Torkolat
Szolnokon található a Tisza–Zagyva-torkolat.
A település, egy angol nyelvű blog szerint, legalább hatvannyolc ostromot élt át.
A gyönyörű Szolnoki Galéria a város egyik zsinagógája volt.
A Varga Katalin Gimnáziumban drámakör működik.
Nagyjából ennyit tudtam Szolnokról, mielőtt ide költöztem 2017 októberében. (Azért egy kicsit többet, de az egyszerűség kedvéért maradjon így.)
És most, majdnem nyolc évvel később?
Nem sorolok fel ezernyi tényt, élményt, véleményt, amit azóta magamba szívtam, inkább arról beszélek, amit legelőször tanultam meg itt: valószínűleg mindannyiunkban vagy legalább minden szolnokiban létezik egy Tisza–Zagyva-torkolat. Vagyis mind a Tisza, mind a Zagyva bennünk folyik, és bennünk is találkoznak. Tudom, ez kicsit bolondosan hangzik, de vannak igazságok, amelyek csak a bolondságon át látszanak, és szeszélyesen közelítve érthetőbbek.
Honnan származik a Tisza és a Zagyva elnevezés? A néveredetekről sok teória van. Szádeczky-Kardoss Samu szerint: „A szkíta tij- tő az iráni -ah képzővel ’folyó’ jelentésű főnevet adhatott, s így keletkezhetett a mai Tisza név őse.” A zagyva szó jelentése: zavaros, értelmetlen. Eredete ismeretlen, de lehet, hogy a szláv sadjati-ból (ülepedni) származik. Szóval az egyik név folyót jelenthet, a másik ülepedést.
Empirikusan a Tisza szélesebb, mélyebb, határozottabb folyású, célirányosabb, a Zagyva pedig sekélyebb, de számomra elbűvölőbb; ahogy ide-oda csordogál fák, füvek, virágok, kacsák, hattyúk és kócsagok között. A Tisza folyószerűbb, a Zagyva időnként inkább patakhoz hasonlít.
Mindenkiben él valamiféle kettősség: a nemes, állhatatos erőfeszítés és a játékos, keszekusza kísérletezőkedv. (Egyébként mindkettő tartalmazza a másikat is.)
Két évig laktam a Zagyva mellett, aztán a Tisza közelébe költöztem. Így mindkettőt jól ismerem. Amikor a Zagyva mellett voltam elszállásolva, az életem kísérletezésnek tűnt Magyarországon. Akkori lakásom ablakából minden óra, minden nap más volt. Láttam napfelkeltéket és trillázó, sötét éjszakákat. Láttam, ahogy a fűzfa leveleket növeszt, hullat, és láttam hóesést. Gyakran hallottam nagyon izgalmas madárhangokat. Vajon milyen madáréi lehetnek? Kiderült, fekete rigóé. Megszerettem a dalát.
Abban az időszakban kezdtem magyarul olvasni, majd fordítani verset és prózát. A gimnáziumban, ahol nyelvi lektorként dolgozom, elindítottam néhány projektet: Shakespeare-előadásokat (a fesztivált csak később), tizenöt perces koncerteket. Akkoriban nem tudtam, meddig maradok az országban, csak azt, hogy még sokáig szeretnék. Fontosnak tartottam, hogy elmerüljek a magyar nyelvben. Elkezdtem irodalmi rendezvényekre, filmekre, koncertekre járni.
De térjünk vissza a Zagyvához: sétáltam, bicikliztem a folyó mellett, láttam a nyírfákat,
kacsákat, hattyúkat, a rengeteg virágot. Jártam a Tallinn városrészben, olvastam a régi Tallinn moziról a Bajnai Zsolt helytörténész által írt és szerkesztett blogSzolnok-on. Többször jártam a Zagyva cukrászdában. Tovább is bicikliztem Zagyvarékas felé a földúton. (Sokkal messzebbre is, Sárospatakra, Szegedre, de hagyjuk most ezeket.)
Három év után vettem egy kis lakást a Tisza közelében. Letelepedési engedélyt kértem és kaptam, az iskolában megszerveztük a Shakespeare-fesztivált. Kezdetét vette egy számomra stabilabb, célirányos időszak.
Most a RepTár és a Marcipán cukrászda közelében lakom. Szinte mindennap sétálok, futok, kerékpározom a Tisza-parti sétányon. A Zagyvához képest a Tisza szigorúbb, komorabb, a mellette lévő fák pedig magasabbak. Életem jelenlegi korszaka is fegyelmezettebb: nyolc éve tanítok a Varga gimnáziumban, két éve dolgozom egy nagy projekten (Cseh Tamásról és Bereményi Gézáról írok könyvet angolul), s már nem kérdés, hogy szeretnék-e itt maradni. A kapcsolataim is mélyebbekké váltak. Ez az én Tisza-korszakom.
De az emberi élet minden korszakának több rétege lehetséges. A Tisza nemcsak mély, célratörő, komoly, hanem olykor kanyarog is. A múltban problémásnak, veszélyesnek tartották a kanyargósságát, ezért 1846-ban megkezdték a szabályozását. A folyó akkor 1419 kilométeres volt (és az akkori Magyarország határain belül folyt), ma már csak 962 kilométeres, tehát a mostani „egyenessége” mögött egy ősibb szeszélyesség húzódik.
A Zagyvával fordított a helyzet: egy folyó, egy ember „kanyargóssága” nem feltétlenül a komolyság hiányát jelenti. Vannak, akik többször váltanak munkahelyet, pályát, talán irányt is, viszont jól dolgoznak, sok tapasztalattal rendelkeznek, bölcsen tekintenek a világra. De fordítva is lehet: sokak élete egy szűkebb helyhez kötődik, ám ott mindennap valami újat találnak, fedeznek fel.
Néha egy-egy diákom, aki elkezdte írni az esszéjét, de témát szeretne váltani, megkérdi: szabad? Hát persze! Az alkotás, a gondolkodás időnként irányváltással jár, mert az írás hatására, írás közben más szemszögből látjuk a dolgokat. Miként az az ember is, aki már nem látogatja, nem felfedezi az adott várost, hanem lakik benne.
Ahogy folyik bennünk egy Tisza és egy Zagyva, ugyanúgy létezik egy lakó és egy látogató. Mind a kettő fontos, hogy legyen, hiszen ha egy adott településen élsz, de „nem látogatod meg” néha, akkor unalmassá válik, mert azt hiszed, már mindent tudsz róla. De ha csak látogató vagy, és nem laksz benne, akkor a sok élmény, tudás a felszínen marad, nem ülepedik le. Az a szerencsés, ha az élet összhangba hozza bennünk a lakót és a látogatót.
De miért kell (látszólag) ellentétes archetípusokban gondolkodnunk: Tiszában és Zagyvában, látogatóban és lakóban? Nem elég beismerni, hogy az ember tele van bonyolultsággal, paradoxonokkal? Mondanám, szeretjük az archetípusokat, azokat az egyszerűsített kifejezéseket, amelyek bonyolult dolgokat rejtenek. Herman Melville Moby Dick című regényében is található ilyenfajta párosítás: the warp and the woof, azaz láncfonal és vetülékfonal, ahol a láncfonal a szükségszerűséget jelképezi, a vetülékfonal pedig a véletlent.
Ám mindhárom párról (Tisza–Zagyva, látogató-lakó, láncfonal-vetülékfonal) azt is állíthatjuk, hogy nem ellentétesek, inkább erősítik egymást találkozásaikkor, mert bizonyos helyen találkoznak: a torkolatban, a pillanatban vagy egy szőnyegben. S mivel találkoznak, kapcsolódnak is egymáshoz.
De mi is az a torkolat? Olyan hely, ahol a folyó tóba, tengerbe vagy másik folyóba ömlik. A torkolat szó a torok főnévből származik. A torokból ered az emberi hang is, amely lehet kellemetlen ricsaj, de a beszéd, az ének hordozója is.
Szóval ahol a Zagyva találkozik a Tiszával, a kísérletező játékosság a komolysággal, ott kezdődik minden. Az az élet torka, ahol más minőség teremtődik. „A káosz mélyén rend ül” (Platon Karataev).
Végül kedvenc sétautamat ajánlom két változatban is.
Legyen a kiindulópont a Marcipán cukrászda. Ha süteményt vagy fagylaltot szeretnél, indulás előtt ott vehetsz. Az indóháznál fordulj balra, s ha kedved van, látogasd meg a RepTárt. Aztán fordulj jobbra, majd balra, menj föl a gátra, amin a Tisza-parti sétány fut, majd ott megint balra tovább. Ez a gyalogosok autópályája. Sokan járnak erre, kerékpároznak, futnak is, némelyikük gyorsan halad, mások lassan. Ha te lassan mész, érdekes dolgokat vehetsz észre: romos vasúti épületet, kajak-kenu kölcsönzőt, hatalmas nyárfákat, hallgathatod a levelek susogását, később megláthatod a Tiszavirág hidat, amely a Galéria (az egykori zsinagóga) felé mutat. Ha továbbhaladsz a sétányon, az elhanyagolt Tisza Szállón túl átsétálhatsz a rózsakerten, aztán a Lengyel légió utca következik, s eljutsz a Varga Katalin Gimnáziumhoz, ahol a drámakör (diákszínpad) továbbra is virágzik. Innen folytasd az utadat fel a lépcsőn, át az úttesten, a Zagyvához. A túloldalán, majdnem a torkolatnál található a Várkapu, ahol megtudhatsz ezt-azt az egykori várról (többek között az 1552-es török ostromról), de most maradjunk ezen az oldalon, és haladjunk balra a Zagyva-parti sétányon. A második hídnál fordulj jobbra, s akkor nemsokára eljutsz a Zagyva cukrászdába. Ha nem szeretnél még egy fagylaltot, tovább is mehetsz a gáton, ott már földúton, a vasúti híd felé.
De máskor másképp is történhet: már ismered az utat, alig tudatosul benned, hová mész. A RepTár teteje úgy néz ki, mint egy régi fakápolna. Átsétálsz a parkolón, átszaladsz az úttesten, fel az emelkedőre. Mindenféléken gondolkodsz. A magas fű ide-oda leng a szélben. Elfelejtettél válaszolni egy fontos e-mailre. Majd, később. Vagy mégis inkább most? Előveszed a mobilodat. Megállsz egy fa alatt (az árnyékért), elkezdesz pötyögni, de nem jutnak eszedbe a megfelelő szavak, törlöd az üzenetet, a mobilodat a zsebedbe teszed. Inkább otthon, laptopon. Már látod a gyaloghidat. Felhők gyülekeznek, sötét az ég. Kigyulladnak a híd lámpái. Esni kezd. Körötted minden szürkévé válik (a lámpákon kívül), száguldanak melletted bringák és rollerek, hullámzik a szél, mész tovább. Igazából nincs célod, csak menni akarsz. De az eső záporrá nő, na bazmeg, a boldog bolondság állapotát felfüggeszted, megállás nélkül rohansz hazáig. Bemész a lakásba, előveszel egy törölközőt, hajad köré tekered, még csuromvizesen leülsz, és csak ennyi tör elő a torkodból: Istenem, de jó, hogy itthon vagyok.
Vissza a tetejére