Mit tesz velünk a digitális világ?
Az okostelefontól sokat vártunk anno. Új reményként látta meg a napvilágot, egyensúlyban bíztunk, egy olyan innováció megszületésében, ami – újabban szinte aki – több időt, jobb szervezést, felkészültséget és ki tudja még mi mindent biztosít a mezei hétfőnknek, egyszerű keddünknek, sima szerdánknak.A K+F, vagyis a kutatás-fejlesztés bűvös kódszavában újra és újra hiszünk. Lelkesen váltunk hurráoptimizmusba, hogy ezúttal végre tényleg karnyújtásnyira kerül(t) az oly áhított boldogság vagy legalábbis a harmónia, illetőleg a legszerényebb becslés és várakozás szerint is: az egyensúly. Hatalmasat tévedtünk, és tévedünk még majd sokszor ezután is. Aktualitás pedig mindig adódik, jelenleg a mesterséges intelligencia „fut” éppen nagyot.
A kulcs a következmény
Fontos azonban leszögezni egy szemléleti keretet. Számos médiumban, különböző interjúkban újra és újra feltették a kérdést az okostelefonokkal, illetve manapság már inkább a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, hogy jó-e vagy rossz-e? Nem megbántva a kérdezők önérzetét, de hangsúlyoznunk kell: ez ritka rossz kérdés. Azt majd az egyén, a mikroközösség, a társadalom eldönti, és persze az idő. Mindezt Petőfi így fogalmazta meg: „Az idő igaz, / S eldönti, ami nem az.” A helyes kérdés ugyanis nem az, hogy jó-e vagy rossz-e, hanem hogy mit művel a lelkünkkel, a hogylétünkkel, az érzelmi intelligenciánkkal, a rátermettségünkkel és nem utolsósorban a kapcsolatainkkal?
Vegyünk egy roppant egyszerű, hétköznapi esetet. Főhősünk, Klementina kap születésnapjára egy okoskarkötőt. Egy négyfős család éttermi ebédjének árából megszerezhető eszközről van szó, tehát tömegek számára elérhető. Ha az előbb elvetett jó vagy rossz tengelyen vizsgálódunk, nehéz lenne rossz minősítést adnunk erre az alkalmazásra. A hasznosság szemet gyönyörködtető funkcióit tárja elénk a szerkezet. Alapesetben is mutatja az időt, pulzusszámot, stressz-szintet, napi lépésszámot, alvásciklust, meglepően erősen képes világítani az éjszaka sötétjében, nem is beszélve a lehetséges szinkronizálásokról és az értesítések tárházáról, amivel segít a napunk menedzselésében. Páratlan kütyü!, mondhatnánk ujjongva. Csakhogy az ördög a részletekben van, s ekképp az angyal is.
Klementina szemmel láthatóan örül újdonsült ajándékának. Viseli, nézi-nézegeti, és elcsodálkozik, mennyi mindent képes mérni és mutatni egy ilyen – gyermekkori énjéből tekintve – futurisztikus szerkezet. Elérkeztünk azonban a bonyodalomhoz: az elég jó kérdés elvégre a következményalapon való gondolkodás. A férjével épp beszélgetésbe merültek. A tekintetek találkoznak, könnyen lehet, egy fontos gyereknevelési kérdést vitatnak meg, vagy a napjukat foglalják össze, esetleg csak felhőtlenül élvezik egymás társaságát, amíg a gyerekekért másfél óra múlva elindulnak az iskolába. Klementina hirtelen rezgést érez bal csuklóján, és – párja egy fontos mondatnál tart – tudja ugyan, hogy „nem szabadna” az okoskarkötőre pillantania, az emberi kíváncsiság azonban győz. Szinte nem tud nem odanézni. Amúgy is csak egy fél pillanat, lehet, a másik észre sem veszi. Így hát odafordítja a tekintetét. Kiderül, valóban semmi lényeges nem történt, az eszköz csak tette a dolgát, és hírül adta: „a napi kalóriacél elérve”. Ebben a minutában azonban kettejük kommunikációjába porszem kerül. Tragédia? Egyértelműen nem. Az már inkább, ha ez több százszor és sok ezerszer fog megtörténni a közeljövőben. Félreértés ne essék: az még nem biztos, hogy a kapcsolat tönkremegy ettől a hatástól, de a minősége egész biztosan sérül! Eddig tart ez a kis rögtönzött gondolatkísérlet. A kedves Olvasó pedig döntse el, vizsgálja meg önmagát, miben és hogyan változott élete az előző pár év leforgása alatt az okoseszközök miatt.
Pandóra szelencéje?
Az esszé szerzőjét átjárja a pszichológusi aggodalom a digitalizáció miatt. Évek óta hangoztatom afféle tételmondatként: az a jó a felnőttségben, hogy lehet választani! Ki-ki majd eldönti, hogy az aggódás túlzott mértékű vagy pontosan helyénvaló, amit akár iránymutatásként is érdemes megfontolnia. Ez mindig a felnőtt egyén döntése.
A teljesség igénye nélkül nézzünk meg pár konkrét kérdést, ami a következmények sorát tárja elénk. Mindegyik mondat önreflexióra sarkall. Olvashatjuk egyszerű jegyzékként, vagy meg-megállva tekinthetjük fontos önismereti lehetőségnek valamennyit.
– Hogyan befolyásolja vagy befolyásolta a koncentrációnkat, kognitív kapacitásunkat, figyelmünket a digitális világ?
– Hogyan változik vagy változott meg a kommunikációnk a digitalizáció és a mesterséges intelligencia megjelenése következtében?
– Az érzelmek feszültségszintjét hogyan bírjuk manapság?
– Mennyire kell mindig elérhetőnek lennünk?
– Mennyire mosódtak el a határok a munkánk és a magánéletünk között?
– Hogyan hat ránk a „multitasking”?
– Hogyan védekezünk az információtúlterheléssel szemben?
Az iménti kérdések kapcsán a szakmai lábjegyzetek, megjegyzések fejezetnyi, de könnyen lehet, kötetnyi kifejtést igényelnének, messze túlfeszítve jelen írás kereteit. Ezen a ponton így leginkább azt érdemes hangsúlyoznunk – mint azt a kérdések is sugalmazzák –, alapvető változások állhatnak be napi működésmódunkkal kapcsolatban. Utóbbi változások tények, ezt kár lenne tagadni. Az interpretáció már más kérdés.
Szakmai álláspontom a következő: nagy baj van készülőben. De nem úgy, ahogy a klasszikus sci-fi film Skynetje öntudatra ébred; ez ugyanis IT-biztonsági kérdés, melyhez nagy valószínűséggel az esszé írója és az olvasója sem ért mélységében, laikusként nincs elegendő rálátásunk és információnk. Nem. Itt érzelmi és idegrendszeri érésről, a kommunikáció minőségéről, függőségről, temérdek elvesztegetett életidőnkről van leginkább szó.
A rövidebb út ára
Legyünk őszinték magunkkal. Amennyiben a kicsit is idősebb generációkhoz tartozunk, ha 1972-ben, 1983-ban vagy 1999-ben, netán már a 2000-es évek elején, amikor ki-ki az iskolapadot koptatta, lett volna ChatGPT és egyéb hasonló mesterséges intelligenciának mondott nyelvi modell, akkor használtuk volna? De még mennyire! Lelkesedtünk volna, hogy iskolásként többet tudunk focizni, gimisként több bandázás fér bele a haverokkal, hallgatóként pedig még több randira marad idő. Zseniális az alkalmazás, ami így mindannyiunknak rövidebb utat kínál a jobb teljesítményértékeléshez. Kétség sem fér hozzá! Csakhogy…!
Újabb következmény, de nyissunk hozzá távolabbról. Mi a pályaválasztás lényege? Nem az – sokak leegyszerűsítő nézetével ellentétben –, hogy mit fogunk csinálni a munkaerőpiacon. Ott ugyanis ezrével léteznek olyan pozíciók, amiket némi pályakorrekció után, kis tudás- és képességfelvértezéssel el lehet látni. Pályát elvégre bármikor lehet módosítani, de szakmai alapidentitást sosem! Az Olvasó is bizonyára találkozott azzal a jelenséggel, amikor új társaságban bemutatnak minket a többieknek, és bizony jó eséllyel meg tudjuk tippelni, kinek mi az eredeti végzettsége.
Amikor gimnazisták kérdeznek, hogy mire figyeljenek az egyetem vagy főiskola első éveiben, akkor mindig hangsúlyozom: ne akarjanak rövidíteni a tartalmi képzésben. (Megjegyzés: a Neptunnal való trükközés nem ebbe a kategóriába esik.) De előbbi végzetes lehet. A felsőoktatás ugyanis a szemléletünket formálja. Apránként, napról napra. Észrevétlenül hat, amikor értelmetlennek tűnő kurzusokon tanulunk és vizsgázunk anyagukból szemeszterről szemeszterre. Nem vagyunk ennek tudatában, de kialakul, miként és hogyan fogjuk látni az életet és a létezést magát. Így leszünk mérnökök, biológusok, segítők, nyelvészek, tanárok és így tovább. Mindez pedig világnézetet és gondolkodásmódot is jelent. Ez a pályaválasztás lényege! Amikor szakirodalmazunk egy könyvtárban, és cikkek tucatjait a saját agyunkkal rövidítjük, emeljük ki a lényegét, vázlatot készítünk, akkor nem az a prezentáció a lényeg, amire utálkozva vagy lelkesen készülünk, hanem a folyamat maga. Ezt „spórolja” meg nekünk a mesterséges intelligencia. Egy egyszerű suta példa a saját hivatásomból. Nem tekintem pszichológusnak azt, aki a tanulmányai során nem olvasott eredetiben egy-két klasszikust, egy kis Jungot vagy Freudot. El lehet végezni az egyetemet e nélkül? El lehet. De akkor csak egy végzettségünk lesz. A legtöbben azonban nem csak címekre és titulusokra vágyunk, hanem mély, integrált, átgondolt, komplex tudásra. Ezt zanzákból, shortsokból bizonyosan nem lehet elsajátítani. Provokatív felütéssel: a kedves Olvasó szeretné-e, hogy amikor legközelebb műtik, olyan sebész műtse, aki az anatómiaszigorlatán vért pisilve saját kútfőből ment át, vagy aki talált egy rövidebb utat? Egy anekdota szerint a híres professzort megkérdezték, mennyi idő alatt lehet megtanulni, hogy valaki egy vakbelet ki tudjon műteni? A válasz roppant tanulságos: „Bárkinek húsz perc alatt megtanítom, hogyan végezze el a beavatkozást, de négy évre van szükségem, hogy azt is megtanítsam, mit tegyen akkor, ha valami balul üt ki.”
Kivel randizunk?
Sok fiatal fél a párjával hosszú időt tölteni, az első időkben különösen. „Most lesz az első közös hétvégénk, elutazunk kettesben, várom, persze, de miről fogunk beszélgetni?”, hangzik el a fájdalmas mondat a pszichológusi rendelőben. Tüneti kezelésként rögtön megkérdezem, szeret-e együtt gondolkodni a másikkal, vagy „csak” a beszélgetések véget nem érő sorát látja? Utóbbi esetben, amikor beszélgetni kell, a témák bizony végesek, ki fogunk fogyni belőlük. Előbbi esetben, amikor a másikkal együtt is gondolkodunk, a témák végtelenek. Hajszálvékony különbség feszül a kettő között, de ez minőségi különbséget eredményez a kapcsolatokban. Az együtt gondolkodáshoz azonban nem produktumok kellenek, amit megíratunk a ChatGPT-vel, hanem a lelkünk, a szellemiségünk, a gondolkodásmódunk, a ránk jellemző egyedi felütés, amibe bele lehet szeretni, ami kicsit mi vagyunk, ami nem információalapú, hanem megélt, megtapasztalt, személyes tartalom. Ha egyéjszakás vagy hasonlóan rövidebb kalandokra vágyunk, a mesterséges intelligencia kiváló lehetőségeket rejt a másik becserkészéséhez. Ha társra vágyunk, akkor az a rossz hír sokaknak, hogy bizony ránk magunkra lesz szükség.
Egy meredek analógia?
Emeljük a tétet. Provokáló állítás következik. Az „okoskütyü” és az alkohol sok hasonlóságot mutat, afféle unokatestvérként léteznek. Mindkettő sorsokat, életeket dönthet romba és tehet pokollá! Meredek állítás, igaz?
Ubulka hároméves, lelkesen tipeg a bárszekrény felé. Látta, tudja, hogyan kell használni. Lenyitja a pult elejét, amikoris a szülők – remélhetőleg – egy emberként csattannak fel: „Drága bogaram, az még nem neked való. Majd ha felnősz, koccintunk egy jót, de ez még sokára lesz.” Esetleg jelen lévő keresztapja arra bátorítja, majd a konfirmációján vagy bérmálkozásakor előkerülhet az a kupica, az már alig tíz év.
Csakhogy ha ugyanő a kisasztalra kihelyezett okostelefont célozza meg friss zsákmányként, az iménti egyetértés felnőttek között egyáltalán nem ennyire egyöntetű. Helyettesítsük csak be, mennyi érvet és ellenérvet ismerünk mindannyian saját ismerősi és rokoni körünkből hasonló esetekben.
Mielőtt elszakadnánk a gyerekekrevaló káros hatások érvrendszerétől, egy fontos mondat. Sokan összekeverik a fejlődést és az érést. Az előbbit, a fejlődést sokszor lehet sürgetni, gyorsítani, siettetni, az utóbbit, vagyis az érést nem. Ez pedig kulcstényező!
Kockázatvállalók előnyben! Íme egy svédasztalos kínálat, mennyi mindenben jelentkezhetnek problémák – szintén a teljesség igénye nélkül –, ha a homo mensura kikerül a hatókörünkből:
– figyelem- és koncentrációzavar
– döntésképességi zavar
– indulatkezelési problémák
– önértékelési, önbizalmi, önbecsülési deficitek
– serdülőkori depresszió gyakoribb előfordulása
– szociális kapcsolatok beszűkülése
– kapcsolatfelvételi és kapcsolattartási problémák
– helyzetkezelési nehézségek
– alvászavarok
– kisgyermekkorban logopédiai (nem pszichológiai!) problémák növekedése, beszéd- és nyelvfejlődési zavarok
Ez a sor sajnos hosszasan folytatható, és még „csak” a gyermekeinknél járunk. Létezik az a frázis, hogy a siker fejben dől el, ám ez éppúgy félrevezető, mint ahogy az akaraterőnkkel annak idején letettük a cigit, az okoskütyüvel sem lenne másképp. Idézzük ezen a ponton Tristan Harrist, egy szilícium-völgyi techvállalat kiugrott informatikusát: „Mérnöki csapatunk feladata az emberi elme feltörése volt a nagyobb növekedésért.”
Azonban ne higgyünk az utóbbi mondatnak vagy a bárminemű, esetleg félelmet keltő és szorongató pszichológusi érvnek sem, csak nézzünk magunkba, és tegyük fel a legegyszerűbb kérdést lehetséges függőségünkkel kapcsolatban: sóvárogtunk-e már az okoseszközünk/applikációnk/chatbotunk iránt? Ha ez a sóvárgás eléri a kritikus szintet, az életvezetésünk, kapcsolataink, mentálhigiénés egyensúlyunk látja majd kárát.
Ha pedig mindez nem lenne elég, olyan profán szempont is lebegjen a szemünk előtt, hogy mennyi időt töltünk a digitális világban. Eszmélési időnek is nevezhetjük, hogy amikor kezünkbe kerül kedves eszközünk, mikor ocsúdunk fel: tulajdonképpen megint mit csinálunk, s hány perce, hány órája már. (A mesterséges intelligencia beépített hatásmechanizmusai az újabb és újabb applikációkban tovább fokozzák és erősítik ezt a hatást, mert nagyobb kapacitással tudnak olvasni a szokásaink és érzelmi preferenciáink mintázatában.)
A következő mondat minden bizonnyal a demagógia határát súrolja. Férjünk/feleségünk nyaggat minket, mért nem randizunk, a gyermekünk, hogy mikor játszunk végre hosszan, a barátaink pedig, hogy mikor lesz végre valami közös program? „Nem érünk rá”, hangzik a válasz. Ugyanakkor pedig a digitalizáció miatt heti szinten órák tucatjait dobtuk ki az ablakon. Baj ez? Attól függ, milyen életre vágyunk. Könnyen lehet, még mindig Jerzy Gregoreknek, a világhíres sportolónak van igaza: „Könnyű döntések, nehéz élet; nehéz döntések, könnyű élet!” Ez a döntés és választás azonban manapság a legnehezebb. Árral szemben úszni ugyanis extrém kihívás. Ha viszont belekerültünk a digitalizáció nagy folyamába – márpedig benne vagyunk –, nagyon helyénvaló, ha nem passzívan sodródunk, hanem igyekszünk ügyesen lavírozni, és közben olyan életet élni, amilyet szeretnénk.
Vissza a tetejére