Huszonegyedik századi lányok
Menyétke, menyétke a karján.
Leonardo ifjú leánya
a huszonegyedik században így boldogítja magát,
a hermelint menyétre váltva,
kit sétáltat, becéz türelmesen
a sportos nadrágba bújt leányka.
Egy másik kutyával lép az utca kövére,
a pórázát szorítja, mint menyasszonyi csokrot.
Lépked, meg-megfut, ahogy az ebe –
a póráz kényszere alatt
mindketten foglyok.
Ki hinné el, hogy ez a szeretet,
hogy ebben lakik a világbéke,
az ilyen pillanatképekben az idill?
Kis parkok elkoszolt gyepén,
kutyasétáltatók márványszobrai közt:
ki kívánkozna ebbe a képbe?
Huszonegyedik századi lányok,
páratlanul pártában, alkalmian
minden szerelmi összevegyülésben,
minden játékban, a gyönge reményben,
másnap sötéten, eltévedt szemekkel.
Mire ez az egész, gyomrot kiürítő egyveleg,
mire a senkinek sem kell reggel, az éber,
a hófehér ébredés, melyben nem csak a tárgyak szennyesek,
s a lesikált bőrön az ujjak nyomai: ibolyafényben kéklenek.
Eltűnnek az esték, az éjszakák,
csak a menyétke tapad a lányka nyakára.
Milyen fojtogató ez a kép,
milyen árvák ők ketten, s a többi is mind:
milyen árva.
Kis menyétkék jönnek a világra,
kis ebek, kicsi macskaporontyok.
Milyen cukik és elbűvölőek mind,
egy kis valamik és nem csecsemők,
kikért a leány csecse nőtt.
Nem azok, nem azok.
Vászonfehér reggeleken,
idegen mondatokba bújva,
egy egész korosztály vacog.
KUPLÉ
És a menyétke bekúszik az ágyba,
majd szoknyád alá, helyetted, a ruhádba;
minden lánynak menyétkearca készül,
milyen embernek lenni – feledésül.
Vissza a tetejére