Csiki László

2023/3 - Éjféli taxi

Éjféli taxi

Ágh Istvánnak
 
„A mindenség meghódításában elszenvedett
kudarcaink alapján rangsorolom magunkat.”
Faulkner
 
I.
 
Te sem mondod el még.
Én neked majd igen.
Más kenyéren nőttünk,
és mégis egy hiten –
szállunk együtt, némán,
a hangos semmiben.
 
Fordul a föld, sorsunk,
és mindenütt ilyen.
Tegnap otthonról el-,
mára hazatértem,
csak éppen más a táj:
fölérem már térden.
 
Te sem mondod el még,
s én ugyan miért nem? –
hogy bújni se könnyű,
és szólni se érdem,
vesztenivaló nincs,
és nyerni nem lehet,
 
kiejt szájából Nyugat,
de kiköp a Kelet,
Észak nekünk fagyos,
a Dél meg túl meleg –
A hangos semmiben
hát hallgatok veled.
 
(Ott a sarkon három Sára,
rejti nekünk pesti pára,
hazaérünk, de sokára –
minden jó, de nagy az ára.)
 
 
II.
 
Való, álmodjuk csak itt a történelmet,
hulláma álma Emese óta ellep,
és felijed zárt sötétben a gyermek.
 
Az álom-árra ráképzel hajókat,
csupa hőst hoz a lidérc-hajóhad,
a hullámok már hódolón hajolnak.
 
Való, hogy álom, devalónak-való.
Tengertelenül tenger álmodó
valóban él, és száll – ha jó a hajó.
 
(Uram, sok volt már a jóból,
bódított újólag az óbor –
aszúsodom, de nem forrok mától,
az eszemnél megint jobb a mámor.)
 
 
III.
 
Jobb lett volna úgy?
Így milyen lett volna?
Te mit hiszel?
Kit a Mariana-árok,
kit egy szennycsatorna,
de így visz el.
Egyforma mind a történelmi forma,
változón is egyek a határok:
kivételt nem tesznek senkivel.
A kardos angyalt hiába várod,
tied egyedül: lelked itt a hely,
mely bizony „ápol s eltakar” –
Kinek szólhatsz fel, hogy megmaradjon,
s legyen bár egy magyar?
A hallgatásból e földi parton
származott legalább annyi baj,
mint a szóból, amit lelket-váltott,
félig agyonvert színész szaval:
élteti életét, ezt a magán-pártot,
s hogy jöhet még a jobbra bal,
és jöhet jobb, „mert jőni kell”.
Te mit hiszel?
Magad vagy, hát tied,
puszta itt e hely.
 
(Bérkocsi a bérlakásba elvihet,
düheim, ha vannak is, elviek.
Ez a világ pedig csak fireg-
forog. Körülöttem, nélkülem.
Igazad van, s nem hiszed.)
 
 
IV.
 
Kinek testvére nincs, bátrabban hazudhat,
árvának még igazsága sincsen,
magányában teremthet akár egy világot,
mint az apátlan, mégis igaz Isten.
 
Kinek fia nincsen, bátrabban hazudhat,
az özvegy magát szép reménnyel csalja –
önmagának fest az égre földet,
birkanyáját legelteti rajta
Árpád apánk maradék magyarja.
 
(Na most! A szóra-bírtak!
Akikből kiverni se kell. –
Párnába sírva is hírt ad,
ki lefekszik mindenkivel.)
 
 
V.
 
Semmim nincsen, csak egyetlen hazám,
a vérem, mi szétfolyt héthatáron:
Nyugaton tó, Keleten iskola,
itt szellem, ott pedig egy várrom –
népem nincsen, csupáncsak magányos,
anyanyelvből szakasztott barátom.
 
Beszélni kéne nékik, verhetetlen,
míg bíborunk torokból kiszakad,
és elborítja a nemes okádék
világszerte a reklámfalakat.
Ha kiszívták már véred, s nincs elég,
állj oda a falhoz te magad:
 
takard el a teljes kínálatot,
född be testtel, ami még hiányzik:
föld, jó szó, józanult értelem –
a fedőszínek alól mégiscsak kilátszik,
téglavörösen szívedig világít
az összes világi, nemzeti hiánycikk.
 
Én semmit nem hiszek, én tudok csupán –
lőtt sebek távcsövén át néztem,
úgy tanultam meg idegen népeket,
s a fél földet, mélyen és egészen:
kiáltó részek, ordító hiányok –
behegedt a szájam, mindhiába tépem.
 
De te, ki velünk zúgsz át a városon,
de te, ki egy rezekált ország
degesz bendőjében emészted magad,
vérző gyomrodból hogyha földadognád –
de ha szólnál: a látvány hazug,
szemekbe szöknek mindenütt a morzsák,
 
s az egész szótalan, még csak nem is néma,
hallgatózik, vagy csak magára hallgat…
Láttam én már nyelvtépett rokont
és hallgatva hajlító hatalmat –
Üvölts hát, ne csak láss és látsszál,
hanem a vér a szájadba alvad.

Vissza a tetejére