Horváth László Imre

2023/2 - Rosseb

Rosseb

regényrészlet
 
(Chotowka – Somogysámson, 1916)
 
A vasútállomáson elment egy tábori bordélyház mellett.
Hosszú sor kígyózott a legénységi szajhákat rejtő két batárnál, előttük kövér öregasszony ült kisszéken, az osztotta be a katonákat. Kis János nem állt be, bár érzett nyugtalanságot, szégyellte magát. A betegségekről röplapokon és tiszti eligazításokon is beszéltek neki, a dologról katonák közt állandóan. Kis Jánosnak még nem volt része benne. Mióta besorozták, nem is látott lányt, csak mikor vonultak Kaposváron, le a szerb háborúba. Később a tábori személyzetből konyhásnőket, nagydarab éltes medvéket. Néhány ápolónőt, mikor a Cserenháról lejőve feküdt fél napot a fagyásával. Csakhogy akkor mozdulni is alig bírt. Kenőcsöt kapott tőlük meg teát. Aztán menni kellett vissza, nála sokkal rosszabbul volt a többi, ő bírta még. Talán ezekkel is így van a sorban, hogy rosszabbul bírják. Azért várakoznak, mint a konyhakocsi előtt, cigarettázva, zavartan beszélgetve, bajuszt sodorgatva.
Az út két napnál is tovább tartott, mégis hamar letelt. Jó darabon a hadtápvonattal utazott, azzal keveredett le Budapestre. Utána a szabadságos papírjával bárhova felengedték. Minden tisztnek kötelességszerűen szalutált, meglepetésére viszonozták is. Kijárt a hajtókájára írt 44-es számnak. A Rosseb-bakák híresek voltak az országban, Szabács, a nagy téli csata a Kárpátokban, az előző év megannyi ütközete, Cserenha, Sopanow és a többi után.
Sokszor órákat kellett várni az átszállásra, Budapesten is. Sétált a Nyugati pályaudvar környékén, beült egy apró bormérésbe, pincepörköltet evett, rizlinget ivott hozzá. A sváb hentesnél teperőt vett az útra. Friss kenyeret is adtak hozzá nagy karéjjal, káposztával töltött csípős almapaprikát. A kötényes eladónő nyájasan bánt vele. Végre akadt vonat, ami Székesfehérvárra ment.
Onnan Dombóvár, aztán Fonyód, Siófok. Ott szállt le, aztán már gyalog indult tovább. A falvak közt szekérre kérezkedett fel. Nagyon nem is kellett kéredzkednie. Somogyországban volt már, mindenhol megálltak a szabadságos Albrechtbakának.
Még Sopanownál a ruharaktárban Kovács, mint valami nagymama az elsőbálozó lánykára, szigorúan rászólt, előszedette zsákjából a kitüntetéseit, aztán ráparancsolt a szabólegényre, azonnal varrja fel őket az új zubbonyra. Az egy szempillantás alatt megtette, mosolygott is hozzá. Majd meglátja Kis, jól jön ez, ha otthon jár, könnyebben kap mindent. A somogyiak különben már ismerték a háborút, három ezredet adott a megye, a második év derekára minden családban voltak elesettek. Az öreg fuvarosok a szekereken nem faggatták a fiatal katonát.
Sámsonfalvára érve előbb betért a kocsmába, a templom mellett. A kocsmáros felesége és a suhanc fia szolgált ki. Sört kapott grátisz és zsíroskenyeret. Január eleje lévén sokan iszogattak kora délután a kocsmában, hétköznap is.
Németh Jocó ült a sarokban. Még Szerbiában vitte le jobb lábát a gránát. Kis Jánossal egy padban ültek az elemi iskolában. Odaintett neki, ahogy meglátta, Jocó hangos jókedvvel hívta, telepedjék mellé.
- Merre jártál, pajtás?
Húszéves legény, mint ő maga. A csonkjával tanulta a létezést, nemigen ment. Kocsmában töltötte a napokat. Kenyérpusztító otthon, potyaleső itt is. Kis János leült mellé a sörével.
– Csak itt meg ott. Amerre mondták, pajtás.
Fizette a következő köröket. Ebédet is vett a kocsmárosnétól, otthagyott a másiknak a zsoldjából egy részt. Valameddig elég.
– Lehetnél te is, pajtás.
– Lehetnék én is.
– Emlékszel mikor azt kiabáltuk, éljen a király! Rohantunk a dombra Szabácsból, mind a négyezren. Beléd is vághatott volna a ménkű. Én meg jöhetnék haza a lábamon szabadságra. Anyámék is utálnak, menyasszonyom már nem a menyasszonyom. Szóba se áll velem. Jól van ez így, igaza van. Nemsoká megölöm magamat, befejezem, amit a szerb ágyú elfuserált.
Kis János elindult hazafelé, a szőlőhegyre.
Az ő apja nem járt a kocsmába, volt saját présháza. Aztán hétköznap is volt, ilyenkor nem mentek le a faluba, csak piacnapon, pénteken és a vasárnapi misére. Arra sem minden vasárnap, vallásos emberek voltak ugyan, mint mindenki. Csendes lesz a ház.
Pálinkától kicsit kapatosan sétált fel a dombra öt kilométert. Közben azon gondolkodott, ez séta, megy az ember ahogyan akar, éppen lassan, ha úgy akarja, bármikor el is fordulhatna bárhová. Ha nem is siet sehova, oda fog érni. Hátizsákkal, fegyver és a többi felszerelés nélkül igencsak könnyű. Hamarosan már a család szőlősorai mellett gyalogolt a dűlőúton. Jobbra akácok, aztán a diófák, köztük a ház. Pincére épült présház, nagy lakóházzá bővítve, hátába kuporodva az ólak.
Enyhe idő volt. Három kutya rohant elé, körbeugrálták. Az anyja a küszöbön állt, kötényben. Ilyenkor dagasztja a másnapi kenyeret.
– Nahát, megjöttél.
Bementek a házba.
– Apád a szőlőben barangol.
Nézték egymást.
Ebben az időben semmit sem lehetett csinálni. A beszántott szőlőben járkált az apja, tervezgette az évet, számlálta a napokat nyitásig. Az anyja hurkát sütött neki, akadt még a füstöletlen kolbászból is, tett hozzá. Ünnep előtt vágtak, ahogy szokták. Mindent úgy csináltak, ahogy szokták.
Kis János kései gyerek volt, a szülei idősödtek erősen. Sok negyvenéves népfelkelő szolgált az ezrednél, az apja korabeli hatvanasokat nem hívták be, önkéntes, ha volt köztük kint, elvétve néhány. Két bátyja szolgált a másik ezredben. Sorban hívták be őket, egyiket már tizennégy augusztusában, az idősebbet az őszén. Zoltánt. Az el is esett a Kárpátokban már az év végére. A másik valahol az olasz fronton volt. Az Isonzó folyó mellett ült az árokban. A legkisebb, ő maga, ment a Rossebbel. Róla már egy éve lemondtak. Az ezred négyszer vérzett ki teljesen, ötezer somogyi maradt el a háborúban Rosseb-bakaként.
Mikor az apja fél óra múlva beért a szőlőből, úgy nézett rá mintha kísértetet látna. Nem várták haza, őt semmiképp. A szülei addig nem foglalkoztak vele, két nővérével együtt egy falkányit etettek már, mire őt is kellett. Csak rendben dolgozzék, jól viselje magát. Most ott maradtak öregen, ő meg ült a nagy faragott deszkapadon a konyhában, nézett rájuk.
Két nővére férjnél volt, férjük is a fronton. Sokat jártak át az öregekhez. Húga este jön, bérmálásra készül, a plébánosnál van a többi maga korabelivel foglalkozáson. A Bibliát tanulják, meg a katekizmust. A pap alig tud válaszolni valamit nekik ezekben az időben. Isten segítségével győzni fog a császár. De az Isten hova tette el a bátyjukat vagy a jegyesüket? Épp rá volt-e szüksége? Hogy orosz golyó ölje meg vagy láb nélkül köpje vissza Szerbia?
Szalonnáztak az apjával, fröccsöt ittak hozzá. Az anyja dagasztott, nem szólt. Teltek a percek, az órák. Kis János nem bánta. Nem emlékezett rá hogyan, vagy pontosan mikor, de a fronton akadt egy pillanat, amióta úgy érezte, már mindenütt kissé kényelmetlenül fogja érezni magát. Kicsit hihetetlenül. Miben különbözne az apja meg az anyja háza? Miután ötszáz napot és éjszakát töltött az árokban. A kenyér a múlt heti sütés legutolja volt, azt is nagyon szerette. Az anyja ilyenkor megpirította kicsit, a szalonna apróra vágva, só és paprika kicsiny halma mellett a vágódeszkán. Az apja pálinkát vett elő.
– A legutóbbi törköly, nemrég lett készen. Ha már itt vagy, a héten lefejtjük a bort, segíthetsz emelni a hordókat.
Másnap pénteken libát vágtak. Mégiscsak ünnepet tartottak. Még este hazaért lányhúga, aznap két nővére is eljött. Mindkettő apró gyerekekkel, Mártának egy két- meg egy féléves fia, Editnek tíz hónapos csecsemője volt. A férje nemrég látogatott haza Galíciából. Megint gyereke lesz, tréfálkozott vele, az a rosszéletű sose viseli jól magát a szabadságon.
– Amúgy is jöttünk volna, anyánk, ha libát vág, a péntek a legjobb, te is tudod, te mamlasz.
Az anyja semmit se hagyott neki segíteni.
– Menjél apáddal. Vágjál fát, vagy valami.
Végül az enyhe időben az apja kitalálta a valamit. A beteg szilvafát ásták ki. Nem fagyott, lehetett ásni, de kellett hozzá az erő. Egész nap küszködtek vele. Ismerős volt az ásás, a gyökerek csapkodása a fejszével. Kötéllel húzták ki végül a saját gödréből.
– Majd holnap feldaraboljuk.
A gödröt azért betemették. Kis János nézte egy darabig, fedezéknek jó lenne. Mélyíteni csakugyan kellene rajta. Aztán lapáttal tolta be a földet, feltöltötte, ellapogatta a tetejét. Hogy van az, hogy mindig kevesebb lesz a föld, ami visszakerül.
Az anyja addigra megpucolta és felvágta a libát. A májat és a tepertőt péntek estére kisütötte, azt kapták meg kis adagokban a zsírjában, friss kenyérrel. Gyerekkorában és most is ez volt a menyország. Este megint bort ittak az apjával.
Zoltánról beszéltek.
– Kijöttek távirattal, a királyi posta. Sokan megkapták addigra a faluban. Három katonakorú fiunk van, mire számoltunk volna. Még jó, hogy nem házasodott meg. Csak tervezték Mérő Ilonkával. Majd az is talál magának mást. Nem hagyott maga után se gyereket, se özvegyet.
Teltek a napok a szőlőhegyen. Olykor esett az eső. Kis János sokat aludt, nem zavarták. Pótolni nem tudta két év elmaradását, meg igyekezett előre is aludni, így mondta. Mikor nem esett, bejárta apjával a szőlőt. Ezer négyszögöl, szép darab. A dédapja óta gyarapították, a termést a borgazdaságnak adták el, a javából a saját borukat csinálták. A filoxéra óta az új otelló szépen megeredt. Azért ha nincs a gyümölcsös, még napszámon is gondolkodni kéne. De el sose fogják adni. Pedig lenne rá vevő. Kis János lépkedett a tőkék szabályos sorában. Néhol ide-oda dőltek a karók, gyerekkorában ezek voltak a törökök vagy a labanc gyalogság, ami közé ők, mint várvédők vagy kurucok betörtek, a görbe botszablyáikkal, hogy megvívjanak velük. Mint a legöregebb, Zoltán irányította mindig a rohamot. Déli lankán húzódott végig a szőlőparcella. Alig is van fedezék, gondolta Kis János, sokat kellene ásni, mire biztonságban lennének a bombától és a lövedéktől, sok elhullana addig. Szemközt és oldalt erdősávok, és a szomszéd parcellák.
Éjjel többször felriadt, leesett az ágyáról. Az első napokban sötéten néztek rá a reggelinél. Egy ideig nem szóltak semmit, de aztán az anyja megkérdezte, miért üvölti folyton, hogy pogány, pogány, mikor felriad. Talán megszállta az ördög a fronton? Erre nevetett. Mesélt valamicskét Pogány Gyuriról, és majdnem kimondta a konyhában Sopanow nevét. De ezt inkább nem tette, maga se tudta miért.
– Nehéz harcokban voltunk egy faluban. Meg korábban itt-ott.
– Igen fiam, azt szoktad üvölteni, hogy betörnek meg riadó. Meg hogy gránátokkal szórd, rajta, rajta. Aztán elzuhansz a padlón, alszol tovább.
Általában ott is ébredt reggel. A szülei nem mertek bemenni éjjel, fel se tudták volna rakni a nehéz lódög testét az ágyra. Mint kisgyerek korában, mikor hasonlóképpen riadt fel ő is, ahogy a többi gyerekük. Amiből Zoltán már nem jött vissza, és a másik is kint volt még.
Bement velük vasárnap a misére. A pap a háborúról prédikált. Lelkesen beszélt hősiességről, hűségről, Isten akaratáról. A fegyverek becsületéről, amiről a Biblia lépten-nyomon ír. Ezt az időt jósolták meg a zsoltáros próféták. Bátorság és önfeláldozás nem marad jutalom nélkül az Úr előtt. Öreg pap volt. Talán előre megírták neki az egyházmegyétől, mit mondjon. A gyülekezet csak nézett rá némán. A padokból mindenhonnan hiányoztak a bátor fiúk. Ott hevertek Szerbiában, a Kárpátokban, Orosz-Lengyelországban, Olaszországban.
Kis János utána betért a kocsmába.
– Majd ebédre hazaérek utánatok – mondta az anyjának. Otthon libaleves várta meg sült. Aztán mégis üldögélt estig a félbolond Németh Jocóval.
Délután néhány fiatal suhanc is bejött a kocsmába. Fél év múlva vitték őket is az ezredbe, féltek, hogy addigra elfogy a háború. Kis János megnyugtatta őket, nem úgy néz ki, mintha elfogyóban lenne, inkább mindig növekszik. Tanácsot kértek tőle. Erre hümmögött. Aztán mondani kezdte, saját maga legnagyobb meglepetésére.
– Tömjétek meg alaposan a kenyérzsákot. Szerezzetek második, harmadik kulacsot is, amit magatokkal visztek. Húzzátok be a nyakatokat és figyeljetek arra, amit a gefreiter mond. Leginkább gyorsan és jól ássatok, ahogy az inatok bírja.
A hangulat egyre feszültebb lett. Aztán az egyik csak kibökte.
– Mi nem fogjuk gyáván behúzni a nyakunkat.
– Akkor hamar megdöglötök.
Németh Jocó felvihogott. A fiúk már álltak az asztalnál. A kocsmárosné akkor küldte ki őket. Azzal, hogy ide soha többé be nem teszik a lábukat.
– Majd megtanulják, – vonta meg a vállát Kis János. – Majd kint megtanulják. Nyugton ülni egy ital mellett a legjobb, ami történhetett volna velük.
– Nem fognak ezek semmit se megtanulni, – rázta a fejét Németh Jocó. – Megdöglenek, ahogy mondtad. Olyanok, mint én voltam két éve. Ha szerencséjük van, a belüket tépi ki a bomba, azzal vége az egésznek.
– Te se fogsz ide járni többet, te ingyenélő - kiabált rá a kocsmárosné, – az ilyen beszéddel. Belőled is elég.
– Néném-angyalom, hozz inkább még egy kancsóval. Ennek itt tengernyi zsold van a tarsolyában.
Kis János erre bólintott, a nő hozta, ittak tovább.
Otthon nem haragudtak rá. Pedig részegen ért haza, már sötétedés után. Séta alatt azt számítgatta, inkább elalszik a földúton, enyhe az idő, nem fagy meg. Az apja ment ki elé és támogatta be, de még így sem perelt vele. Másnap persze kivitte fát kiásni. Minden tagja fájt, életében nem ivott ennyit, még a fronton sem, az ásót meg a fejszét csak használnia kellett.
– Kár hogy most jöttél. – mondta az apja. – Jó segítségem lennél a nyitáskor. Vagy nyáron a kapálásban. Vagy szüretkor. Elkérhetnéd magadat megint szabadságra, ne egyedül kelljen mindent csinálnom.
– Elkérem én, édesapám – mosolygott Kis János. – Főleg ha még élek.
Az apja csak nézett rá. Aztán ásták tovább a tönköt.
Végül elmentek a napok, igen hamar. Az apja szekeret kért neki, a szomszéd úgyis ment Fonyódra. A dűlőn búcsúztak.
– Visszajövök édesanyám - mondta. Nemigen meggyőzően, mert maga sem volt meggyőződve róla. De nem törődött vele. Az anyja viszont elértette, és nem tudta visszatartani a könnyeit.
– Eddig is eléltél, eztán csak nem lesz bajod – mondta az apja.
– Ebben igaza van, édesapám. Jobban tudom, mit kell tenni, ne aggódjanak. Magukra vigyázzanak, meg a lányokra.
Azok előző este búcsúztak tőle, mézeskalácsot sütöttek a kenyérzsákjába. Kora hajnalban indult, nem jöttek ki, a gyerekeknek aludni kellett.
Szekér vitte Fonyódig. Elbeszélgetett a fuvarossal, annak két fia maradt el Oroszországban. Egy volt még neki, elég apró, abban reménykedett, véget ér a cirkusz mire nagyobb lesz, hogy őt is elvigyék. Azt mondta a sorozótisztnek, megfizet bármit, ha ezt az egyet meghagyják neki. De az csak a fejét csóválta, jószándékkal hazaküldte, bátyám, meg se hallottam, amit mondott, jobb az magának.
– Sokan csak kapnak egy golyót, vagy betegek lesznek, úgy jönnek haza. Mind meggyógyul, és mennek megint. Ki tudja, a német mindig támad, hátha egyszer nem bírja tovább az orosz.
Aztán szerencsét kívánva elváltak.
Kis János vasútra szállt. Civilek között utazott Kaposvárig. Ott elment a laktanyába, jelentkezett. Három másikkal mentek vissza a frontra. Két napon át utaztak Chotowkára. Azoknak ízlett igazán a mézeskalács. Fejcsóválva hallgatták a történetet Némethről. Ketten nősek voltak közülük, azok mindent elmeséltek a feleségükről. Mire elérték a frontot, az otthoni étel, pálinka és a cigaretta zöme elfogyott.
Chotowkán éppen zuhogott a hó. Tegnap éjjel vonták ki az ezredet az állásból. Leváltották őket, a faluban sorakoztak. Többen voltak, mint mikor Kis János szabadságra ment. Majdnem kétezer katona teljes felszereléssel, a vonatkocsik menetre készen. Napok óta erősen fagyott, Sintóra indultak a hóviharban.
Kis János egyszerűen csak beállt a századához. Visszakapta a puskáját a töltényekkel. A pisztolya mindig vele volt, otthon a kenyérzsák mélyén rejtegette, csak a sorakozónál csatolta fel a derekára. Hátul hordta jobb felől, kényelmesen esett kézre. A szabályzat szerint csak tiszteknek lehetett volna, de már minden régi katonának volt pisztolya, közelharcot anélkül túlélni bajos volna. És a tisztek már tudták, közelharcra számítani jobb volt, mint nem számítani rá, nem is vették el senkitől.
Mentek az úton, meneteltek a fagyban, kemény hóviharban. Sinto után Brodyra, ott teleltek hetekig, házakba szétosztva. Sorra jöttek meg a menetzászlóaljak, zömmel magyarok, de kaptak csehet, olaszt, még szerbet is. Február huszonkettedikén mentek újra állásba, megint feltöltve az egész ezred, majd négyezer katonával.

Vissza a tetejére