében alakították, toldozták-foldozták; mikor gyarapodott a család, a régi külső fal mellé összeeszkábáltak még hármat, a tetejére kátránypapírt húztak, az ablakon kidugták a kályhacsövet... Egy-egy ajtót alig lehet megközelíteni, annyira összenőttek a lakóhelyek, az üres tyúkketrecek és disznóólak, a fáskamrák és az általam meghatározhatatlan rendeltetésű vityillók. A legtöbb kapun, kerítésen nincs szám, és bár jóval több házat hagytam magam mögött, a tetőre érve azt hallom valakitől, itt még csak az ötvenes van. Visszanézek, látszik innen a fél város, a közeli impozáns két nagy lakónegyed.

Egy húsz év körüli fiatalember álldogál az útelágazás közepén, inge kigombolva, meztelen mellének két oldalán tetovált felirat - Magdika és Terike -, középen félméteres női akt (elég idétlen).

- Nem tudja, merre lakik Rafi Anti?

- Az meg kicsoda?

Megpróbálom leírni a külsejét.

- Ja! Nem Patkány?

- Lehet, hogy az, én Rafinak ismerem. A bútorgyárban dolgozik...

- Az, az, Patkány! Ismerem jól, szomszédom... Na jöjjön, megmutatom a házukat.

Elindulunk az erdő felé vezető házsor előtt.

- Magát hogy hívják? - kérdem kísérőmet.

- Lajinak.

- Ezt a szépséget a mellére a javítóban csinálták?

- Nem, a fogházban... Most jöttem ki a lerből, két hónapot ültem... Megtámadtak engem és a testvéremet a Bolyai utcában. Azt hitték, meg tudnak verni. Aztán megvertük őket mi. Nem nagyon, egy kicsit felhasadt a szemöldökük. Csak az volt a baj, hogy jött két rendőr, s az egyiket sajnos a falhoz vágtuk.

- Részegek voltak?

- A rendőrök? Lehet.

- Magukat kérdeztem.

- Áh, dehogy, alig ittam meg négy sört az Oroszlánban... De nem érte meg, most nem úgy van benn, mint régebb. Az amnesztia után sajnos kevesen maradtak a börtönben, hamarabb kerül sor az emberre, hogy felmossa a budit. A Hideg-völgyből többen is bent vannak a lerben, régebb előfordult, hogy a fél utca... Messze van ez a völgy a várostól. Az emberek egy hónapot dolgoznak valahol, kapnak egy kis pénzt, két nap alatt elverik. Sokat kéne várni, míg megint felvesznek valamicskét. Inkább lopnak sokat. Szajréznak, verekednek. Ezen az utcán nem lehetett régebb idegennek végigmenni még fényes nappal sem, megverték, levetkőztették. Éjjel most sem tanácsos erre sétálni. A banda elkaphatja.

- Maga nincs benne

- Most már nem, csak régebb... Én most nem foglalkozom... Volt egy barátom, kalapáccsal fejbeverte az anyját. Később találkoztam a naccságával, azt mondta nekem, hogy én tanítottam erre a fiát. Mondtam neki is, hogy sajnos, én ilyesmivel nem foglalkozom...

- Látom, sok erre a gyerek.

- Laknak itt hívők, olyan is, hogy tizennyolc gyereke van. Ők ezt a sportot űzik.

- Hát Rafit miért nevezték el Patkánynak?

- Nem mi neveztük el, hanem az apja. Mert mind lopta el a pénzt a házból és bujdosott el.

Megállunk egy ház előtt, Laji készül belépni a kapun, de meggondolja magát, visszafordul.

- Maga hol dolgozik?

- Hallott az Ifjúmunkás nevű lapról?

- Igen

- Na, mi az?

- Hogy magyarázzam?... Hát hogy a fiatalok mind jobban és jobban építsék a szocializmust.

Azt hiszem, Lajin kívül még sokan vannak, akik csak ennyit tudnak a hetilapról, de a meghatározás - sajnos - találó.

Most már kinyitja a kaput, belépünk. Ez a Rafiék udvara. A kis háznak két bejárata van, az utca felőli zárva. Hátrakerülünk, a másik ajtó sem nyílik. Laji kiált vagy kettőt, hátha a ketrecek mögül előbújik valaki. Senki sem válaszol. Visszamegyünk az elülső bejárathoz, az ajtó mellett egy nyitott ablak, benézünk. Bár az ágy mindössze három méterre lehet tőlünk, nem tudjuk megállapítani, hogy fekszik-e benne valaki vagy sem, s ha igen, akkor hány személy van az összegyűrt takaró alatt. Laji itt is kiabál egy darabig, az ágyon nem mozdul senki, semmi.

- Eisze, meghalt - villan át Laji fején a gondolat, és hogy meggyőződjön, gyakorlott mozdulattal átlibben az ablakon. Öklével püföli végig a heverőt, aztán könnyedén kiugrik. - Az biztos, hogy az ágyban nincs senki.

A szomszéd udvaron egy asszony mos, mondja, hogy ma nem látta Rafit. Egy éppen arra járó fiatalember pedig azt állítja, együtt indultak el hajnalban dolgozni, a Főtéren váltak el. Két gyerek közbeszól: itthon kell lennie, mert látták délben hazajönni. Erre a szomszédasszony megmásítja előbbi állítását, beismeri, hogy ő is látta ma a fiút, méghozzá kétszer: amikor hazajött és tíz perc múlva, amikor átöltözve elment itthonról.

Nincs miért tovább itt időznöm, még rámesteledik... Ereszkedek lefele „Anti világából”, Laji elkísér egy darabon, élvezettel meséli tovább kalandjait. Közben arra gondolok, hogy az ittenieknek, az innen a gyűrődésbe indulóknak nem nehéz „elromolniuk”, főleg tizenévesen. Mert ha a kinti, a lenti város civilizációjában a meleg helyzetek hirtelen fagyossá válnak, hova menekülhetnek? Csak az átvitt értelemben is jéghideg völgy vermébe...