A küldetés
Ötvenöt perc távolsági busszal a rigai főpályaudvar, onnan pár megálló a folyó, aztán egy kis séta a campusig. Az Adattudományi Intézet még egy óra trolival, második szemeszterben ott tartják a kombinatorika kettőt. Talán a legelső alkalmat kibírom, a többire akkor se mennék be, ha offline is tudnék teleportálni. Pár csoporttársammal zötykölődök a trolin, keresztülutazunk az egész városon, alig szólalok meg, nincsenek meg a szavak. Biztos tökéletesen beszélnék lettül, ha nyolcadik után apáék beírattak volna egy normális gimnáziumba Rigában, és nem maradok a faluban, az orosz nemzetiségiben. Az unokatesóm is ugyanott érettségizett, aztán kijárta a két év technikumot, húszévesen jobban keresett, mint egy diplomás. Legalábbis szerinte. A szüleim azt gondolták, ha Alexeinek jó volt az a középsuli, nekem is az lesz.
Ha lett gimiben érettségiztem volna, most az előadások közben is fel merném tenni a kezem, nem csak utána kérdeznék, amikor a többiek már kimentek, és a tanár majdnem elpakolt. Sose tudom, hogy az anyagot nem értem, vagy csak elvesztettem a fonalat, mert nem tanultam meg elég jól a nyelvet.
Nikóval angolul szoktam megbeszélni, mi volt órán, még ez is jobban megy. Villamosmérnökire jár, nem infóra, mint én, de kell tanulnia programozni. Jó is benne. Szórakozásból készített egy Snake-et 3D-ben. Niko már másodéves, egy évem van meggyőzni, hogy inkább info masterre menjen. Egész jól tudunk segíteni egymásnak, eltart egy ideig, mire legépelem neki, mit nem értek órán, de még mindig hatékonyabb, mint a csoporttársaimmal tanulni.
Egy decemberi pénteken összeültem az aulában Leáékkal. Lea félig orosz, félig lett, mindkettőt anyanyelvi szinten beszéli. Az volt a terv, hogy mind az öten elmagyarázunk egy-egy tételt, végül a többiek témájába is bele kellett szólnom, de megbántam, mert Lea nem az egyenletemet, hanem a ragozásomat javította ki. Azt hittem, olyanok leszünk, mint amikor a mágusok egy toronyban diskurálnak, de semmit se segítettek. Péntek délután Nikónak sincs órája, rég fent lehettem volna a szerveren. Ha egykor felmentem volna, már akkor is két órát kések, neki az már délután három.
A mostani félévben rászoktam arra, hogy ha harminc percnél hosszabb szünetem van, inkább ellógom az órákat. A Space-re felrakják az anyagot, és valaki úgyis feltölti a jegyzeteit a csoportfórumra. Ilyenkor eszembe jut, hogy régebben Alexei suli után néha elvitt kocsikázni. Egyszer egészen az öbölig vitt, a homokos parton rohangáltunk, ledobtuk a cipőnket, térdig gázoltunk a tengerbe, és mire este hazaértünk, megszáradtam, így anya nem szidott le. Alexei egy éve ment ki Brightonba, egy hotelben karbantartó. Csak karácsonykor jött haza. Hozott nekem igazi angol teát, igazi angol teaboltból.
Bejárósnak lenni a legrosszabb. Apáék szerint így olcsóbban kijövünk, mintha beköltöznék egy rigai kollégiumba, de szerintem csak elpocsékolom az időmet. Próbáltam az órák közt a könyvtárban tanulni, az legalább csendes. A számítógépeik rettentően lassúk, de ott legalább senki se néz bele a monitoromba a vállam fölött, ha megnézem, írt-e Niko.
Sokkal egyszerűbb lenne, ha Niko ugyanitt tanulna, esetleg Varsóban, az még mindig közelebb van, mint London. Találkozhatnánk félúton. Elbuszoznék Vilniusig, beülnénk valahova teázni vagy egy filmre a moziban. Vagy eljöhetne hozzánk. Még tökéletes állapotban van a Nintendo hatvannégyem, mindig mondom neki, muszáj kideríteni, melyikünk jobb Mario Kartban. Niko óvodás volt, amikor elhagyták Lengyelországot. Bárcsak az én családom is Angliába költözött volna, az olyan, mint magasabb szintről kezdeni a játékot. Ehelyett itt szívok a világ végi falunkban. Ha majd Alexeinek lesz gyereke, ő bezzeg nagyobb előnnyel fog indulni.
Nem tudom, mi lenne velem, ha a szerveren nem találkoztam volna Nikóval. Épp gyógyítót keresett a csapatába, és ehhez elég magas szinten voltam. Megkérdezte, hogy a Lauma az igazi nevem-e, erre kiakadtam, mégis ki az a hülye, aki az igazi nevével játszik, különben is, a laumák bosszúálló tündérek, és ha még jobban felidegesít, akár ki is próbálhatjuk. Tetszett neki a név, csak túl lányosnak tartotta, erre írtam neki egy ezerszavas választ. Azóta nem mond ilyeneket, pedig mindennap beszélünk. Már az MSN log fájl is többször betelt.
Óvatosan húzom be a sötétítőfüggönyt, egészen az ablak széléig, így nem szűrődik ki fény, különben reggel áttelefonálna a nagynéném, hogy aggódik, mert túl sokáig ég a lámpa. Mióta Alexei kiköltözött, engem piszkál helyette, mintha nem lenne elég, hogy közös szobánk van a húgommal, aki állandóan nyafog, mert zúg a számítógép. Már szétszedtem a gépházat, kifújtam a belsejét, a tápegységet is kicsavaroztam, hogy letöröljem a ventilátort. Még mindig hangos, de nem tudom, kit kérhetnék meg a csoportból. Niko persze egyből megoldaná. Benyomom a gépet, még biztos elérhető. Legkésőbb négyig maradhatok fent, akkor csörög apa ébresztője, fél ötkor szokott indulni az első fuvarral.
Megint nem nézem az órát, túl sokáig gyűjtögetem a gyógynövényeket a főzethez, aztán nekünk esnek páran a hordából. Hajnalban összetalálkozom apával. Először azt hiszi, felkeltem tanulni, aztán mérges lesz, ne zajongjak itt nekik éjjel, hadarja suttogva, és ha nem alszom rendesen, az órákra se fogok tudni bejárni. Az első félévben csak a diákfesztivál utáni hétfőt hagytam ki, vágom rá, mert megfáztam, különben is, az ő csörömpölésük meg engem zavar, ha kora este játszom. Bárcsak inkább lopakodó párduccá változhatnék ilyenkor.
Niko szülinapja szombatra esik, azt kérte, hogy skype-oljunk. Szerinte támadás közben is jobb lenne, ha tudnánk beszélni. Sose hallottam a hangját, mindig csak írogatunk egymásnak. Fotót is alig küldtem, nincs lila hajam és bőrpáncélom se, akkor meg minek nézegessen. Látott Facebookon a diákfesztiválos csoportképen, sőt, lefényképeztem magam miatta az előszobatükörben. A képen a legkevésbé bolyhos kardigánomban vagyok, félrehajtom a fejem, a hajam a vállamat súrolja, összeszorítom a szám a koncentrálástól. Nem a legjobb. Azt írta, tetszik neki a szemem. Nikónak a fotóin seszínű világos haja van, szürke szeme, beesett arcán félmosoly. A nyári képeken is hosszú ujjú felsőt visel, a csuklószorítóját gyűrögeti. Nem szereti, ha látszanak a hegek.
Szombaton nálunk mindenki korán kel, kirándulni mennek nagynénémmel. Engem is vinni akarnak, de befordulok a fal felé. Álmos vagyok, morgom. Engem sose lehet kirobbantani itthonról, csattan fel a húgom, közben a spréjével zörög. Legfeljebb ősszel tartok velük, ha gombát szedünk. A vargánya nem áraszt sárgás fényt, és pontokat se lehet érte kapni, csak levest főzünk belőle, amit a szalonna tesz elviselhetővé. Jobban szerettem kirándulni, amíg Alexei is itt volt. A húgom is nevetett a viccein, végigröhögtük az egész utat. Mióta Alexei kint van, állandóan elfoglalt, az üzeneteimre is alig válaszol.
Muszáj legalább pár órára egyedül maradnom. Végre elindulnak, és kimászom az ágyból. Kinyomom a nappaliban a húgom számítógépét, nehogy lassítsák a torrentjei a netet, aztán a konyhában megtalálom a maradék lekváros palacsintát, öntök a kihűlt teából. Bekapcsolom a gépem, Niko elérhető. Felugró üzenet, ha szeretném, hívhatom. Kiszaladok a konyhába egy kiskanálért, zoknival belelépek valami kiömlött vízbe. Visszamegyek, a pizsamámba törlöm a lekváros ujjamat, boldog szülinapot, pötyögöm. Bámulom a három pontot, „Niko épp üzenetet ír”. Eltűnik. Kinézek az ablakon, talán esni fog, mi van, ha a többiek hamarabb visszaérnek?
Zölden villogó telefonkagyló a monitor közepén. Másodperceken át csörög, dobog a szívem, felveszem. Zúgás, senki se szól. Ott vagy, gépelem, pont Niko is ugyanezt küldi. Várunk. Na, ki kezdi? Klikkelés, torokköszörülés. A salakos úton befordult egy teherautó, ezt hallottad? Nem. Ugat a kutyája. Hangos, az ő mikrofonja jobb. Mély levegőt veszek, ki akarom mondani, hogy helló, de nem megy. Inkább úgy teszek, mintha nem működne a mikrofonom, és leírom, merre kalandoztam tegnap a kontinensen, miután ő kilépett. Néhány részletnél felszisszen.
Csendben írogatunk egy órán át. Az asztalra hajtom a fejem, becsukom a szemem, hallgatom a billentyűkopogást, motoszkálást. Semmi se jut eszembe. Csapódik a bejárati ajtó, a húgom fennhangon nevet. Betolakodók érkeztek. Megszakítom a hívást.
Anya engem szokott küldeni a nagynéném kertjébe, most az egyszer szívesen megyek, pedig itt semmi izgalmas nem terem, csak krumpli és hagyma. Kapálom az ágyást, idióta nyári sláger megy a rádióban, megszólal a nagynéném, hogy még magamhoz képest is csendes vagyok. Csak elgondolkodtam. Mi a helyzet Alexei-jel, kérdezem, és felnézek a szürkés felhőkre, mintha érdekelne, hogy ki fog-e sütni a nap.
Niko először csak ugráló sárkányokat küld, majd azt, hogy miért nem voltam fent este. Aludni próbáltam, írom, reggel korán keltem. Igazából csak nem tudtam, mit mondjak a skype-olás után. A szakmai gyakorlatról kérdeztem, amire jelentkezett, de nincs hír. Nem akar még a nyárra gondolni, húzós vizsgái lesznek. Náluk két hét van vissza a szorgalmi időszakból, nálunk egy. Gyorsan egymás után jelennek meg a mondatai. Ma az északkeleti régiót kell felfedeznünk, bejelöli a térképen, hol számíthatunk támadásra. Nem kérdezgetem tovább, és az sem merül fel, hogy ha felhívnánk egymást, könnyebb lenne.
Van egy hosszú hajú srác a csoportomban, reggelente a bejáratnál cigizik. Néha úgy érzem, engem bámul. Amikor a közelébe érek, elfordul, sose tudom elolvasni, mi van a pólójára írva. Legalább nem úgy néz ki, mint a többi szemüveges kocka, inkább az a fajta, aki biztos ork lenne. Elmesélem Nikónak, szerinte odamehetnék hozzá beszélgetni, kérjek tippet a beadandómhoz, vagy találjak ki akármit. Lehetne egy kicsit féltékeny. Nem tudom, miért adogat tanácsokat, ő se kommunikál a saját csoporttársaival, még a lengyelekhez sem csapódik oda, pedig tökéletesen beszéli a nyelvet. A szülei hétvégi lengyel suliba is járatták, a nagyszülei csak ezért nem szakították meg velük a kapcsolatot. Ennek ellenére nem szoktak hazalátogatni. Tizenöt évesen látta őket utoljára.
Az utolsó csütörtök reggel ötször nyomom ki az ébresztőt. Émelygek, fáj mindenem, így nem tudok bemenni az adatmodellekre, pedig a vizsgáról lesz szó. Amíg bootol a számítógép, előkotrom a fürdőszobafiókból a hőmérőt. Egyszer akarok ott lenni előadáson, akkor is belázasodom. Már esélyem sincs, hogy vizsga előtt megjegyezzen a tanár, pedig könnyű lett volna, kevés a lány. Írnom kéne Leának, hogy figyeljen helyettem is. Megnézem, hátha indulás előtt még fent van, végiggörgetek a kiszürkült neveken, csak Nikóé zöld. Jó reggelt, gépeli, épp ellógja az óráit, délután állásinterjúra megy. Menő cég, nagy reményeket fűz hozzá, egy szaktársát diploma után átvették állandóra. Becsukom a szemem, a halántékomat dörgölöm, és amikor kinyitom, ott áll a kérdés: felhívjalak? Kalapál a szívem, meg akarom írni, hogy nem vagyok jól. Csak viccelt. A következő sor, hogy mégse. Hat zárójelet küldök, ő meg egy szmájlit, aminek fura e betűk a szemei. Szívesen hallana. Csak ha megszólalsz, írom kettősponttal és P-vel. Rányomok a zöld telefonkagylóra, és beköszön, hogy helló. A hangja mélyebb, mint gondoltam, köhögök párat, csak utána beszélek.
Anya arcát csak a mosogató feletti fénycső világítja meg, beszűrődik a nappaliból a tévé hangja. Elveszek a csöpögtetőről egy poharat, és mondom neki, hogy a nagynéném szerint keresnek nyárra embereket Alexei hotelébe, akár én is megpróbálhatnám. Onnan London két óra vonattal, ezt nem teszem hozzá. A szállást biztosítják, majd takarítok vagy zöldséget aprítok. Ilyeneket itthon sem szoktál csinálni, kezdi anya, azt se tudod, hogy kell rendesen mosogatni.
Másnap mégis felhívjuk Alexeit. Apa behoz egy puffot, anya leül a húgom székére. Ki kellene jönnöd állásinterjúra, mondja Alexei pixeles képe. Az kizárt, vágja rá apa, örülünk, ha egy repülőjegyet összehozunk. Alexei ingatja a fejét, ha jönnék interjúzni, és tényleg nincs más megoldás, esetleg el tud szállásolni egy éjszakára. Nem tudja, mekkora esélyem van, de megad pár rigai közvetítőt, akiknél korábban ő is próbálkozott.
Niko hat óta fent van, együtt teázunk, átlapozom a tételeket a fél tizenegyes vizsga előtt. Fura reggel beszélni, este ez szokott lenni a nap csúcspontja, szóval ma már semmi se lesz jobb. Ha Nikónak mesélek, az offline hülyeségnek is értelme van. Beszakadt a buszmegálló teteje, láttam egy macskát a campuson, sose tudom, melyik nyelven köszönjek a kisboltban. Csak indulás előtt írom meg, hogy arra gondoltam, nyáron dolgozhatnék Angliában. Tíz kérdőjelet és egy Union Jack szívet küld. Alexei győzött meg, teszem hozzá gyorsan, mintha nem az én ötletem lenne.
Felhívom a közvetítőket, akiket Alexei ajánlott, másnap bebuszozok Rigába. Egy öltönyös fazon levegőtlen irodájában ülök, beleizzadok az egyetlen fehér blúzomba. Kicsit mosolygok, azt olvastam egy cikkben, ez jó benyomást kelt. Szerencsére pár mondat után angolra váltunk. Mit tanulok, informatikát, hol dolgoztam eddig, sehol, mennyire bírnám a tizenkét órázást, nem tudom. Pár perc alatt lenulláz, ki akarok szállni a ringből. Ha hotel, akkor konyhai kisegítő, esetleg szervírozó. Amikor angolul beszélek, sokkal jobban megnyílok, állapítja meg tíz perc után, szerinte próbáljak meg mindig ilyen lenni. A héten értesítenek, hogy beférek-e a július eleji turnusba. Kikísér, a nadrágomba törlöm a tenyerem, remélem, nem vette észre. Kezet fogunk. A váróban hozzám hasonló korúak ülnek, elképzelem, milyen lenne, ha egy műszakba osztanának be minket.
Hazafele átvágok a parkon, megnézem a vízesést, a kanálisnál totyogó vadkacsákat kerülgetem. Egész szép hely, majdnem olyan szép, mint a szerveren a keleti kontinens. A fűben söröző diákok üldögélnek, biztos vizsgáról jönnek, nekem holnap lesz az utolsó, és muszáj sikerülnie, akkor júliusban már Nikóval sétálgathatok, nem itt, és nem is a fénylő vadvirágok vagy lebegő szigetek közt. Niko nem csak a játékban magasabb nálam fél fejjel. Biztos nagyobbakat lép. Azt szokta mondani, én is magas vagyok, pedig szerintem ez nem igaz, de mielőtt megsértődnék, hozzáteszi, a magasságom ideális. Elképzelem, hogy séta közben kényelmesen a vállának tudom dönteni a fejem, és ha akar, átkarolhat. Ha nem sietnénk sehova, akár meg is ölelhetne, és akkor csak egymásba kapaszkodva állnánk, mondjuk egy angolkertben vagy egy borongós tengerparton.
Szokatlan a hőség, lehúzom a redőnyt, áthozom a ventilátort a nappaliból. Frissítem a honlapot, hátha feltették a pótvizsga eredményét. Repülőjegyeket böngészek, gyorsan drágulnak, most is jól jönne a teleportálás, és végre a közvetítők is visszajelezhetnének. Niko múlt héten azt írta, tudna kölcsönadni pénzt, de ezt nem akarnám elmagyarázni anyáéknak. Ha tudnák, hogy egy idegennel beszélgetek, el se engednének, azt mondanák, Niko biztos egy ötvenéves kamionsofőr. Niko meg ezt nem szokta érteni, ő megemlítette a szüleinek, hogy majd néha leugrik Brightonba egy barátjához. Anyáék semmit se értenek. Miért játszom, miért jó az informatika, miért akarok elhúzni innen.
Niko másfél napja nem elérhető, fura, még sose csinált ilyet. Reggel írtam neki sms-t, arra se válaszolt. Mi van, ha mégis le akar rázni? Pittyeg az MSN, megdobban a szívem. Csak Alexeitől érkezett üzenet. Érdeklődik, hogy visszaírtak-e az irodától. Nem, de a gondolattól is irtózom, hogy én hívjam fel őket. Még egyszer rányomok az egyetem honlapján a frissítésre, ötvenegy százalék, átmentem, elvigyorodom. Talán most már szerencsés leszek, kifutok az előszobába a telefonhoz, felemelem a kagylót, de pár perc után kiderül, hogy kezdhetem elölről az álláskeresést.
Nem hoztam el a kertkulcsot, átmászok a kerítésén, leülök a padra. Anya napok óta azzal piszkál, hogy ha ennyire megjött a kedvem a nyári munkához, keressek valamit a környéken, de én le akarok lépni, csak nem tudom, hogyan. Holnap július, a félévkezdésig már nincs elég idő. Elbuktam a küldetést. Talán nem lenne baj, ha az első hónapot ellógnám. Vagy passziváltathatnék egy félévet. Fenébe az egyetemmel, Alexei is boldogul nélküle. Niko várna a repülőtéren, egyből megismerném a képekről, a nyakába ugranék. Onnantól minden megváltozna. Pultos lennék egy kávézóban, mozijegyszedő egy plázában, vagy felcsapnék bébiszitternek. Fél év után elkopna az akcentusom, nem gondolkodnék többé a szavakon, senki se tudná, honnan jöttem. Átköltözhetnék Londonba, mindennap együtt lehetnék Nikóval.
Hazaérek, megmozgatom az egeret, felugrik az MSN-ablak. Niko egy órája hagyott üzenetet. Megkapta a gyakornoki állást, de visszamondta. A napokban telefonált a nagyszüleivel, megbeszélték, hogy meglátogathatja őket Varsóban, semmi sincs veszve, majd ő kitalálja, hogyan találkozzunk. Július huszadikára van repülőjegye, a visszaútra még nincs.
Vissza a tetejére