Mesterséges
Pontosan tudom, hogy esszét elvileg csak olyasmiről lenne szabad írnom, amit ezerszer átgondoltam magamban, amit analitikus, logikusan menetelő, fegyelmezett mondatokban már többször megírtam, lábjegyzetekkel meg ahogy kell, de mégis úgy éreztem, az ilyen kognitívan áttetsző szövegek nem adják vissza a vizsgálat tárgyának komplexitását. Vagyis inkább: meg sem közelítik. Ilyenkor jön jól a kócosabb, csapongóbb és ezért valahogy mégis érthetőbb – emberibb – esszé.Mindebből már sejthető, hogy most eltérek saját szabályomtól. Elsősorban szerkesztői ösztökélésre teszem, de – bármennyire kedvesen történt is – ez kevés lenne. Szükség van hozzá arra is, hogy tudom: a mesterséges intelligenciáról valószínűleg soha nem fogok lineáris gondolatépítkezésű, nagykönyv szerinti tudományos elemzést írni. Merthogy nem értek hozzá. A dolgok jelen állása szerint nagyjából biztosra vehetjük, hogy ez így is marad.
Az a benyomásom – és ez kivételesen stabil empirikus alappá nem is tudhat válni, mert mérhetetlen –, hogy nem sokan vannak, akik értenek hozzá, még kevesebben, akik értik. Nem azt, hogy hogyan működik statisztikai alapon a szavak sorba rendezése, azt persze hogy értjük. Hanem amikor talál valamiket, amikről még a fejlesztője sem tudja, milyen bemeneti adatokból mit hogyan rendezgetett el magának, és hogyan vett észre valami mintázatot, amire a fejlesztők sem számítottak. Ez nem csoda, az MI az agyműködést próbálja utánozni, az agy működésének jelentős része még mindig föltáratlan, nemrégiben találtak még olyan agyterületet, aminek specifikus működését most fedezték föl – arról, hogy elme, én, psziché, ha tetszik, lélek hogyan lesz a neuronkapcsolatokból, végképp fogalmunk sincs.
Ettől függetlenül természetesen sokan beszélnek az MI-ről, hogyan változtat majd meg mindent, kinek a munkáját veszi el legelőször, mikor lesznek önvezető autók, mikor lesz elég orvos helyett a robotelemzés, és így tovább. Az ilyen megmondásoktól a magam részéről tartózkodnék, úgyhogy nem is fogok a mesterséges intelligenciáról írni, csak arról legfeljebb, hogy miért nem szeretem. Tulajdonképpen félig utálom. Vagy tán egészen is.
De persze ez sem igaz. Csak akkor nem szeretem, vagy mondjuk ki nyugodtan, utálom, ha nem eszközként kezelik, nem segédként, a mi kiterjesztett gondolkodástámogató szolgánkként, hanem a csodálat tárgyaként, amikor bálványként imádják, és ennek megfelelően hülyeségeket beszélnek róla. Hogy majd megvált minket, mert olyan okos. Dolgoznunk sem kell majd, de jó. A közösségi oldal, amely szemérmetlenül ellopta az összes adatunkat, hogy saját fejlesztésű robotját etesse velük, állandóan földobálgat egy reklámot, amely szerint valami műnő pár perc alatt gyártott egy bestsellert, én is meggazdagodhatok, ha utánacsinálom. Az igaz, mindezek miatt nem szegény MI-t kell utálnom, tudom. Csak olyan könnyű megszemélyesíteni, miközben nincs is. Nem az MI-t kellene utálnom amiatt sem, hogy örökös megfigyelésben kényszerülünk élni, mit vettünk, mire kerestünk rá, kivel beszéltünk, hány töredékmásodpercig tudják lekötni a figyelmünket a vicces esések, a vegán villámreceptek meg a kismacskák, közben hány reklámot folyathatnak az agyunkba észrevétlen vagy tolakodóan. Az algoritmusokat megíró és finomító profilozásfejlesztőket kellene utálnom, s főleg azokat, akik ezt a munkát megrendelik. Meg akik aztán lemázsálják a rólunk kialakított profilokat, és eladják.
Amikor az MI eszköz, segédkezik, kiszolgál, mechanikus munkát végez, irtózatos mennyiségű adatot dolgoz föl másodpercek alatt, olyan mintázatokat mutat meg, amelyek sokkal jobb diagnózist adnak, mint bármely orvos, amikor személyre szabott gyógyszert tervez meg a genetikánkhoz illesztve, precíz építési, közlekedési terveket készít, az persze jó, hasznos, üdvös meg minden. Profik kezében. Ott a helye, azoknál, akik tudják, mire jó és mire nem, mennyire megbízható, és mikor kell a világbajnok diagnózis mellé empátia is az orvostól, vagy hogy az emberek nem föltétlenül a racionalitást részesítik előnyben a szokásaikkal szemben, mikor közlekednek.
A hétköznapokban az MI nekem lényegében haszontalan – nem a digitális adatbázisokról, ügyintézésről, online megbeszélésekről, az internet áldásairól és a digitális eszközökről beszélek úgy általában –, a digitális eszközök és az internet áldásait meglehetősen szeretem, az átkaikról meg beszélek bőven máshol –, hanem kifejezetten az MI-ről. Használok én GPS-t néha, ha nem találok egy utcát a szomszéd városrészben. De ismeretlen város fölfedezéséhez előre szeretem megtanulni a térképet, hogy aztán magabiztosan kanyaroghassak, amerre kedvem tartja, mégis tudjam, hol vagyok. Hogy átéljem, magamba fogadhassam a város hangulatát, figyelhessem az embereket, hogyan öltöznek, rámosolyognak-e egymásra csak úgy, mikor leülnek a parkban, mit lehet kapni az utcai ételárusoknál, hányan állnak meg a könyvesboltok kirakata előtt, rohan-e mindenki vagy sétálgatnak, derűs-e a város, mint Szeged, vagy inkább idegbeteg, mint – tudjuk, melyik. Használok fordítóprogramot is, ha mondjuk szlovák szöveget kell megértenem, és ha sietek, fordítok vele angolra is. De ez nem jó, kerülöm, mert gyorsan leépítheti az aktív nyelvtudást. (Angolról magyarra soha, mindennek van határa.) A boltok, szolgáltatók chatbotjai egytől egyig megtestesült idióták, szerintem ember nincs, akinek elégséges lenne a válasz, amire ők képesek. Az autóm pedig ne vegye át az uralmat fölöttem, köszönöm, jelezhet, ha jön valaki a mellettem lévő sávban, de egyébként ne beszéljen, ne visítson, a kormányt meg végképp hagyja békén.
Amit a munkámhoz elvileg használhatnék, az adatillúzionizmus: blöff. Lufi. Meglévő dolgok újrarendezése, másodlagos frissességű kutatás, de az ígéret szerint egyszer majd kap fogni egy vajszínű árnyalatot. Aki járt már levéltárban, olvasott kéziratot, bogarászott tintafoltokat a papíron, az azt is tudja, hogy a mások által még észre nem vett bejegyzéseknek, a kíváncsiságból megnézett másik kéziratnak, a véletlenül talált iratnak, levélnek, oklevélnek, a sokadszor olvasott tanulmány egy lábjegyzetében egy korábban észre nem vett félmondatnak, a szabadpolcok közt bóklászva talált könyvnek mekkora szerepe van egy új ötlet, egy új megoldás létrejöttében. A digitalizált adattömegben ezek nincsenek benne. A véletlenre nem lehet rákeresni, a nem vártra nem lehet szűrni. Arról nem beszélve, hogy ha nem érdekelne, amivel foglalkozom, akkor nem foglalkoznék vele. A tudományos munkát az ember nem elvégezni akarja, hogy legyen belőle tanulmány, mérőszám, index, indikátor meg az összes kényszerzubbony, amit azok erőltettek rá, akiknek a képességei a széklábfaragáshoz elégségesek, a gondolkodásuk meg a termelési értekezletekrevaló, a tudományos munkát az ember megéli, élvezkedik benne, boldog tőle, benne lenni szeret. A tudomány művelése fló, hogy megfeleljek a kornak.
Nyilván semmi meglepő nincs benne, hogy a szövegíró, kép-, videó- és zenegeneráló alkalmazásokat meg végképp kerülöm. Kerülném. Kipróbálom őket, hogy lássam, mit tudnak, és fölismerjem a termékeiket, főleg a szövegekkel akad dolgom – egyetemen tanítok. Már van alkalmazás, amelyik megtippeli, hogy a szöveget ember vagy MI írta, de nincs rá szükség. Az MI szövegei létrehozásuk módjából következően sterilek, közhelyesek, konganak az ürességtől, klasszikus rizsázós blablák, de „kerek, egész mondataik” miatt okosnak mutatkoznak. Lehetne akár magabiztos egyetemista, ha lenne még ilyen, de a kerek egész mondat lebuktatja: ezek a szövegek a végtelenül unalmas, fogalmazásórás, középszerű, egyéniség és stílus nélküli nyelvi átlag megtestesülései. A tanítványaimat egy időben azzal szórakoztattam, hogy amikor még neki volt szezonja, képtelen voltam fölismerni Britney Spearst: szép, csinos, megjegyezhetetlen. És zúdítsam bár swiftiek millióinak a haragját magamra: számomra Taylor kisasszonyt, ahogy a kommentátorok hívják, csak a Kansas City Chiefs VIP-páholya teszi azonosíthatóvá, ez van. Mindkettő átlag szép arc, átlag szép szem, átlag szép haj (átlag szőke), mintha MI gyártotta volna őket. Az egykori fiúbandákban legalább típusok voltak, hogy minden tinédzserlány a saját ízlése szerint plakátolhassa ki a szobáját – igaz, a fiúbandákat mint egységeket se tudtam megkülönböztetni egymástól. Meryl Streep vagy Mark Knopfler arcát és játékát nem tévesztjük el.
Tudjuk jól, majd fejlődik az MI, megtanul ilyen-olyan nyelvváltozatot, stílust. „Humanizálni”, azaz elrontani már most is képes saját szövegét, hogy ne legyen gyanús a dolgozat, hogy emberibb legyen a válaszlevél az üzleti partnernek, és így tovább. A kérdés, hogy minek: mi értelme levélírással alibizni kapcsolat helyett, ha tudjuk, hogy a robotjaink irkálnak egymásnak? Minek jár egyetemre valaki, aki megúszni akarja, hogy ott kell lennie, és nem tudást szeretne? Minek végez tudományos munkát az, aki kíváncsi megismerés és alkotás helyett fröccsöntött folyóiratcikkeket gyárt? Hogy több idő maradjon? Mire? Soha ilyen kevés időnk nem volt, mint mióta a globális virtuális szlömben veszkődünk, hogy időt nyerjünk.
Optimista lennék, ha az MI tényleg intelligens lenne, és maga tervezné saját jövőjét, precízen, adatokra alapozva kiókumlálná, hogy mire jó ő, és mire ne használjuk, ha jót akarunk magunknak. De sajnos az MI-ből az I csak illúzió, a meterséges mögött csak mi vagyunk, mi meg hajlunk minden kényelem túlhasználatára. És mégis lehetünk optimisták. Az evolúció, mint egy jó barátom mondta még kognitív tudományi kalandjaink kezdetén, robusztus: az ilyen megszaladásoknak nem szokott jó végük lenni. Ha más nem, akkor majd valami krach észhez térít bennünket. Figyelmeztetésképpen elég lenne néhány nap nem lokális áramszünet, akkor talán észrevennénk, hogy abnormális mértékű függésbe zártuk magunkat.
Vissza a tetejére