Anyámat Szicíliába álmodom; Szilánkok földje; Isztambul
Anyámat Szicíliába álmodom
Citromot facsar egy fehér ház teraszán.
Vajban forgatott tésztára önti,
örvényt kever a vörösborba.
Mediterrán szél kergeti,
felkapja, a partig repíti.
Paradicsomszíve arcán piroslik.
Narancsligetekbe ágyaz a gondtalanság.
Hajolna dudvát tépni,
ültetni, felébredni,
de keze finomra szitált homokot ér.
A száradt ruhát is más viszi be,
háta sziklaformáját nem csiszolják
tömött szatyrok.
Puha fűbe fekszik,
feje felett zúgnak az olajfák.
Nem siet, nem mozdul.
A végtelennel számol.
Anyámat Szicíliába álmodom,
hogy sós könnyét csak a tenger
adja kölcsön neki.
Szilánkok földje
Esőre áll, amikor leszállsz a vonatról.
A száradni hagyott terítőkért
kirohannak az asszonyok.
Tekintetüket először
a sötétedő égre akasztják,
majd rád.
Távolról figyelik érkezésed.
Benned tábortüzek égnek,
amikor hétvégente idetévedsz.
Betörnéd az ablakokat, fészerajtókat.
Elásnád kertjük végébe a felszegett
állú képmutatást.
Templomok, restik válnának
földdel egyenlővé.
Nem vártak tőled többet.
Sose találod itt a helyed.
Az első alkalommal körbejártak.
Ferde szemmel néztek rád.
Új szagokat hoztál,
nyelvedről idegen módon
gurultak a szavak.
Mostanra lecsendesítetted
magadban a várost.
Figyelsz a kézmozgásra.
Te is ingatod a fejed,
ha elverte az eső a terményt,
ha a pap nem szórta elég áhítatosan az igét.
Fonákjára fordítod bőröd,
kotyogósból iszod a cukros kávét.
Hajolsz a dudváért a kertben.
Beolvadnál, vad szagodat mégis megérzik.
Nem kérdezik, jól vagy-e,
iszol eleget, bevetted-e a gyógyszereket.
Tavaszi melegben felforgatod a házat.
Levakarod a sarki penészt,
hátha feltűnik alatta
valaha volt szobád színe.
Lerángatod másokról kinőtt ruháid,
régi ízért nyitod a korán eltett befőttet.
Nem találod a tükrökben sem.
Állsz, nézed a tekinteted, ami vádol.
Nem vársz magadtól többet.
El kell csendesíteni a fordítva dúdolt
dalokat a fülben.
Kézfejed véres.
Mielőtt még mélyebbre zuhannál,
megtámaszt a föld.
Anyád seprűt és lapátot szed elő,
hogy széthordott szilánkjaid összetakarítsa.
Isztambul
Illatharcok.
Kömény, kurkuma, rózsabors.
Papucsba bújtatott bütykös lábak keringője.
Porceláncsészék sötétedő ujjak között.
Izzadság keveredik a sült hús szagával.
Ha elárulod, honnan jöttél,
ismerős szavakra lelhetsz a szájakban.
Valaki azt mondta,
itt mindenki hazatalál.
A halászok hálójába
fáradt kezek kapaszkodnak.
Elém terítik a Boszporuszt.
Gyűrött redőin hajók himbálóznak,
mint összekapaszkodott porcsomók.
Lányanyák közelednek,
szemük sarkában sós árkok.
Lobogó hajamba
csomósodik tekintetük.
Valaki azt mondta,
itt mindenki szabad lehet.
Müezzin hangja a fülekben.
A mecsetben hazafelé
fordulva imádkozom.
Elhagyom az ősi mozdulatokat.
Döbbent minaretek kerekednek fölém,
amikor kilépek.
Kendőmet a téren megrakott tüzekbe hajítom.
Vissza a tetejére