Huszonöt évesen; Sosem foglalkoztam; Meghalni megyek haza…
Huszonöt évesensemmi
más, csak a szerelem, állok
a szülőszoba előtti
folyosón. Elküldenek. És
én hazaballagok éjjel,
keresztül Óbudán. Nyílik
egy ablak, kinéz Aquincum
zenetanára, a barbár
sötétben énekel. Mindig
kitárja a csöndet, mikor
gyerek születik, a Dunán
kavicsot szitál valaki.
Ő tudja, hogy Orfeusz, ha
tízet kacsázik, megmenti
a lényeget. Alvilágból
a nőt, akit szeret. Mennyit
hibázik, hány tíz halál. De
most az ablakból valami
más zeng a lakótelep
ájult, száraz, forró nyarán,
énekel a múlt, csecsemő
sír fel. A Margit-kórházban
egy percnyi álom, ennyi jár,
eltakarom a fény elől
az újszülött szemét, nyissa
fel, nézzen végre rám, vegyen
levegőt, és énekelje
át a hajnalt, egy fiú,
akvadukt csobogásában,
Eurüdikét életre
sirató emlékezetben.
Sosem foglalkoztam
a kor
mágiájával, se húsz-, se
hatvanévesen – sohasem
tudtam, élni mit jelent. Vagy
szeretni. Próbálkoztam a
szavak közti egyensúllyal,
mintha a megváltás kínja
így kisakkozható lenne
versben. Egy szó kirántja
a rákot a májból, betűt
szül nyögve szerelmed. Majd
mondatokba fekszel, s erdőt
ölelsz át, egy szinekdochét.
Szövegtested holt nyelvtanát
felejtik vigasztalásul.
Meghalni megyek haza…
Nem
értem, miért ez jutott eszembe
délután négykor, pénteken.
Tétovázva mentem át a kerten,
mint mindig, amikor nem a
Ferenczy utcát részesítem
lomha előnyben. De miért
is kezdtem írni ezt? A tétova
szóért. Petőfi néz
a Károlyi-kertben át, oda.
Legyint a nyeszlett alak: kár
mindenért, kardom sosem suhan
már kék egekbe. Batár
az éj, visz a semmibe, hogy zúg a
bogár, potroha fénylik, mint
negyvennyolc csillaga. De én
meghalni megyek haza. Kint
ragyog a maradék, néma nyelvén
beszél a HÉV, kattog a sín,
a Duna, összehúzott partok közt,
fecsegni kezd.
Álmában dinnyemagokat köpköd
szanaszét.
Vissza a tetejére