Valaki más élete
Akkoriban mindent megnéztem. A régi klasszikusoktól kezdve, Taxisofőr, Dühöngő bika, az összes valamirevaló Robert de Niro-filmet, aztán sorozatsikereket, Better Call Saul, Ozark és a többiek, onnan mentem egyre lejjebb. Régi Sophia Loren-filmet, Audrey Hepburnt, csak azért, mert feldobta a Netflix, közepes thrillert, aztán jöttek a masterpiece horrorfilmek, és két napig nem léptem ki az utcára.
Luna szerint ezeket beszívva kell nézni. Ez a beállítás olyan, mint egy régi westernfilmben, ki csinál még ilyet? Hogy felváltva mutogatják a főszereplők szemét? Röhögtünk, aztán Luna elment, és sírni tudtam a Jóbarátokon is. Miért nem lehetek olyan jó nő, mint Charlotte a Szex és New Yorkban? Ma már persze ronda. Az arccsont fölé ültetett implantok lecsúsztak az arcán. A tükör elé álltam, bevittem a kislámpát a fürdőszobába, hogy lássam, az árnyékos arcom milyen barázdás. A szemem túl mélyen van az arcomban, és az orrom mellett van egy vonal, ránckezdemény, onnan indul majd a romlás. Szegény Carrie összeaszott arca.
A Festővel akkoriban nem találkoztam, turnézott a képeivel, megrendelésre dolgozott, mindig történt valami. Bocs, most nem jó, de majd nemsokára. Nemsokára ott lehetek vele a nemrég elhunyt nagymamája kis lakásában, amiben nincs más, csak matrac meg két szék, a többit kidobta, nem kellenek a százéves szekrények.
A gázkonvektorom elromlott, az elektromos ágymelegítőt kölcsönadtam a Festőnek valamikor. Az apámtól kapott gyapjútakaróba burkolóztam. A szomszéd gyereke indiánkiáltásokkal rohangált a lépcsőházban, megállt az ajtóm előtt, visszafojtottam a lélegzetem.
Bekapcsoltam a tévét, akkor már évek óta nem néztem. Reklámdömping. Pályát váltanál? A Lidl csak rád vár. Ilyenkor eszembe jutott, ha vége a betegszabadságnak, biztosan kirúgnak, élhetek apám pénzén, amíg fel nem vesznek Lidl-pénztárosnak.
Mégis tudtam: ennél jobb vagyok. Charlotte arca lecsúszik, Carrie arca rászárad a csontokra. De még van idő. Van idő valamire, van valami bennem, egy erő, mint a jedikben, és majd lesz idő, amikor ez utat tör magának. Ha már megnéztem az összes Netflix-sorozatot, és túl vagyok ezen az egészen.
A Festővel a CBA mellett futottam össze, már nem tudtam tovább halogatni a kenyérvásárlást. Májkrémem még volt. A felesége a falnak támaszkodva rágót kotort ki cipőtalpa redőiből egy bottal, és nem fogott velem kezet, mert lázas. A Festő hátrafordult, integetett.
Az ellenkező irányba mentem, beültem egy Frei kávézóba, és büszke voltam, hogy ez ilyen jól megy nekem. Éppen nyitottak, enyém volt az egyes sorszám. Úgy éreztem, ez jelent valamit. Sajttorta, bábeli karamellás latte, a tejszínhab tetején vörös cukorbogyó. Mellettem egy nő bólogatott, igen, mondta a telefonba, hogyne, persze, evidenciában tartom, az online marketingben még van annyi. Igen, kéthetes kampány. A gyomrom égett, apám hívott, sms-t küldtem, jelenleg nem vagyok elérhető. Amikor elmentem, a 67-es sorszám következett. Prímszám.
Otthon ismét rájöttem, hogy a kenyér elfogyott. Magában májkrém, szottyadt uborka. A spájzban régi szilvalekvár, sok vízzel apám szerint fosatós. Októberi szúnyogok jöttek be az ablakon. Mert nem irtják, apám szerint gyérítik, hogy a jóisten áldja meg őket.
Még mindig megvan apámnál az a reflex, hogy ne mondjon csúnyát, visszanyeli, hogy basznák szájba a kurva anyjukat, ahogy egyszer hallottam a konyhából, gyerekként, régen, és már nem emlékszem, miről volt szó. Talán nem is apám mondta, hanem másvalaki, aki egy időben feljárt hozzánk, és nem tudom, mit akart. Akkoriban bőrkabátot hordtak a férfiak, és sörszagúak voltak. Megpaskolták a fenekem azzal, hogy még pár év, és már nem merik megpaskolni a fenekem. Álmomban visszamegyek tizenegy éves koromba, és letöröm a kezüket.
A harmadik csörgésnél vettem fel a telefont, Luna fátyolos hangon szólt bele, mint akinek fáj a torka. Belépett a pártba, megyek-e szórólapozni. Közben szívhatunk is. Meghív egy kólára. Mint valami ósdi csajozós szöveg, mondtam, aztán a villamossíneken futottunk át, mert Luna soha nem várja meg a zöldet. Egyszer meg fogunk halni, mondtam. Bólintott, egyszer biztosan. Nem bólint, hanem biccent, erre gondoltam, amíg haza nem értem.
A szórólapnak magenta színe volt, mint a Foodora-futárok pólója. Magenta-fekete. „Te hova állsz be?”, ez állt a tetején, középen két egymás felé tartott puskacső, alatta: „Válaszd a harmadikat!”. Jelentkezz pártszolgálatra, telefonszám, e-mail-cím. Lehet, hogy csak álmodtam.
Rám jött, hogy most akkor jól fogok kinézni, mert édes mindegy, mi van belül, ha ki vagyok vasalva, mint azok az elegant ladyk az Insta-reelseken. Be nice and elegant. Lementem a kínaiba hajhabért, hajlakkért, vettem arcmaszkot, olcsó szemhéjfestéket, mást nem lehetett kapni. Laziness must be left behind. Egy handsteamer megváltoztatja az életed.
Ötvenfokos víz a kádba, mert ellazítja az izmokat, a retinolos arcmaszk lefolyt rólam. Hajmosás, hajhab, beszárítás, lakk, utána jutott eszembe, hogy a lábam nem borotváltam meg, vissza a kádba. Latte szemfesték, hibiszkuszszínű ajakápoló tavalyról, BB krém. Teljesen kikészítve ráírtam a Festőre, órákig nem jött válasz. Órák – akkoriban az idő nem volt mérhető, csak tér volt, táguló és szűkülő alagút, és én egyre kisebb pontokba tömörültem. Visszaírt, akkor a szőnyegen feküdtem, a telefonom a hálóból pittyegett. Hányinger, kezemben a telefon. A vécében gyomorsav, nyál, felpuhult gyógyszer – bevettem valamit?
Amikor apám beállított, éppen nagytakarításban voltam, a földön nyári takaró, ágynemű, nem fért be a szennyesbe, az asztalon az összes edény, mert nem takarítottam ki a konyhaszekrényeket, mióta beköltöztem. Apám elbotlott a kukászsákokban, senkinek nincs ennyi szemete, dörmögte, én meg egy párna mögé betoltam a körömlakkokat.
Arról beszélt, hogy gyerekkoromban egyszer pereccel etettük a kacsákat. És jött az a sirály, emlékszel? Körözött a perec körül, röptében kapta el a morzsát, amit a kacsáknak dobtunk. Az volt az igazi túlélő, mondta apám, és te feltartottad a sirálynak az egész perecet.
Apám elővette a sült krumplit meg a sajtos McRoyalt, nekiestem. A kólában már felolvadt a jégkocka. Megpróbált feltűnés nélkül szétnézni, a szövetet simogatta maga mellett a kanapén. A vasat szeded? Jó. Néztem, milyen meggörbült a háta. Mikor görbült meg így? Kislányom, gyújtsál lámpát, megvakulunk itt a sötétben. Apa, ennek a mondatnak semmi értelme. A homlokomon puszilt meg, mint gyerekkoromban.
Egyik éjjel aztán megöltem a Festőt. Kimondtam a tükörben ötször, hogy kampókéz, az ötödiknél rámarkoltam a mosdókagyló szélére, jöjjön, aminek jönnie kell. A Festő az ágyban feküdt, először azt hittem, alszik, aztán persze… hiszen a mellkasába szúrtam a kést, azt, amelyikkel apám a halat boncolja. A felesége sírt, menekültem, az alagút vége lezárva, visszafelé kúsztam.
Akkoriban viszketett a bőröm, mindenhol, a fejbőröm is, hólyagosra vakartam, hetente elhasználtam egy tubus kamillás krémet. De az arcom kisimult, sápadt és szép lett, csak a szemeim voltak árnyékosak. Szelfi, elküldtem a Festőnek a képet így, ahogy vagyok, natúrban is szeret, egyszer ezt mondta, és ezen sokáig nevettünk. Visszaküldött egy szmájlit, jól van akkor, gondoltam, és kitöröltem a számát, letöröltem a Facebookról, kikövettem Instán, egy darabig vártam, hogy felhív egy ismeretlen szám. Azután vége, nem álmodtam vele többet, Luna szerint ez már haladás.
Az első álomtalan éjszaka után a főnök rám írt, meddig tart még a betegszabi. Gyógyulj, persze, csak hogy mire számítsunk. Három nappal később indítottam a hideghívásokat. Van két perce az egészségére? Egy faszi beleszuszogott a telefonba, horkantott annál a résznél, hogy mennyire fontos az öngondoskodás, majd azt mondta, hogy gyújtsam fel magam. Örültem, hogy nem érzek semmit. Hetven hívásom volt egy délelőtt, és két fogás, a főnök meglapogatta a karom. Lehet, hogy most leszek sikeres saleses. A viszketés enyhült, megy ez.
Akkor vettem fel először a télikabátot. A szaga emlékeztetett a tavalyi télre, nem tudtam felidézni, hogy mi volt tavaly, karácsony apámnál, a szokásos, a Festő akkor még küldött üzeneteket, mi volt még. Nem esett a hó egész télen. Luna nevetett, ez milyen hülyeség, beleszagolt a dzsekijébe, műbőr, ennyi, túl érzékeny vagy a szagokra. Akciós tequilát ittunk valahol, citromot nem kértem hozzá, azzal is pokoli rossz. Luna nem kezdett ki a bárpultos csávóval, korán hazamentünk, Luna felkéredzkedett. A kanapén aludt el, aztán bejött a hálóba, tequila- és citromszaga volt, így dőlt mellém, mosdatlanul.
Nem tudom pontosan, mikor lett jobb. Luna már nem járkált fel, összeszedett egy pártszimpatizánst, együtt szórólapoztak, szerzett állást a csávónak a Tescóban. Először raktáros volt, csomag-összekészítő, egy éven belül részlegvezető, Luna legalábbis így mondta, és lakáshitelről álmodoztak. Gyerek? Never ever, mondta, egy évvel később teherbe esett. Látod, mondta apám, még Luna is halad előre, és mennyivel többre lennél te képes, ha elszánnád magad, és most nem arra célzok, hogy rögtön házasodjál meg, csak jó lenne egy kis életkedv, változás, valami, és jó lenne, ha néha tényleg levinnéd a szemetet. Később bocsánatot kért, ilyenek az aggódó apák, mondta, és ez már csak így lesz.
Luna az utolsó trimeszterben kicsit meghízott, és gyűlölte a terhességet, de azért kifestette a kisszobát, megvette a gyerek első plüsseit, cumisüveget, használt mellszívót, mert ugyan szoptatni nem fog, de már csak lefeji a tejet a gyereknek, ne miatta legyen hendikepes. A kölcsön futamidejét meghosszabbították, a faszija másodállást vállalt hétvégén, és Luna helyett penésztelenítette a sarkokat, mert a Savo árthat a magzatnak.
Apám szerint ez az egész csak akkor ijesztő, ha nem vársz gyereket, de mihelyt ott figyel a monitoron a magzat, minden megváltozik, ami régen riasztó volt, hirtelen természetes.
Összehaverkodtam a legjobb nővel a cégnél, hálás volt, hogy nem félek az összehasonlítástól, hogy mellette halovány, közepes szépség vagyok. Körmöshöz vitt, a fodrászához, aranycsíkokat tettünk a szőkésbarna hajamba. Ő dús volt, barna, azt hiszem, erre mondják, hogy latin szépség. Szerinte ma már jobban bírják a porcelánbabákat, és nekem milyen szép fehér bőröm van. Pink pirosítót kéne használnom, a körmöm sose legyen színes, inkább bézs, áttetsző, halvány rózsaszín. Az ilyen nőknél a letisztultság az erény, hordjak bézs nadrágokat, egyszerű zakót, mint a francia nők, és soha, de soha ne mossam szappannal az arcomat.
Luna után megnyugtató és kiszámítható volt az élet, új porcelán önmagammal könnyebben szedtem fel a férfiakat. Neked ez meg sem kottyan, ugye, kérdezte a latin szépség, kiderült, hogy a nagy Ő-re vár, túl régóta. Faszija volt elég, most már valaki elvehetné. Nagyon tudott nevetni. Néha elszívott egy füves cigit, lehamuzta a dekoltázsát, sikított, aztán nevetett, kiég a bőröm, ha kiég a bőröm, ki fog feleségül venni? A cicim a legjobb testrészem.
Nem érzed úgy, kérdeztem tőle egyszer, hogy idegen vagy az életedben, hogy ez valaki más élete? Kicsit elgondolkodott, de, talán. Illetve dehogynem. Mert ő nem így képzelte az életét, ötösre érettségizett, és bár csak egy kétéves marketingképzést csinált meg, de úgy kezeli a Photoshopot, mint senki, mégis csak nettó négyszázat keres, száznyolcvan a törlesztője, kuponokat gyűjt, és tavaly átbaszta egy elvált faszi, persze lehetett volna több esze. Megcsippentette a bőrt a nyakán. Tudom, hogy szép vagyok, mondta, nem csinálok úgy, mintha nem, de fogy az idő, romlanak a petesejtek. Nézd a bőröm, milyen laza. Tudom, tudom, mondtam, és arra gondoltam, igen, ez valaki más élete.
A bézs nadrágomban ültem az asztalomnál, a sikerarányom jó volt, évértékelés után áttettek a személyes ügyfélkapcsolathoz. Jól jöttek az új blézerek. Apámat már nem engedtem fel a lakásba, akkora volt a káosz, de az ajtókon ott lógtak a vasalt blúzok. Álomtalan álom, napi öt ügyfél, jutalék, később menedzserasszisztens lettem, nettó ötszázharmincas fizetés, a latin szépség elmaradt. Légy a saját ideálod, keresd a lehetőségeket. Be nice and warm, but keep a distance, do not share your secrets.
Igazán akkor változott meg minden, amikor elöntötte a víz a lakásomat. A szomszéd gyerek gumicsizmában indiántáncolt a lakásom előtt, az anyja szörnyülködött, a földszinti öreg bácsi biztatóan szorongatta a vállamat.
Luna vajúdott, apámat nem hívhattam át, a novemberi hidegben teregettem a vizes ágyneműt, éjszaka megfagyott. Vízszerelő, S.O.S. kiszállással, csóválta a fejét, fel kell bontani a padlót, hívjam a biztosítót, mert összehugyozom magam, ha meglátom a számláját, erre mérget vehetek.
A lépcsőházban megszólalt a Hello darkness, my old friend, valaki más feltette a Vivaldi Négy évszakát, és kizárólag a tavaszt hallgatta. Klasszikus popslágerek, az a másik felelgetett rá, ment az O Fortuna, Beethoven valamelyik szimfóniája, You’re the One, Living in a Box, sometimes I wish that I could freeze the picture and save it from the funny tricks of time. Folyton ment valami, hazaértem Mozartra, vacsoránál Jimmy Hendrix vagy egyszerre Für Elise és a Police. Silence like a cancer grows, énekelte Simon és Garfunkel, de csend, az pont hogy nem volt soha. A vakolat mállott, levertem tégláig, ez az industrial stílus, azt hiszem.
Luna gyereke hasfájós volt, Luna sírt a telefonba, hadd jöjjön át, csak egy kicsit, egy hétre, jó, csak három nap, már kettőnek is örülne. Meglátta a lakásomat, elnyílt a szája. Forralt bort ittunk a felpúposodott parkettán, a kanapé még nyirkos, mondtam, nem értette, csak a mosógép öntött ki, vagy nem? Aztán megszólalt a Requiem, Luna fuldoklott a röhögéstől. Egész hétvégén ittunk, a lakás kezdett olyan lenni, mint egy nagy megvetemedett ladik, és Lunával abban maradtunk, hogy most már soha többé nem hagyjuk el egymást. Másnap visszament a gyerekhez, azt mondta az ajtóban, hogy a gyerek is jó, a faszija is, minden jó, csak ő nem.
A főnök szerint mostanában kissé indiszponált vagyok, de jók az eredmények, valakinek bejön ez a habókos stílus, mondja, habár fogalmam sincs, miről beszél, én boldog vagyok. Az arcom is egészen más a tükörben, már látom azt a fényt, valamit, a jedik erejét, néha szinte érzem, ahogy kisugárzik, és már nem fáj semmi, mert éjszaka nálam gyűlik össze minden elveszett lélek. Aládúcoljuk a tetőt, vállvetve dolgozunk, és valahol már karácsonyi dalok mennek, meg az Ave Maria, Megjelent szentségben köztünk az Isten. Magenta-fekete szórólapokat gyártunk, egyre többen vagyunk, zúgolódik a társasház, a közös képviselő türelemre szólítja fel a lakókat, mégiscsak jön a karácsony, szépül a ház, idén talán hó is lesz, a hidegből ítélve.
Vissza a tetejére