Ujjaival a koszt
Pont a névnapján, jól időzített a Vera. Pedig tegnap még ivott egy kis üdítőt, és beszélgettek is. Mostantól még jobban fogja utálni a névnapokat, bár nem is utálta, szerette a nevét, helyesbíti is magát azonnal. A rendőrségen ültünk, amikor felhívott, anyámat beidézték kihallgatásra Teó balesete miatt. Teó a karambol előtt cuccozhatott, mert vérzett az orra, és rágta a levegőt, anyámnak a lelkére kötöttem, a drogokat ne hozza szóba.
Reggel taxit kellett hívnom, hogy eljussunk a rendőrségre, anyám a psoriasis miatt nem tud gyalog közlekedni, kelletlenül szólnak a taxisok, ötszáz méterre, nem éri meg a fuvar, adok egy tízest, csak vigyék el, mert nem tudom megoldani. A körzetihez is taxival kell átvinnem, két utca, senki nem segít, a kerekeskocsiba meg nem akar beülni, vagy én nem akarom. Az volt a tervünk, hogy majd Teó szállítja anyánkat, de ez most évekre meghiúsult. Uzsgyinak hívta anyám a cuccot, amitől Teó napokig nem evett, és rágta a levegőt. Erről se beszélj, mondtam anyámnak, tudom, hogy szeretsz megnyílni, de gondolj valami másra, mielőtt kimondanád. Jó lenne bemenni vele a kihallgatásra, de én nem vagyok beidézve.
Lifegett rajtam a kabát, a válla majdnem a könyökömig ért, az apám hozta a harmincadik születésnapomra a hatalmas, régi irhát. Először nem értettem, mi ez a holmi, a többit sem értettem, főleg használt dolgok, egyik sem az én méretem, és nem is az ízlésemnek való. A szülinap előtt néhány hónappal bejelölt a Facebookon, majd hetekkel később írt is, igyunk meg egy forralt bort a Bandi presszóban. Elmentem a találkozóra, mert kíváncsi voltam, milyen, húsz éve láttam utoljára, kilencéves koromban. Jókedvű, vidám, piknikus alkatú az apám. Az anyai családomban mindenki szomorú, és gyanakszik valakire, nem emlékeztet senkire tőlünk. Na, szia, így köszöntött, és a vállamra dobta a kabátot. Leültem egy boxba, ő meg hozott két forralt bort. Péntekenként állatkertbe jár, sörrel a kezében órákig nézi a koalát. Ezt például az első találkozón tudtam meg róla. De közben mit csinál, kérdezte Teó, a húgomat nem hívta el, semmit, csak ül, és nézi, feleltem. Órákon át?, aha. Aztán átsétál az orángutánhoz, aki eltakarja az arcát egy újságpapírral evés közben, vagy papírdobozzal a fején ül egy sarokban. Megnéztük az orángutánt a neten, látszik a képen a papírdoboz, ott van az állat mögött a sarokban. Argentínában a habeas corpus alapján elengedtek tíz éve egy szumátrait, mondtam az apámnak, de csak megvonta a vállát, én szeretem az állatkerteket. Főzni is szeret. Magyarázta, hogyan kell a kocsonyába főtt tojást helyezni, tányérba kiszedni, a tojás és a hús fele maradjon fedetlen. Elkészítette Jamie Oliver összes itthon fellelhető receptjét, magyarosan. Nem csak a fasza érdekli, ahogy a családban nálunk ezt mondják róla, hanem a jó ételek és a Quimby is. Eljár a Velencei-tóhoz, mondjuk azt csak később tudtam meg, hogy a nőket nézegetni. Ő az az idegen pasas, aki ott ül a padon valamilyen itallal a kezében, és mustrál téged. Érzed a feneked ívén a kíváncsiságát. Ő az is, aki hozzád ér a lángosozóban, véletlenül. Meg aki a combod között felejti a tekintetét, amikor próbálod lemosni magadról a tóparti sarat, és emelgeted a lábad a strand kültéri zuhanyzójában, meséltem Teónak, baszki, pfuj, Teó elhúzta az orrát. Lógott a vállamon a bunda, ne vedd le, hideg van, mondta az apám az első találkozónkon, ami a Bandi presszóban volt márciusban.
Ha lesz szabad kapacitása, visszajön értünk, és felvesz a rendőrség parkolójában, utánam szólt a taxis, miután végeztünk, csörögjek. Négyes sorokban álltak a székek, itt várjanak, mutatta az eligazító, majd szólítják anyámat. Bemennék vele, nemet intett, idézés nélkül lehetetlen. Anyám aznap a szokásosnál nehezebben járt. Agresszív vagyok vele, nem bírom, hogy elesettnek mutatja magát, pedig tudom, hogy nem játszik rá, de nem is titkolja. A kisebbik lányommal csak a gond van, ezt még akkor mondta, amikor elindult velünk otthonról a kocsi, mi köze volt ehhez a taxisnak, vontam kérdőre anyámat, és leültettem egy székre. A legjobb azokhoz beszélni, akik úgyis elfelejtik, felelte halkan az anyám a rendőrkapitányság aulájában.
Elakadt a küszöbben a babakocsi, a férfi kissé megbillentette, monokli volt a szeme alatt, a feleségén vagy csaján acélkék tűsarkú. Már megint maguk azok, szólt az előbbi eligazító, a monoklis férfi egy gázspray-t lengetett, az egészet az arcomba fújta Dániel. Tőle szerezte a sérüléseket is, kérdezte a másik, a férfi bólogatott. A tűsarkús nő azt mondta, két éve elváltunk, és még most is zaklat bennünket. Bejött a házunkba, odaállt a vacsoraasztalhoz, és lefújta a férjemet meg a petrezselymes krumplit. Ahogy a nő beszélt, kontya mintha a homlokára folyt volna. Anyám nem figyelt, tördelte a kezét, halkan azt mondta, ide jutottam. Senki nem tördeli úgy a kezét, ahogy az anyám, mintha az egyik dagasztaná a másikat, nehéz eldönteni, nem leli-e örömét benne. Közben szólították, odakísértem egy egyenruhás nőhöz, nincs lift, hogy fogják felkísérni kétemeletnyi lépcsőn, arthritis psoriatica, a tűsarkús nő közben eltiltást kért.
Mérete alapján arra következtettem, hogy apám feleségéé lehet az irha. Én százhatvannyolc vagyok, a kabát meg legalább húsz centivel magasabb, vékony nőre készült. Vera egyidőben manökenkedett, több mint száznyolcvan. Le kellene vennem, nem szeretnék ebben hazamenni, át a főúton és a két zebrán. Aztán úgy döntöttem, hogy apám nőjének hatalmas irhájában megyek be a házba. Semmi tartásod nincs, Teó röhögve fogadott, hát, hogy úgy mondjam. Teó közelről is megnézte a kabátot, mi a szar ez, nem tudom, gondolom, a Vera levetett holmija. Bedobtam a bundát az egyik használaton kívüli szobába, az ágyra, ez a szoba készült el először, még ’82-ben, anyám zongoráját tároltuk ott, a kottáit és a régi síléceket.
Lesodortam anyám székéről a szotyolát, a zsebéből hullhatott ki. Anyánk a válását követően szotyi és tökmag ropogtatásával vezette le a feszültségét. Hazajött az iskolából, ahol tanított, aztán lefeküdt olvasni, kupacban gyűltek mellette, körülötte is a héjak. Sárga franciaágyán, héjak között fekszik az anyánk, hullanak a könyveiből, és amikor felkel, a ruhából is. Néha eldugtam a szotyiját, kisebesedik tőle az ajkad és a nyelved, mondtam, Teó visszaadta neki, vagy vett magának másikat. Ha nagyon sebes volt már a nyelve, zugban csinálta, a vécében és a gardróbban is tárolt egy-egy kisebb adagot. Kifeküdte az ágyát az évek alatt, egy üregben alszol, le kell cserélni, mondtam, maguk alá temetnek a héjak és a sok könyv meg napilap. Nászajándékba kapták az ágyat, anyám nem engedte kidobni, amúgy sem gyártanak már hasonlót. Amikor egyszer elutazott valahova, gyorsan szereztem neki egy másikat, Teó elhívta a pasiját, segítsen kicserélni. Anyám hatalmas franciaágyát hárman sem tudtuk levinni az emeletről. Teó pasija kitalálta, hogy dobjuk le a teraszról az udvarra. Teóval fogtuk az egyik oldalát, a pasija a másik felén vitte, az ajtóban Teó átvette tőlem az én részemet. Most emeld, mondta a pasija, aztán csak engedd el. Hatalmasat puffant anyám ágya a fűben, valamik meg beszínezték a levegőt, muslicák, mondta Teó pasija csodálkozva, és az ujjával előre mutatott. A szotyola- és tökmaghéjak lassan szálltak alá a fűzfák között, mielőtt földet értek. Hátravittük az ágyat a kertbe, megálltunk körülötte, most mi legyen. Anyánk cinóbersárga nászágya hat évig állt a hátsó kert közepén a gazban, a szomszéd macskája napozott rajta, anyánk az ablakból figyelte. Aztán valakik megjelentek a kapuban, messziről nézték, középkorú pár, hasznát vennék, ha nincs már rá szükség, húzós kocsival visszajöttek érte.
Teó azt mondta apám szemlélődésére az állatkertben, ahogy órákig issza a valamilyen italát a koalával szemben, nem egyértelmű, hogy ki szemléli a másikat. Ennek az embernek minden mindegy, azt csinálja, ami éppen jólesik neki, semmi összetettre ne gondolj. Teó ezzel nyugtatott, miután az apám egyszer többet mesélt nekem a kelleténél, amikor próbálta megmagyarázni, hogy miért hagyta el a családot. Vera az első szeretkezésük után a kezét csókolgatta hálája jeléül, mondta, majd meghúzta a poharát. Egy szegfűszeg a szájában maradt, az asztalra tette. Tudom, mire célzott, hogy anyámnak sosem ment vele ez a téma. Most ki kell mennem, mondtam csendesen az apámnak, és kirohantam a mosdóba. Dús ágyneműk között ülnek, Vera a két lábszárán térdel, teste lepedőbe csavarva, és csókolja az apám kezét. A válla fedetlen, a szeme könnyes, az ujjperceit is csókolja, de közhelyes kép. Akkora volt a vétkük, hogy csak közhelyekben tudtam arra az estére gondolni. Nem is biztos, hogy este volt. Pirkadt a hajnal. Bocs, de egy előre nem látható munka érkezett, kiszaladtam a Bandi presszóból, baszd meg, mi közöm van nekem ehhez. Minek mész egyáltalán oda, kérdezte Teó, vérzett az orra, és a levegőt rágta, megvontam a vállam, tán hogy megbocsássak, és ez a legtöbb.
Teó egyenesen ráhajtott a főútra, közben jött egy másik autó. A haverja ütögette a hátát, valamit mondani akart, ő meg hátranézett, ezért nem állt meg a stoptáblánál. Még jó, hogy drogtesztet nem csináltak. A rendőrök értesítették anyámat, mire kiértem, már elvitte őket a mentő, valaki azt mondta, Teó sokkos, de egyébként jól van. A másik kocsi hátulja totálkárosra tört, a sofőr hölgy kiugrott, és azt kérdezte, rendben vannak-e a gyerekek. A húgom haverját műteni kellett medencecsonttörés miatt, maradandó is lehet a sérülés. Teó jogosítványát biztosan elveszik, pénzbírságra mindenképp számítani kell, de még felfüggesztettet is kaphat, ezt egy ismerős ügyvéd írta Messengeren. Bár sosem tanult meg vezetni, anyám nevén volt a kocsi, így őt is beidézték a rendőrségre az üggyel kapcsolatban. Teó úgy egy éve kezdett drogozni a kollégiumban, először fű, aztán jött a spuri, együtt jobban ütnek. Tiszta hülye vagy, mondtam Teónak, legyintett, majd szólok, ha félhetsz, anyámmal csendben figyeltünk. Szereztem egy telefonszámot, vidéki rehab, két hét alatt bent van, ha szól, csak ne legyen késő.
Apám hat nyelven beszélő felesége jutott eszembe, amikor élőlánccal körülvették a várnegyedbeli Diplomata-házat, ott dolgozott fiatalon, a hetvenes évek végén. Vera piros bőrruháját, csak azt el ne hozza nekem az apám. Egyszer, régen mentünk anyámmal hazafele, Teó az egyik kezét fogta, én a másikat, amikor apám leparkolt a kocsijával egy sarokra a házunktól. Vera kiszállt az autóból egy tűzpiros, bokától a válláig testére feszülő bőrszerelésben. Tűzpiros volt a tűsarkúja is. Anyám, ahogy meglátta őket, futni kezdett, kardigánját két kézzel a fejünk fölé emelte, úgy szaladtunk haza, nem baj, hogy nem esett az eső, és hogy észrevettek. Mintha meztelen lenne, teljesen a testére feszül, ez járt a fejemben, és hátrafordultam futás közben. Anyám rángatta a kezem, és rám szólt, ne bámuld már. Muszáj volt néznem, a csukló és a lábszárrész fémbetétein megcsillant a fény. Pedig kora este volt. Vagy pirkadt a hajnal. Csak ezt a ruhát el ne hozza nekem az apám. Egyszer megkérdezte, mire van szükséged, annyi holmink van a garázsban, a fejemet ráztam, nem kell semmi, tényleg nem kell, de legyintett.
Megállt a portás előtt egy pasas, kikötötte két éve a biciklijét ide a rendőrség elé, hogy meglegyen, de elhagyta a kulcsot. Most viszont szeretné elvinni, le kellene vágni a kerékpártartóról. Méltóságos asszonynak nevezte az eligazítót, aki nem értette, miért most jutott eszébe a kerékpár. Most van rá szükségem, felelte. A bicikli papírjait kérték tőle, az nincs, mondta a férfi, a legrosszabb helyre kötötte ki azért, hogy meglegyen. De miért éppen most jutott eszébe, a másikat továbbra is ez érdekelte. A férfi kihívta az épület elé, hadd mutassa meg, ő szerelte fel rá a lámpákat, bizonyítani is tudja. Akkor jött egy másik monoklis férfi, ma ilyen nap van, de lehet, hogy máskor is, a portán bemutatkozott, valamilyen Dániel, ő lehet az első férj, sokkal szimpatikusabb.
Az apám és Vera csak az elején élt jól. Vera otthagyta a hivatali munkáját, és elhelyezkedett a környékükön, egy bankfiókban kapott állást. Egy év sem telt el, amikor meggyanúsították valamivel, apám nem emlékszik a részletekre. De az is lehet, hogy a szülés miatt omlott össze az idegrendszere, a lényeg, hogy két évvel az esküvő után már alig hagyta el a lakást. Apám tartotta el a családját, az anyja háza mellé építkeztek, az anyja sokszor kisegítette őket. Laura nagyanyám áttelefonált a fiának, vagy átkopogott, bedörömbölt az ajtón, ha kész volt a vacsora, pedig Vera is
mindennap főzött valamit. Apám megette a vacsorát otthon, aztán átment az anyjához, ott is megette, Vera meg szétkente a maradékot a szőnyegen. Csendben hallgattam az apámat, miközben panaszkodott. Egy alkalommal feltűrte az ingujját, három mély karmolás, egész éjjel üvöltette a lemezjátszót, és Vera tépte a haját az elcseszett élete miatt. Hajnali három óra volt, a fiuk vizsgára készült. Olyan is történt, hogy egy pocsolyában feküdt, tőlük háromutcányira, ököllel verte a vizet. Szólt valaki az apámnak, ő kiment érte, és hazasétált vele, a szomszédok sorfalat álltak. Meghalt Vera apja, apám szerint azért kapta az idegrohamot, pedig alig ismerte, már felnőttként találkozott vele. Nehogy én is megőrüljek. A vörös szerelést meg kellene kérdeznem. Talán meg sincs már.
Teó eldöntötte a dolgot, kérjem el a ruhát, és akkor nem kell izgulni, hogy mi lesz, elhozza-e, majd bedobjuk a sok vacak közé a szobába. Felöltöztetjük a Misi medvét pirosba. Átszabatjuk. Ez az, magamra szabatom. Aztán megmutatom anyának, emlékszel erre a ruhára, ez volt rajta, amikor egyszer együtt láttuk őket, és csak szaladtunk, nem nagy dolog, nem is bőr, csak műbőr, semmi az egész. Egy vacak cipzár csillant a kora esti derengésben. Vagy a pirkadó reggelben. Ő nem emlékszik, egyszer már rákérdeztem, szinte lángolt, olyan piros volt, egy tűznyelv ott a sarkon, nem igaz, hogy elfelejtetted. Neki csak a futás maradt meg abból a napból az emlékezetében, és hogy hármunk fölé emelte a kardigánját. Közösen emlékezni, kell, hogy legyen ebben valami megkönnyebbülés.
Később Teó is eljött a találkozókra, neki is hozott holmikat az apánk, Teó megnézte, és már vitte is az adományboltba. A kiselejtezett ruhákon kívül volt például egy pár elektromos masszírozópapucs, vezetékét be kellett dugni a konnektorba. Álltunk a papucs felett, próbáljuk ki, Teó azt mondta, olyan, akár egy villamosszék, én ebbe bele nem szállok. Honnan vehette. Voltak testápoló szerek meg egy kerámiaarcú marionett, lila ruhában. Egy flitteres, hófehér bőr hasi tasi, ez is a csajáé lehetett. Kurvás cucc. Egyszer három zacskó könyvvel állított be, köztük Hajnóczytól az M, 1977-es első kiadás, valami nem stimmelt, mert a huszonharmadik oldalról átugrott az ötvenkettedikre, ki tudja honnan szerezte.
Egy ideig nem találkoztunk, aztán egyszer hirtelen megjelent mellettem egy áruház parkolójában. Próbáltam kipiszkálni a tízest a bevásárlókocsiból, a cukrok mellől észrevettelek, mondta. Hogy vagy, üdvözöltem, megvagyok, és te, úgy tűnik, Verának mellrákja van. Mi az, hogy tűnik, nincs még meg a diagnózis, kérdeztem, közben a tízessel vacakoltam, de megvan. Évek óta vannak tünetei, de nem ment orvoshoz. Már a buszon sem ülnek le mellé, és otthon is állandóan szellőztetni kell, mert kifekélyesedett. Erről beszélt az apám a bevásárlókocsik mellett, az áruház parkolójában. Vera megvárta a fia államvizsgáját, csak utána keresett fel egy orvost. Nem sikerült kiszednem az érmét, odajött egy férfi, mennyi van benne, vártam, hogy odaadja. Apám azt mondta, meg fog gyógyulni, most kap egy kis kezelést, meg végeznek néhány vizsgálatot. Húsz éve nincs tébéje, most intézem, aha, mondtam. Valami szégyenfélét éreztem, hagyhattam volna azt az érmét, minek fogadtam el. Akkor kijött Vera is az üzletből, még sosem találkoztunk szemtől szemben, vagy csak nem ismertük fel egymást, most röviden köszöntünk. Indultak karácsonyfát venni. Usanka volt a Verán és az apámon is, és egyforma pufikabát.
Anyám egy másik fajta szotyolát vásárolt, ez nem sózott, nem csípi úgy a nyelvem, de akkor is kisebesedik, vitáztam vele. Azt mondod, hogy már nem ültek le mellé a buszon, azt, feleltem. Gondolkodott, és kettéroppantott egy szotyit, a héját az ujja közé fogta, vajon miért csinálta ezt a Vera, és a homloka fölé nézett. Teót nem érdekelte, miért foglalkozol vele, engedd el, mondta, de utálom ezt a kifejezést.
Beültünk egy giroszoshoz hárman, apám születésnapján, júliusban. Paróka kell a Verának, mondta, elküldött érte, azzal kivett a táskájából egy csíkos nejlonszatyrot, és kitette az asztalra. De hát ez platinaszőke, mondtam, a Vera meg világéletében vörös volt. Apám bólintott, jó lesz ez neki, nem volt húsz deka sem, ezernyolchatvan. Kilósboltban vetted a parókát, kérdeztem, aha, felelte. Kínomban röhögni kezdtem, és mit fog szólni Vera, nem tudja meg, honnan van, mondta az apám, majd feltuningolom. Hangosan röhögött Teó is, szinte már nyerítettünk, az asztal közepén a platinaszőke paróka, apám hozzálátott a húshoz. Abban a pillanatban megértettem őt, és valami megkönnyebbülésfélét éreztem. Az önzése vagy a gyengesége irányította, mindegy is, ha önmagáról kellett volna megnyilatkoznia, csak annyit mondott volna, hogy nagyon ízlik neki a hús meg a joghurtos mártás, amiből a sült krumpli tetejére dupla adagot halmozhatott.
Nincs Verának valami piros szerelése, kérdezte hirtelen Teó, és oldalba bökött, ez a pillanat. Valami van, felelte az apám, majd megnézem. Bőr kellene, piros, olyan kezeslábasszerű. Apám bólogatott, lehet, hogy van neki, majd átnézi a garázsban a régi cuccokat. Ráhajolt a tányérra, nagyon ízlett neki az étel. Később apám egyik csomagjában, a pulcsik, nadrágok, ingek között összehajtva ott volt a piros bőroverál, megismertem a színét és az anyagát, kicsit ki is húztam a többi közül, a biztonság kedvéért. Nem bontottam ki a csomagot, ahogy hozta, a nejlonszatyorral együtt betettem a lomos szobába, egyszer tán megnézem, alulról a harmadik kupac, majd eldöntöm, mikor.
Verával még kétszer találkoztam, akkorra már nagyon rossz állapotban volt. Először a Déliben, a vasúti jegypénztárnál futottunk össze, orvoshoz mentek az apámmal. Odahajoltam, és megpusziltam, meséltem otthon, te egy idióta vagy, mondta Teó, valahogy kijött belőlem, feleltem. Mondd már meg, miért öltözöl úgy, mint egy kamasz lány, kérdezte tőlem Vera emelt hangon. Már mire gondolsz, kérdeztem vissza, a kapucnis pulcsira a szakadt farmerral, apád annyi cuccot vitt neked, legyintett, és a melléhez kapott. Másodszor egy aluljáróban közeledett felém. Fel volt tuningolva a szőke paróka, két bordó csattal megtűzve az oldalán. Hangosan ráköszöntem, de alig fogadta, tovább billegett.
A rendőrség épülete előtt valaki rágyújtott. Dániel az aulában várakozott, fel és alá járkált, ívelt arcán finom borosta. Megcsörrent a telefonom, hol vagy, ezt kérdezte az apám, ügyeket intézek, mondtam. Teó balesetéről nem beszéltem neki. Hajnalban meghalt a Vera, kétszer elismételte, jól időzített, pont a névnapomon. Most majd még jobban utálja a névnapokat, bár nem is utálta, szerette a nevét, helyesbítette magát azonnal. Pedig még kólát is ivott, és kedélyesen elbeszélgetett vele és a fiával, ki gondolta volna. Nem is sejtette, amikor felhívták a kórházból telefonon a hírrel. Nem sejtetted, kérdeztem, nem, felelte.
Kisírt szemű anyámat átadta nekem a rendőrnő, még visszament a jegyzőkönyvért. Ne mondják el senkinek, fizetni kellene érte, ha nem online küldjük. A taxis a telefonban türelmet kért. Leültettem anyámat egy virágcserép szélére a rendőrség előtt, átfutottam a jegyzőkönyvet, jó lesz. Annyit mondott, hogy Teó gyakorolni akarta a vezetést, és ő megengedte neki, hogy használja a kocsiját. Úgyis csak állt a garázsban, és az övé lesz egyszer. Miért van kisírva a szemed, kérdeztem anyámtól, valamit válaszolt, jobb is, hogy nem értettem. Nem adták oda a férfinak a biciklit, még mindig magyarázott, méltóságos asszony, közben ujjaival a koszt törölgette a vázról, higgye el, hogy az enyém. Lehet, hogy a magáé, de bizonyítania kell. Anyám nem figyelte a beszélgetést. Volt bent két férfi, a régi férj lefújta az újat, meséltem. És a krumplira is ment a gázspray-ből, kérdezte anyám, aha, mert ott állt fölötte. Úgy döntöttem, hogy Vera halálhírét majd később mondom el neki. Jött is a taxi, a férfi messziről bólintott. Beültettem anyámat a kocsiba, te nem jössz, nekem még dolgom van, rácsuktam az ajtót. A közlekedési lámpánál egy pillanatra utolértem őket, anyám már beszélgetett. Festették egy szakaszon a járdát, kikerültem, a taxi elindult, még láttam, ahogy besorolt egy zöld kombi mögé az átjáró előtt, aztán finom folttá vált a távolban. Sütött a nap, valahonnan sziréna hallatszott, jól időzített, ez jutott eszembe, sétálni indultam, kerestem egy kevésbé forgalmas utcát.
Vissza a tetejére