Petőfi Sándor: A végső jelenés; Jókai Mór: A szívre tűzött kokárda
Petőfi Sándor: A végső jelenés
Dühöng a harc, üvölt az ágyú,
Csattog a zsarnok fegyvere,
Paripák toporzékolnak vadul,
S a mező holtakkal tele.
Ím életem nagy próbatéte,
A sors felém most így nevet:
Lásd, próféta, beteljesül hát,
Mit ajkad annyiszor rebeg!
Köröskörűl kozák dzsidások
Száguldanak mint vészvihar,
Szememben végső tűz lobog még,
Keblemben láng, mely majd' kihal.
Kezemben nincs se kard, se dárda,
Csupán hitemnek fegyvere,
Futok, rohanok rendületlen,
Bármit hozzon a sors szele!
Mért is keresnéd te a halált?
Mikor még élned kellene!
Hisz néped szomjazza a dalt,
Ha kényúr támad ellene.
Hát itt vagyok, s itt kell maradnom,
Hol áldozatra visz a szív,
A költő nem maradhat távol,
Ha népe szent csatákra hív!
Magyar hadunk már megfutott,
Az ellen üldöz szilajon,
Mint véreb űzi a vadat,
Gázolva mezőn, patakon.
Nyomomban most cári dzsidások,
Kiknek kezén magyar vér szárad,
S kiktől nem kap kegyelmet az,
Ki szabadságot prédikálgat!
A rémült had már szétoszol,
S egy perc csupán az életem;
A kukoricás megvédne tán,
S nem érne el a végzetem.
Menhelyemül megmaraszt még
E földön néhány kurta percre –
De jaj, már minden oldalon
Kozák vadászik életemre.
Köröttem holtak, vértavak,
Sikoltás és rút hörgések,
Vajon marad-e még, ki él,
Ha elnémulnak e vidékek?
S íme, már jönnek is felém,
Villogó dzsidával kezükben,
Halál, halál köszönt ma engem,
Hát rettegek-e? Szemem se rebben!
Megírtam én már hajdanán:
Ne ágyban érjen halálom!
Kértem az égtől, hogy harcmezőn
Kelljen az élettől elválnom.
S ha majd köröttem minden elcsitul,
És nem lesz, ki rám ismer már,
Nevem tovább száll ajkról ajkra,
Mint egy szilaj, szabad madár.
Hát ez lesz a végső jelenés,
Mit láthatok e földön én,
Zord dzsidások kegyetlen arca,
S kihűlő vérem a föld ölén?
Tegyétek meg, mi rendeléstek,
Végezzétek be munkátok hamar,
De tudjátok meg, hogy ki ellen
Kardot emeltek, az egy magyar!
S ha temetetlen fekszik itt
A testem, amit elhagyok,
S egy kukoricásban rejlik el
Mindaz, ami már nem vagyok,
Szellemem az égbe száll fel,
S onnan tekint le rátok mind,
A szabadság angyala lesz,
Ki majdan új csatára hív.
Jön majd idő, száz év talán,
Mikor keresni fognak engemet,
S nem lelnek tetemet, sírhantot sem,
Csak emléket, csak szellemet.
Mert porból lettem, porrá válok,
De eszméim nem halnak el soha,
Míg csak magyar szívben dobban
A szabadság hő dobaja!
Segesvár, 1849. július
Jókai Mór: A szívre tűzött kokárda
Emlékiratok a szerelemről
Soha életemben nem hittem volna, hogy én, Jókai Mór, aki a tintát is csak a tolla hegyéről ismeri, és kincsekért sem cserélné fel a tollszárat semminő más szerszámra, egyszer úgy essem a szerelemnek fogságába, mint ki mély kútba esik, s nem tud szabadulni belőle.
Ezernyolcszáznegyvennyolc tavaszán történt ez a csodálatos esemény, amikor a forradalom szele nemcsak az egész nemzetet, de az én szívemet is felkavarta. Pesten, az én kedves Petőfi barátommal laktunk egy lakásban, a Dohány utca 373. szám alatti ház első emeletén, mint két gondtalan madár, kik egy fészekben zengik nótáikat. Együtt szerkesztettük az Életképeket, s noha az én nevem állt első helyen a lapon, Petőfi szelleme volt az, amely beragyogta minden oldalát.
Igazán mondom, kegyes olvasóm, soha két ifjú lélek nem forrott úgy össze, mint a mienk! Petőfi, ez a tüzes, lobbanékony, vad zseni, amilyet sok százesztendőben is csak egyszer terem a magyar föld, s én, a csendesebb vérmérsékletű álmodozó. Egymás mellett éltünk, mint testvérek, és úgy gyönyörködtünk mindig a másikban, mint két csillag, melyek egymás fényében ragyognak az égboltozaton. Hajh, be szép idők voltak azok!
Ama bizonyos márciusi nap után, midőn a tizenkét pontot kivívtuk, és a cenzúra béklyóitól megszabadítottuk a sajtót, estére a Nemzeti Színházba mentem, a magyar szellem e fennkölt szentélyébe, mint annyi más lelkes ifjú és honleány. Laborfalvi Rózát már ismertem hírből, de aznap, midőn a Bánk bánban fellépett, s a színpadra állva a mellére tűzött kokárdát levette és felém hajította, úgy éreztem, mintha a szívem márványból egyszerre arannyá változott volna.
Annak a kokárdának az elfogadása volt az én életem válaszútja. Mert ott álltam, a színpad előtt, s a nemzeti színű szalagot megragadtam, mint aki égi jelet kap, s e pillanatban tudtam, hogy életem örökre megváltozott. Óh, az a kokárda! Három szín: piros, fehér, zöld – az erő, a hűség és a remény. Három szín, mely akkor ott egyesült a lelkemben, s úgy ragyogott, mint a gyémánt a napfényben. Ilyen az, mikor a sors bekopogtat az ember ajtaján, s nem csenget, hanem mennydörögve dörömböl, vagy mit mondok? – egyenesen betör, mint valami dúvad, s felforgatja a házat, a szobát, de még a szívet is!
Midőn később bemutatkoztam neki a színfalak mögött, oly délcegen állt előttem, mint a büszke jegenyefa, mely testvéreit túlnőve, egymagában társalog a vándorfelhőkkel. Harmincegy éves volt akkor, míg én huszonhárom. Hangja finom óbor, mely édes zamata mellett is erős bódítással hatott rám, tekintete sas-tűz, mely áthatolt a lelkemen, mégis szelíden simogatott.
Jelenléte maga a fenség, arca liliomfehérség, ajka cseresznyepiros, haja pedig a holló szárnyának éjfeketéje. Előkelő viselettel, méltóságteljes fejtartással állt előttem, s én, ki addig csak a tintát és papirost imádtam, hirtelen megfeledkeztem minden írói dicsvágyamról.
– Köszönöm, hogy eljött – mondta nekem, s én úgy éreztem, hogy e néhány szótól is megrészegülök.
Torkom elszorult, nyelvem elakadt. A színpad királynője várt, míg én, a márciusi hős, ki aznap délben még a nép ezrei előtt szónokoltam, egyetlen értelmes szót sem tudtam kinyögni. Ő pedig mosolygott, látván zavaromat, s kezét nyújtotta, melyet én ügyetlenül megragadtam.
– Úgy hallom, ön forgatta a tollat a tizenkét pontban – szólalt meg újra. – S most itt áll előttem némán, holott az imént ezereket indított cselekvésre a Nemzeti Múzeum lépcsőjén.
– A toll... az más – feleltem végül. – A toll nem látja, kinek ír az ember. De oly szemek előtt az élő szót kimondani, mint az öné..., az egészen más művészet.
Attól a pillanattól fogva mindennap láttam őt. Néha csak messziről, a színház zsöllyéjéből figyeltem, míg szövegét mondta a színpadon, máskor közelről is, az öltözője ajtajánál várva rá, hogy hazakísérhessem. Nem mondom, hogy mindjárt szívesen fogadott – dehogy, inkább úgy voltam, mint a dalnok Orpheus, ki Eurydike szívét csak lassan, kitartó művészetével tudta megnyerni, s kinek eleinte csak a csodálat jutott osztályrészül.
De a kitartásnak megvan a jutalma, kegyes olvasóm! Egyszer csak látnom engedtetett, hogy a komoly hölgy tekintete lággyá válik, mint a viasz, ha láng fölé tartják, s mosolygása biztató, mint a tavasz első napsugarai a hosszú, kietlen tél után.
Petőfi barátom, midőn megtudta, hogy Laborfalvi Rózát látogatom, elborzadt. Hajh, még most is látom az arcát, s ha a mennydörgős menkű lecsapott volna mellettem, nem lettem volna ijedtebb, mint szeme átható villanásától!
– Te szerencsétlen! – mondta, s két kezével megragadta vállamat. – Hát nem tudod, ki ő? Milyen híre van? Egy tenálad nyolc esztendővel idősebb nőszemély, főúri pártfogókkal, s már egy leánygyermeke is van! Bolond vagy, hogy egy ilyen asszonyba habarodsz?
– Tudom – feleltem nyugodtan, bár belül forrtam az indulattól, mint a fazék, ha tüzet gyújtanak alatta. – És szeretem őt.
– Megháborítottad az elméd? Téged meg akar fogni, mint madarat a lépvesszővel! Téged, a fiatal, ünnepelt írót! Kapóra jönnél neki, ki az arisztokráciát majmolja, s te még belesétálsz a hálójába!
– Sándor, te nem ismered őt! – pattantam fel, mint akit darázs csípett meg. – Igaz, hogy nyolc évvel idősebb nálam, igaz, hogy van egy törvénytelen ágyból való gyermeke, de tudod, mit mondott egyszer nekem? Azt mondta: „A múltamat nem tagadom meg, mert az adta nekem a jelenemet; de a jövőm már az enyém.” S hidd el, e szavakban annyi nyíltszívűség volt, mint tengerben a csepp.
Barátom haragja nem ismert határt. Ő, ki a népet ünnepelte verseiben s mindig a szegények pártján állt, nem tűrhette, hogy én egy olyan nőbe szeressek, ki szerinte az arisztokrácia kegyeit leste. Elköltöztem tőle a Hatvani és a Magyar utca sarkán lévő hónaposszobába, de ezzel nem csillapítottam haragját, sőt inkább felszítottam azt.
A szoba, mely új otthonom lett, bizony nem tündökölt olyan fénnyel, mint a Dohány utcai lakásunk. Egyszerű kis fecskefészek volt az egy nagy, rideg ház oldalában; de szabadságot adott, s ez többet ért minden pompánál. Itt fogadhattam Rózát, s beszélgethettem vele, anélkül, hogy Petőfi számonkérő tekintete rám szegeződött volna.
Ő azonban ez idő alatt közös barátainkhoz fordult, hogy engem észretérítsenek. Mint a széles szárnyú vércse, úgy keringett körülöttem, s mindenfelől támadást indított ellenem! Irinyi József, kivel az Életképek hasábjain együtt munkálkodtunk, egy este félrehívott a Pilvaxban.
– Móric, barátom – mondta komoly arccal, mint valami prédikátor, ki bűnöst térít jó útra. – Azt beszélik, hogy Laborfalvi Róza behálózott téged. Gondolj édesanyádra, mit szólna hozzá? Egy népszemléleten álló fiatal író és egy színésznő, ki császári tisztekkel társalkodik! Nem illetek ti egymáshoz, mint ahogy a sas sem párosul a fecskével!
– Anyámnak majd én magam mondom el, ha eljön az ideje – feleltem, és a szemébe néztem, mint aki el van tökélve. – Te pedig ne higgy a pletykáknak. Mit tudhatnak azok Rózáról, kik csak távolról látták őt?
Másik barátom, a mindig vidám kedélyű Bérczy Károly, a Pesti Divatlapnál dolgozó ifjú, egy sétánk alkalmával a Városligetben ekképpen szólt:
– Ha elárulom, hogy melyik fogadóban találkozik titokban a nádori tanácsos úrral, elhiszed-e, hogy ez a nő nem hozzád való? Én magam láttam őket a Vadászkürt fogadó lépcsőházában, s midőn a tanácsos kihajtatott, éppen egy gyöngysort láttam a markában megcsillanni. Azt hiszed, az ilyen ajándékokat érdem nélkül adják?
Megálltam, s tekintetemben oly indulattal néztem rá, hogy elakadt a szava.
– Károly, ha még egy ilyen szót szólsz, többé nem fogom megszorítani a kezedet. Róza olyan nekem, mint az oltáriszentség a hívőnek: szent és sérthetetlen.
Hát igen, ilyenek a barátok! Amíg velük egy húron pendülsz, mint két összehangolt hegedű, addig minden rendben van; de ha csak egy félhanggal is eltérsz tőlük, már összhangtalannak látják a világot! Dehogy akartak ők nekem rosszat, ments Isten, inkább jót – de azt a maguk módján.
De sajnos, barátaim között a legnagyobb ellenfél maga Petőfi maradt, ki látva, hogy szavai nem győznek meg, levélben hívatá Komáromból édesanyámat és Eszter nővéremet, hogy segítsenek engem „a veszedelemtől megmenteni”.
Mikor megtudtam, hogy anyám útban van Komáromból felém, megremegtem, mint tavaszi ár fölött a palló. Nem mintha féltem volna tőle – ugyan, kitől is félhetne jobban az ember, mint a tulajdon édesanyjától! – de tudtam, hogy ő azért jön, hogy elszakítson Rózámtól, s ez ellenkezik szívem szándékával.
Anyám, amint megérkezett, halálsápadtan ült le a szobámban, mint akinek minden vérét kiszívták. Fekete ruháját viselte, fekete fátyollal a fején, mintha temetésre jött volna.
– Fiam, te tudod, hogy én megbízom benned, mert bölcs vagy és megfontolt. De ez a nő... – itt elakadt, s csak percek múlva folytatta. – Fiam, egy ily nőszemély csak romlásodat akarja. Mondják, hogy színésznő, de mit játszik? Talán Éva szerepét a kígyóval? Vagy a tengeri szirént, kinek dala felborít hajót és józan észt egyaránt? Mutasd meg, hol lakik, hadd beszéljek vele.
Szívem fájt, de némán viseltem. Olyan volt ez, mint mikor a legnemesebb virág szirmait metszi ketté az éles kés: a seb nem látszik, de a virág érzi. Elvezettem anyámat Róza szállására, aki fejedelmi nyugalommal fogadta őt. Kedvesem aznap feketében volt, akár anyám, de míg anyám ruhája a gyászt, az övé a csendes, de eltökélt ellenállást sugározta.
A találkozás végzetes volt, s amiképp a vihar egymásnak hajt két hajót a tengeren, úgy csapott össze e két erős asszony.
– Asszonyom, az én fiam még gyermek – kezdte anyám. – Mit akar tőle?
– Szeretetet, asszonyom – felelte Róza. – És tiszteletet, mit megadni igyekszem én is.
– Tiszteletet? Egy olyan nőtől, kinek már van egy törvénytelen gyermeke, s isten tudja, kitől? Ki komédiásként éli életét, s más bőrébe bújik minden este? Ilyen tiszteletet nem kívánok fiamnak!
Anyám a szemébe mondta, hogy vén, ravasz személy, ki csak kihasználni akar engem, s csak kegyetlenséget lát szép arcvonásai mögött. Róza szeme megvillant, de nem válaszolt hasonló sértéssel, hanem csendesen így szólt:
– Móricot nem veszem el öntől, asszonyom. Ha az ön fia, mellettem is az marad. De ha az én férjem lesz, az ura is lesz mindennek, ami az enyém, beleértve a szívemet is.
E találkozás után anyám ultimátumot adott: vagy ez a nő, vagy a családom. Soha többé be nem tehetem a lábam sem Komáromba, sem a családi házba, ha ezt a nőt választom.
Óh, milyen fájdalom volt ez! Képzeljen el, nyájas olvasóm, egy roppant sziklát, mely két irányba hasad, s közötte álltam én, mint a keskeny gyökér, melynek mind a két részt össze kell tartania! Ám szívem nem engedett. Tudtam, hogy anyám kötelességének érzi, hogy óvjon, de én is kötelességemnek éreztem, hogy szívem szavára hallgassak.
Anyám és Eszter nővérem elutaztak, és szállásukon csupán egy levelet hagytak, melyben megírták, hogy kitagadnak. Ah, mily keserű szó ez: kitagadni azt, ki ugyanazt a vért hordozza ereiben, mint a kitagadó! Ha a tengereket kiszáríthatnánk, ha az égboltozat csillagait lehozhatnánk, akkor sem felejthetném el e kínt.
Petőfi utolsó cselekedete ellenem az volt, hogy távollétünkben kiadta az Életképek lapjain a Vörösmarty ellen írt versét, melyről tudta, hogy én tiltakoztam ellene. Vörösmarty, mint apám, oly kedves volt nekem, s Petőfi verse, melyben azért támadta őt, mert a hadsereg magyarrá alakítása ellen szavazott, számomra olyan volt, mint egy atyai szívbe döfött tőr.
Ah, mily csudálatos eset! Két költő, két lángelme, s egy közöttük álló harmadik fél, ki mindkettejüket szereti! Mert Vörösmartyt atyámként tiszteltem és szerettem, Petőfit pedig úgy, mint tulajdon testvéremet. S most, midőn e kettő összeütközésbe került, nekem kellett állást foglalnom – s én Vörösmarty mellett szóltam. Petőfi ezt sosem bocsátotta meg nekem; azt hitte, hogy árulója lettem az ügynek, a hazának, holott csak árulója nem akartam lenni a hűségnek.
A nyár végén Laborfalvi Rózával a svábhegyi nyaralóból Piliscsabára szöktünk, s ott egybekeltünk. Óh, mily magasztos volt ez a pillanat! A nap akkor kelt fel a hegyek mögött, s aranyos fényével beragyogta az égboltot, mint egy égi baldachin, mikor kimondtuk az igent. Nem volt ott senki, csak a pap, a harangozó és két tanú a faluból; nem volt cifra öltözet, sem lakodalmi muzsika, csak két szív, mely egy ütemre dobogott.
Petőfi, midőn ezt megtudta, végérvényesen szakított velem. Belülről ölt meg engem e hír. Igazi halál sosem lehet oly kínos, mint mikor egy barátság hal meg – mert mikor a test meghal, csak a lélek költözik el belőle; de mikor a barátság hal meg, a lélek egy része pusztul el, s úgy szakad ki, mint sebből a vér.
Szeptember elején, midőn visszatértem Pestre, nyilatkozatot tettem közzé Petőfi ellen, amiért a haza előtt meggyalázta Vörösmartyt. Óh, miért is tettem? A bosszúvágy keserű mérge átitatta tollamat, s én hagytam, hogy vezesse kezem! Csakhogy a bosszú olyan, mint a kétélű tőr: először ellenségünket, aztán a magunk szívét sebzi meg! Ő válaszolt, s levelében azt írta, amit soha nem felejtek: „Kíméletlen, de nem tehet róla, mert ő így született.”
Nem gondoltam volna soha, hogy ez a barátság, mely annyi szép elmeszüleményt hozott világra közös munkánk által, így érjen véget. De én nem bántam meg választásomat. Laborfalvi Róza hűséges társam lett, s míg a világ azt hitte, ő egy elkényeztetett úrifiút kapott meg, valójában én kaptam egy hős asszonyt, ki mellettem állt a szabadságharc viharaiban és utána is, amikor bujdosnom kellett.
A nehéz idők már a Görgey fegyverletétele előtt elkezdődtek, midőn Komárom váránál húzódtunk meg, s szorongva vártuk, miként bánik majd velünk a német. Mindenki azt hitte, súlyos megtorlás vár ránk, ám különös módon, Komárom feladása után menlevelet kaptunk, mely szabad mozgást biztosított. Ám sehol sem találtunk befogadásra. Mint a veszett kutyától, úgy félt mindenki a forradalmi íróktól. Még anyám sem fogadott be, de Sárosdon egy derék szomszéd megszánt, s az ő házában laktunk hónapokig. Minden éjjel azzal a gondolattal feküdtünk, hogy tán a hajnal már a porkoláb arcával virrad reánk. Ha kocsi zörgött az utcán, összenéztünk: vajon értünk jönnek-e?
S ugyan ki vigyázott rám e szörnyű napokban? Ki bújtatott, ki védett? Róza, az én Rózám, kiről Petőfi csak rosszat mondott! Ki nem hagyta el urát, holott tehette volna, s újra színpadra lépve ünnepelt művésznő lehetett volna! A barátságunk Petőfivel odaveszett, de a szerelmem Rózával megmaradt. S ha kérdezne valaki, hogy megérte-e, csak annyit mondanék: az igazi barátság, csakúgy, mint az igazi szerelem, nem kíván áldozatot, csak elfogadást.
Vissza a tetejére