Villany; Insomnia
VILLANYElment a vonat. A peron kihalt.
Túl gyors a szél is, elhasal a sínen,
a térde vérzik, és sziszegve sír, nem
tudom magam se már, ugyan mi tart
befagyva itt, egy színevesztett képbe,
elfogytak mind a szabad helyjegyek,
vagy új parancs, hogy végig itt legyek,
mindegy is az, hogy végre vagy mi végre,
mert egyik út sem hosszabb, mint a másik,
és adja magát, régen itt lakom,
hogy ha mindenki más már rég elillant,
a vasbeton hodály kopáran ásít,
ecetfa nőtt be minden ablakon,
kell valaki lekapcsolni a villanyt.
INSOMNIA
az éjszaka a képembe bámult
résnyire nyitottam az ablakot
borzongott a sziklakert mert ráhullt
a sötét reszkettem mert meghalok
hasadt a szív és vele a hajnal
szánalom nélkül megreggeledett
reggelim szavak megkenve vajjal
kávézaccba zártam a szellemet
a féligazság fog mint az átok
tömör levegőben tétova füst
petyhüdt zöld fényben fluoreszkálok
ideje dönteni öleld vagy üsd
Vissza a tetejére