Ideje hazamenni
mind hazamentek, de már nem félsz.
és nem azért, mert otthonosabb a sötét.
közvilágítás nincs, spórolnak.
nem azért, mert lenne, aki hazakísérne,
nem a spray vagy fogamzásgátló miatt,
és nem azért, mert elhitted volna,
hogy ez csak paranoia.
nem félsz, és nem tudod, mi változott.
idősebb lettél, nem vagy már kuriózum,
fénylő bundájú párduc a cirkuszban,
lenőtt a hajad, nem sminkelsz már annyit,
belebarátkoztad magad a megfelelő körökbe.
nem félsz, mióta tiéd az első kérdés a taxiban.
az autójáról érdeklődsz, máris a barátod.
szerelőkről beszéltek, arról,
hol radaroznak a rendőrök,
azokról a szar román utakról,
mintha egy idegen mondaná helyetted,
hogy a h astra volt az utolsó jó opel,
és semmi értelme annak a kurva dpf-szűrőnek.
megszólod – ez még inkább meglep –,
amikor lelámpázza a női sofőrt a belső sávról,
cicus.
mégis hol menjen, ha a másik sáv csupa gödör,
mondod, erre megszégyelli magát,
vagy talán csak fél, hogy feljelented.
szar román utak, mondja végül.
akkor sem félsz, amikor harminc lejed van,
és kellene még négy, de elengedi.
hogy várt-e valamit cserébe, nem tudhatod,
de nem félsz, és nem azért, mert idős,
gyűrű van az ujján, vagy magyar.
attól érzed magad biztonságban,
hogy nem néz teljesen nőnek,
nem látja rajtad, hogy valaha féltél –
erre gondolhat, te erre gondolsz.
csaltál ebben a játékban.
eszedbe jut, ahogy kamaszkorodban
szemöldökcsipesszel húztad ki
nagyanyád állából a szőrszálakat,
hormonok, mondta, öregkorodra
tele leszel férfihormonokkal,
és te megtapogattad az állad.
lányok jönnek veled szembe, sovány
kezükben tulipán, március 8., éjszaka,
sötét, takarékos utcák,
nem látod a csillagokat.
úgy sietnek, ahogy te siettél,
felismered a koreográfiát,
összefont karok és gyors, nőietlen
lépések a célpont felé,
tekintetüket csak ritkán emelik fel
az útról, látnak a sötétben.
te vagy a biztonságuk záloga,
aki majd telefonál, lehet tanú,
és amíg van még egy ember az utcán,
nem történhet semmi.
összemosolyogtok.
füledben trombitaszó
és taps. nem neked szól.
férfiak jönnek veled szembe,
részegen a március 8-i ingyenpiától,
megtapogatod az állad,
nem félsz, hogy mi történhet,
ha kiszimatolják rajtad a magányt,
és bemocskolják rövidre vágott körmeidet.
bezárt a cirkusz.
várod a napot, hogy megértsd, mi változott.
félsz a naptól, amelyen megérted.
hogy nem az éjszaka lett enyhébb,
te szoktad meg a hideget.
nem félsz, pedig sokan fáznak.
csak tudnád, akkor
miért izzadsz a hidegben,
és így, ha nem félsz,
miből fogsz majd rájönni,
mikor lesz ideje hazamenned;
mikor kellene mégis
kezedbe venni a telefont
és megvilágítani az utcát.
Vissza a tetejére