Képmásom, testvérem!
Baudelaire-t idézem az esszé címében („mon semblable, – mon frère!”), pedig a mesterséges intelligencia sem nem társam, sem nem testvérem. Mégis, jóval azelőtt, hogy megérkezett volna, magam is sokszor cselekedtem úgy, ahogyan ő. (Illetve nem is én, csak egy részem.) Azaz: az írást egyszerű műveletnek kezdtük tekinteni. Főleg az iskolákban. Ha egy diák ötbekezdéses esszét ír, és tagolja, lesz benne bevezetés és zárás is, köztük pedig érvel: okokat, példákat, ellenérveket és rájuk adott válaszokat sorol, akkor ötöst kap. De jogosan? Jó az ilyen esszé? Nem, mert többnyire unalmas. Ötöst csak azért kapott az írója, mert követte a formai előírásokat. Ha a tanár azt mondaná rá, hogy ez azért nem teljesen jó (mert hiányzik belőle valamilyen elevenség vagy érdekes szempont), akkor a tanár lenne a hibás, mert túl szubjektíven ítélné meg. Az értékelésekben tehát egyfajta következetesség, szabvány érvényesül, uralkodik.Mindebből az következik, hogy a diákok tőlünk pont ugyanúgy tanulnak írni, mint a ChatGPT. A ChatGPT is nagyon pontosan követi előírásokat. Ha megparancsoljuk neki, hogy bizonyos követelmények és paraméterek szerint írjon esszét, akkor azt fogja tenni. Sőt, bizonyos szempontból, mert nem lesznek benne helyesírási vagy nyelvtani hibák, túlságosan is jól teljesít. A mondatok szabványosak, a stílus elfogadható lesz. Persze előfordulhat, hogy a mondandó, a tények hamisak, de könnyen elképzelhető, hogy azt meg senki nem veszi észre.
Néhányan erre talán azt mondják, hogy a diákoknak meg kell tanulniuk az adott formában dolgozni. Bizonyos szempontból az öt bekezdésből álló esszé hasonlíthat a szonetthez. Más kérdés, hogy sem az öt bekezdés, sem a szonettforma nem garantál minőséget. A kihívás tehát nemcsak abból áll, hogy kövessük a szabályokat, hanem abból is, hogy valami lényegeset, egyedit írjunk. Ha nem találunk érdekeset, fontost, eredetit a szövegben, akkor a forma üres marad, munkánk hiábavaló. A ChatGPT is tud szonettet írni. Ugyanolyan szépet és unalmasat, mint amilyenek a diákesszék.
Azt kértem a ChatGPT-től, írjon szonettet a hírnév mulandóságáról. Íme az eredmény (alatta pedig Weöres Sándor A hírnév mulandósága című költeménye):
Híresség fénye, mint az éj csillaga,
Felragyog egyszer, majd hamuvá válik,
A bámuló szemek, a pletyka szava,
Mind eltűnnek, mint az álom, mit fájlik.
Dicsőség szele gyakran fúj erősen,
De milyen gyorsan pihen a szív,
Az égi trónon, hol a pompás éden,
Szívünkben titkon csak a vágy maradív.
Az emlékek elszállnak, mint a szellő,
A nevek feledésbe merülnek rég,
Az egykor ünnepelt már nem jelent semmit,
A múlt dicsősége mind lassan elég.
De a szeretet, mit idő meg nem zúz,
Örök marad, s szívünkben újra gyúl.
*
No nézd, hogy illeg-billeg a poéta,
mint púderos-pamaccsal a kisasszony:
az öröklétnek míly arcot mutasson,
ez nagy gond ám, bizony! fele se tréfa.
Az utókor kap rajta, mint a potyka:
hogy telt az élete, mi az iránya,
ki volt a felesége és cicája
– évezredig dicsőn ragyog a pletyka.
S árján a robajló évezredeknek
előbb-utóbb mindenkit elfelednek.
Mondd, költőm: fájó ez a ravatal?
hát oly édesség, oly nagy diadal,
ha a feledtség szentsége helyett
minden ganajban úszik a neved?
A különbség ahhoz hasonló, mint amilyen a halál és az élet között van. De ezt egyelőre hagyjuk. Lesznek, akik azt mondják, az esszéírás „műveletének” ilyenfajta megtanítása, számonkérése elkerülhetetlen az oktatásban (és nem is feltétlenül rossz tranzakció). A tanár tanít valamit, a diák elsajátítja, és megmutatja, mit tanult. A tanár pedig értékeli azt. A diák értékelést kap, a tanár fizetést. De biztosan jól működik az a rendszer, amiben ilyen tisztán, sablonszerűen megfogalmazhatók az elvárások? Amiben a diák és a tanár pontosan tudja, hogy mit kell megtanulnia, s mit kell „termelnie”?
Igen is, és nem is.
Igen, mert pontos elvárások nélkül könnyen káoszba fulladhat az egész. Nem, mert magában az irodalomban sincsenek, nem lehetnek tiszta elvárások. Mit várok egy könyvtől, amikor olvasni kezdem? Csak annyit, hogy jó legyen, és érdekes. De mit jelent a jó, és mit az érdekes? Egyelőre nem tudhatom.
Nézzük ezt az író szempontjából. Mondjuk verset küld egy folyóiratnak. Elég lesz annyi az elfogadásához, hogy, mondjuk, nyolc tercettből áll, s a rímrendszere olyan, mint Dantéé? Nem biztos. Lehet, hogy a szerkesztőnek nem fog tetszeni. Amikor elolvassa, semmi nem mozdul meg benne, és nincs kedve újraolvasni sem. Elutasítja, de nem magyarázza meg, hogy miért nem kell neki. Csak annyit jelez, nem felel meg, nem üti meg a közölhetőség mércéjét. Az író föl lesz háborodva. Honnan tudhatná, mi felel meg az adott folyóiratnak, ha nem adnak útmutatást, nem adják meg a szempontokat?
És pont itt a probléma: az igazi minőség nem definiálható. Rá lehet mutatni bizonyos jellemzőkre – az alkotó képzelőerejére, formai, nyelvi leleményeire, szerkesztésmódjára, ötleteire –, de csak utólag, és sosem rendszerszerűen. Sosem mondhatjuk meg, nem is tudhatjuk pontosan, hogy miért tartunk jónak egy adott művet, s egy másikat miért nem. A kérdés nemcsak szubjektív, de valahogy megfogalmazhatatlan is. A választ legfeljebb közelíthetjük.
Na de valamit mégis tanítani kell az iskolában! Elvárásokat is meg kell fogalmazni, és értékelni is muszáj.
Ha lenne elég időnk és türelmünk, azt javasolnám, legyen párhuzamos értékelési rendszer. Minden feladatra két jegyet adnánk: az egyiket a megadott szempontokért írnánk be a rubrikába, a másikat a saját értékrendünk, saját megítélésünk alapján. Például kap egy ötöst az esszére, mert minden benne van, ami kell. De egy hármast is, mert a megfogalmazott vélemény, érvelés közhelyes.
De melyik értékelés számítson? A rendszer szerint a „hivatalos”, viszont a másikból többet lehetne tanulni.
Vagy ne legyen kettős értékelés, maradjon a hivatalos, a tanár meg fűzzön megjegyzéseket a dolgozathoz. Azokban remekül el lehetne magyarázni, hogy bár formális szempontok szerint ötöst kap az esszére, ám még jobb lehetne, ha…
Ám sajnos, keveseket érdekelne a tanári vélemény, javaslat. A diák azt kérdené: miért foglalkozzam még ezzel az esszével, ha egyszer ötöst kaptam rá? Az ötös volt a célom, a célomat elértem, nézzük a következő feladatot. És a tanár sem akar túl részletes megjegyzéseket írni, mert azok nagyon-nagyon sok időt igényelnek.
Hagyjuk tehát a dolgokat akként, ahogy vannak: adjunk jó osztályzatokat azoknak, akik teljesítik az előírásokat, utasításokat, és vegyük észre, hogy a számítógépek is úgy írnak, mint a diákok. Vagy fordítva. Kit érdekel, hogy ki mit másol!?
És itt térjünk vissza Baudelaire-hez! Az Au Lecteur című verse arról szól, hogy gyengék vagyunk ellenállni, ezért elsüllyedünk bűneinkben és romlottságunkban, s így lépésről lépésre lejjebb szállunk a pokolba, ahol a szörnyek közül az egyik a többinél is csúnyább, gonoszabb: az Unalom („l’Ennui”).
Ismerjük az Unalmat. Nem a kicsi unalomról beszélek, ami akár hasznos és jó is lehet. Sem a tanulás, sem az élet nem lehet mindig izgalmas. Sőt, ha mindig az lenne, akkor is unalmas lenne, mert a folytonos izgatottság monotonná válna. Unatkozni is kell néha, hogy az igazán fontos dolgokat észrevegyük. Minden tevékenységnek, minden munkának van unalmas része.
A nagybetűs Unalom azt jelenti, hogy nekünk minden mindegy. Tök mindegy. Mindegy, hogy jó-e a szonett, vagy sem. Mindegy, hogy valamit igazán megtanultunk, vagy sem. Mindegy, hogy a tanuló nem maga írja a házi feladatát. Semmi nem számít, mert így könnyebb. Könnyebb csak ötöst adni és ötöst kapni. Nem kérdezni, nem olvasni, nem írni. Majd a ChatGPT segít. Mindegy, hogy a ChatGPT által írt szonett egy élettelen, tét nélküli hülyeség, Weöres Sándor szonettje pedig játékos, ugyanakkor megrázó. Egyszerűbb, ha elfogadjuk, hogy mindkettő megfelelően teljesíti a szonett követelményeit. Lehet hátradőlni, dohányozni és fanyarul mosolyogni. Mindegy, minden mindegy. Nem kell olvasni Weörest, nem kell figyelembe venni, hogy mit mond, és milyen szépen mondja. Hogy azért fájdalmas a verse, mert nekünk szól közvetlenül (a költőknek – és másoknak is). Van-e olyan közülünk, aki soha nem vágyott hírnévre? Én sokszor szerettem volna elérni. Azt hittem, ha egyszer elismernek, akkor fontos ember leszek. Lesz pénzem is. Weöres megmutatja ezt a vágyat, a szemünk elé tolja, hogy lássuk, mennyire groteszk. Magunkat nézzük a torz, de mégis igaz tükörben.
Nagyon másként, de hasonlót csinál Baudelaire is. Íme a versének a vége:
C'est l'Ennui! L'oeil chargé d'un pleur involontaire,
II rêve d'échafauds en fumant son houka.
Tu le connais, lecteur, ce monstre délicat,
– Hypocrite lecteur, – mon semblable, – mon frère!
Az Unalom! Sanda könny csillog szemében,
S ópiummámorban néz kivégzéseket.
Ugye már neked is akadt dolgod vele,
Képmutató olvasóm, társam… testvérem?
(Kántás Balázs fordítása)
Három meglepetés van a vers végén. Az első, hogy a legszörnyűbb bűn az Unalom. A második, hogy én személyesen ismerem őt, a harmadik, a legnagyobb pedig, hogy a vers beszélője is ismeri. Mert hasonlítunk egymáshoz, mi, emberek. (Kántás úgy fordítja az utolsó két szót, hogy „társam… testvérem”, szerintem pontosabb lenne: képmásom, testvérem.)
Nem vagyok az a típus, aki sokat unatkozik. Az ismerőseim látják, tapasztalják a szenvedélyemet, a sürgölődéseimet. Ennek ellenére részt veszek a nagybetűs Unalomban, mert végtelenül sok dolog van, amit félbehagyok úgy, ahogy van. Bár amikor így teszek, annak nem örülök. Sok a munkánk (tanároknak és diákoknak egyaránt), és mindenki parancsikonokat keres. Ki hibáztathat minket? Az egyik legelfogadottabb parancsikon a rubrika, ami azt mutatná, ki vagy, mit teljesítettél, mit csináltál az ötösért. A rubrikát leghatékonyabban a ChatGPT tudja kitölteni.
Nem lehetnénk barátok? Nem lenne jobb, ha együtt dolgoznánk?
A ChatGPT segíthet nemcsak a diákoknak, de a tanároknak is. Értékelheti a feladatokat, megjegyzéseket írhat. Ha elfogadnánk, dolgoztatnánk, több lenne a szabad időnk, jobban tudnánk aludni.
De mi következik mindebből?
Nézzünk egy belső párbeszédet:
– Ha jobban alszunk, és gyorsabban teljesítjük a feladatainkat, sokkal több szabad időnk lesz, s azzal bármit kezdhetünk. A ChatGPT és a közöny felszabadít bennünket!
– Ha közömbös vagyok, mire jó a szabad idő? Akkor mindegy, hogy szabad-e, vagy sem!
– Nem teljesen, mert a szabad idő alatt lehet lustának lenni.
– Nem akarok az lenni. Néha persze lusta vagyok kicsit, de a teljes lustaság borzalmas lenne. Inkább dolgoznék, de nem úgy, mint egy robot. Jó lenne például Baudelaire-t és Weörest olvasni az órákon, akár angol fordításban (hiszen angolt tanítok), és megmutatni, hogy mit rejtenek a versek, és miért fontos nemcsak az üzenetük, hanem a nyelvi megformáltságuk: a szavak, ritmus, a szerkezet is.
Nem tudom legyőzni a ChatGPT-t. De kicsit ellen tudok állni a főnökének, az Unalomnak.
– Jaj, milyen unalmas következtetés! Még csak meg sem határoztad az Unalmat.
– Igazad van. Nem határoztam meg. Azt hittem, azt jelenti: mindegy. De talán mégsem csak ennyi. Az Unalom (l’Ennui) ennél cinikusabb, gonoszabb. Az Unalom abból áll, hogy tudjuk, nem mindegy, de mégis úgy teszünk, mintha nem számítana semmi, mert… Mindegy. Azért utálom a ChatGPT által írt szövegeket, mert egyszerre borzalmasak és majdnem tökéletesek. Valószínűleg maga a gonosz is borzalmas és tökéletes. Talán azért nem győzzük le, mert szép öltönyben jár, divatos a cipője, és elegáns a kocsija.
Hagyjuk! Marad a görcs a gyomromban. Kellemetlen, de talán jobb így.
Vissza a tetejére