Menyétek
Egész héten a radart figyeltem. Esik-e az eső. Mennyi esik. Esik-e eleget. Kiszáradnak a fák a kertben, hiába locsolok reggel, este. Az önkormányzattól kapott sötétzöld vízgyűjtő hordókból július végére kifogyott a víz, a kerti csapra kötöttem a sárga gumicsövet. Kiégnek, mondja anyám. Nyolcvanöt nyarán volt ilyen szárazság, az orgonabokrot ki is kellett vágni. Apád kedvenc orgonáját. Vagy nyolcvanhétben? Nyolcvanhat biztos nem, akkor, tudod.
A vízhiány miatt a kerületben locsolási korlátozást vezettek be, szombaton jön a lányom, a hétvégén megint velem lesz, velem meg anyámmal, minden második hétvégén, a volt feleségem nyáron sem engedélyez többet. Mi lehet a módszerük, alig van nyomás a csapban. Szorítom a cső végét, zsibbad az ujjam.
Figyeltem a radart, éppen szombatra mondanak esőt. Egész napra, délelőtt viharok, hatvan százalék. A lányommal röplabdázást terveztünk a vörösfenyő és a fügefa közötti lapos területen. A vörösfenyő szárad, a fügefa duzzad az erőtől. A háló keresztben pont elfér a fák között. Most megverlek, írta a lányom, három éve egyesületben játszik. Persze, ha hagyom magam.
Anyám évek óta nyaggatott, hogy vezessünk be légkondit a régi kéményen át a nagyszobába. Kibírhatatlan a meleg. Harminc fok este tízkor, átizzadom a hálóinget. Szellőztetni meg nem lehet a kamionok miatt. Milyen kamionok miatt, anya?
Ha veszel nekem egy macskát, gyakrabban jövök, írta a lányom. Allergiás vagyok a macskaszőrre, tudod. De kint lenne a kertben. Vagy az én szobámban. Neked nincs is szobád. Jó, akkor a nagymama szobájában, vele már ledumáltam.
A híradót néztük anyámmal, zúgott a légkondi, lebegtette a tévé mögött a függönyt. Mit magyaráz, hány milliárd, kérdezte anyám. A bemondó a fémkeretes szemüveget igazgatta az orrán. Hangosítsd fel. Így is üvölt. Háromszáz? Kapcsoljuk ki a légkondit, már lehűlt a szoba. Csönd, anyám elbóbiskolt a karosszékben, némán ütik a labdát a salakon. A légkondi dobozából kaparászás. Valami bogár. De mintha körömmel kaparnák a paneleket. Rácsaptam a dobozra, a kaparászás megszűnt. Szerva, röpte, harminc-tizenöt. Halk súrlódás a fal mögül. Mintha egy nagyobb állat fészkelődne a vezetékek között. Anya, hallod? Anyám felriadt, a tévére bámult, verte a salakot az eső. Vége a filmnek? Nem is néztünk filmet, anya.
Másnap reggel vékony, hosszúkás, fügemagtól pöttyös szardarabkákat találtam a hátsó teraszon. A menyét kakál ilyet, mondta anyám. Locsoltam az orgonát, a fenyőfák talaját, a babérbokrokat. A fügefáról potyogó termés elborítja a terasz kövét, zúgnak körülötte a darazsak. Mirtuszbokor, alokázia a kerítés és a sövény árnyékában, apám halála után ültettük. A fügefa már akkor itt volt, amikor születtem.
Hívott a volt feleségem, sokáig hagytam csörögni, sosem adja fel. Reni nem tud menni a hétvégén, mondta. A hangja szárazabb, mint szokott, egy oktávval magasabb, mintha gondosan begyakorolta volna, mit akar mondani. Nem engedtem, hogy sorolja az érveit. Kirándulnak a hegyekben, az apja nyolcvanadik születésnapját ünneplik, Reni összetörte a telefonját, nem érdekel. A hétvége az enyém, oldja meg.
A legújabb rendelet szerint az ingatlan tulajdonosa büntetőjogi felelőséggel tartozik az ingatlan területén lévő növények egészségének biztosításáért.
Szerda reggel anyám kopogás nélkül nyitott a szobámba. Úristen, az oroszok? Egy macska nyávogott a konyhaajtóban. Be ne engedd! Szürke foltos, hegyes fülű, nagyon sovány macska, azonnal a lábamhoz dörgölőzött. Parizert adjunk neki. Maradt egy kis disznósajt. A macska öklendezve evett, púpos háttal a gyíkokat figyelte a fügefa alatt. Láttam ott egeret is egyszer. A követ nyalogatta, csillogott a nyála. Beálltam az ajtórésbe, anyám az ablakból kukucskált. Nem engedjük be, mondtam határozottan. A macska a kert felé iramodott, a mirtuszbokornál visszafordult egy pillanatra.
Anyám nem jött ki a vacsorához. Az ablaknál állt, feketébe öltözve, a haját átlátszó kendővel fogta össze. Harisnya, fényesre suvickolt ünneplőcipő. Nem nézett hátra, amikor benyitottam, a függönyt résnyire húzta, néha lábujjhegyre emelkedett. Majd a jövő héten, anya, mondtam, és megöleltem.
A macska másnap fekete rigót hozott. A konyhaajtó elé terítette ki, a nap élesen villogott a nedves tollakon. Hátraugrottam, lapockámat az ajtókerethez vertem. Anya, el kell takarítani innen. Nem bírok hozzáérni. Anyám szeneslapátot, seprűt hozott, a madarat a lapátra seperte, úgy fogta a nyelet, mint Toldi Miklós, karját mereven maga előtt tartva, a rigót a kerítés menti bozótosba lökte. Jó lesz a menyéteknek, mondta.
Még mindig dühített a volt feleségem próbálkozása. Azt már megbocsátottam, hogy elhagyott. Hiányzik belőled az ambíció, mondta. Valaha tényleg szerettük egymást? Előkerestem az első közös fotónkat a barna tokban, amit az apja készített. Miniatűr szivecskék és madáralakok sorozata a bőrbe ütve. A képen tizenhét évesek vagyunk, a lillafüredi vízesés előtt öleljük egymást. Hogy tudtam egy ilyen egérfejű lányba beleszeretni. Ma már szép nőnek látom, de Reni nem rá hasonlít, anyámra inkább.
Locsoltam reggel és este. Egyre kevesebb a víz. Vékony sugárban csordogált, megtöltöttem a kannákat, felesleges lett volna a csővel az elsárgult gaz között tekeregni. A radar szombat délelőttre tíz és húsz milliméter közötti esőt jelez, hetven százalék, délután öt és tíz milliméter, nyolcvan százalék. Ha jól megy, leesik huszonnégy óra alatt másfél havi mennyiség. Este vihar, éjszaka vihar, vasárnap reggel vihar, hetven százalék. Befogad ennyi esőt a föld? A röplabdának lőttek, írtam a lányomnak Messengeren, arra néha válaszol.
Csütörtökön újabb fekete rigó. Hiányzott a feje. Kedveskedni akar, mondta anyám. Lapát, seprű, Toldi Miklós, ezen végre röhögtünk, kerítés menti bozótos. Ott a tegnapi, kérdeztem. Nézd meg, ha akarod.
Írt a lányom, elvesztette a fülhallgatóját, amit a tizenharmadik születésnapjára kapott. Hol vesztetted el? Az edzésen még megvolt. Nem akartam veszekedni, kockáztatni, hogy megsértődik, lemondja esetleg a hétvégét. Kamaszodik, néha kitör belőle a kontrollálhatatlan indulat.
Nekem ne kedveskedjen. Ne hozzon ajándékot egy macska. Reninek elmondod? El. Tudtam, ha elmondom, még jobban fog könyörögni, hogy vegyek neki egyet. Vagy fogadjuk be ezt.
Pénteken a radaron megváltoztak az előrejelzések. Lassabban ér ide a front, és észak felé fordul. Félóránként ellenőriztem az applikációt, az nem lehet, hogy megint elkerül minket. Esnie kell, szükségünk van az esőre. A légkondi folyamatosan zúgott, amikor pihentettük, csöpögött a lamellákból a víz. Nem hallottam azóta a kaparászást. A macska is bemászhatott a szellőzőnyíláson, bekúszhatott a csövön a gépig. A motor monoton rezgése, a kiáramló forró levegő vonzza oda?
Az évek óta zárva tartó sarki pékség poros ablaküvegén mutatóujjal húzott széles betűk. Szeretlek. Szeretlek Kovács Reni. Vagy hüvelykujjal inkább. Van, ami nem változik. Kamaszkoromban hasonlót írtam fel a fahíd deszkájára, bicskával véstem a puha fába. A hidat felújították azóta, a deszkákat leszedték. Kovács Reni, a lányom is lehetne Kovács Reni. Lefotóztam neki az ablakot.
Késő délután az ízületeim sajogni kezdtek, hasogatott a fejem. Anyám a húszfokosra hűtött szobában ült a karosszékben, plédbe burkolódzva. A radar negyvenszázalékosra csökkentette a szombati esőzés valószínűségét. Ha nincs eső, és nem oldják fel a locsolási korlátozást, a rendelet alapján büntethetővé válhatunk. A félig leengedett redőnyön át láttam meg a macskát. Lassan, óvatosan közeledett a konyhaajtó felé, szájában piszkosszürke szőrcsomó. Két rigó és egy egér, mivel érdemeltem ki? Azzal a falat parizerrel és disznósajttal? Miért kuncsorog ételért, ha szerez magának. És egy ilyet akar a lányom befogadni. Anyád nem engedi? Azt gondolja, elhanyagolnám. Hát, nincs is rá időd. Heti négy edzés, hétvégén meccsek. A cica elvan egyedül. És éjszaka odabújna hozzám.
Kirohantam a teraszra. A macska a fejét oldalra fordítva bámult, leejtette az egeret a lábam elé. Rohadt anyádat! Az egér megmozdult, a macska lustán rátette a mancsát. Szédültem, a falhoz támaszkodtam. Vidd innen, kiáltottam a macskának, és arrébb rúgtam az egeret. A macska a hátsó lábára ült, szélesre tátotta a száját. Izzadtam, folyt a veríték a nyakamon, be a pólóm alá, közben a mellkasomhoz mintha egy hatalmas jégtömböt szorítottak volna. Miért nem kegyelmez meg neki? Élvezi, hogy szenvedni látja? Hogy engem szenvedni lát.
A csaphoz léptem, megnyitottam a vizet, öblösen kotyogott, a cső végén vékony sugárban folyni kezdett. Mutatóujjal befogtam, fokozatosan, lassan nőtt a csőben a nyomás. A macska közelebb jött, nyávogott, kíváncsian nézte, mire készülök. A szemem sarkából láttam, hogy az egér a hátára fordulva rángatózik. A locsolócsövet a macskára irányítottam, és az ujjamat finoman félrehúzva kiengedtem a vizet. A macska azonnal hátraugrott, prüszkölt, és futni kezdett a kert felé.
Szombaton egész nap esett. Reniért kilencre mentem, nem volt még ébren. Most veszekedjek az anyjával, hogy miért nem ébresztette időben? A ház előtt vártam, járt a motor, bepárásodott az ablak. Hazafelé a kocsiban alig beszéltünk. Érezte, hogy ő is hibás egy kicsit.
Anyám császármorzsát készített a kedvenc unokájának. A kedvenc ételét. Kedvenc unokájának hívja, és kacsint, mert Reni az egyetlen unoka. Délután négy körül kirohantam a kertbe, megteltek a vízgyűjtők a csatorna alatt, az esővizet két másik hordóba mertem át. A fügéket lemosta a terasz kövéről az eső.
Vacsora után a sárkányos sorozatot néztük, Reni a telefonját nyomkodta. Nem érdekel, kérdeztem. Már láttam ezt a részt. Nézzünk akkor valami mást. De nagyi még nem látta. Nekem mindegy. Jövő héten verseny. Aha. Benne vagy a kezdőben? Az edzőtől függ. Meg tőled. Igen, tőlem is. Holnap, ha felszárad a talaj, gyakorolhatunk. Elverlek. Kicsi vagy te még ahhoz.
Akkor vettem észre, hogy elállt az eső. A légkondit egész nap nem kapcsoltuk be, párás, nehéz levegő volt a szobában. Hallod, apa? Anyámra néztem, félrebillent fejjel bóbiskolt a karosszékben. Horkol? Nem, nem a nagyi. Reni a légkondira mutatott. Motoszkálás, kaparászás a fal mögül. Beköltözött a vérsárkány, mondtam. Reni közelebb húzódott, megszorította a kezem. Valami van ott, mondta. Biztosan a macskád. Ne hülyéskedj, apa. Bosszút akar állni a locsolásért. Ne hülyéskedj. Megvárja, amíg elalszunk, kimászik a dobozból, átváltozik. Vérengző szörnyeteggé változik. Ne hülyéskedj. Egyáltalán nem vicces. Vagy a menyét. Éjszaka néha bevackolja magát az autók motorházába, a szomszédnak egyszer elrágta az olajvezetékét. Én nem alszom itt. Ugyan már, nem tud bejönni. De itt van, bent van a házban. Én nem alszom itt, összezárva egy menyérrel. Vagy hogy hívják? Menyétnek. Nem alszom összezárva egy menyéttel.
Mutattam neki a fotót. Ki az a Kovács Reni, kérdezte. Nem érdekes. Akkor? Neked is írhatták volna. Nekem nem. Biztos van egy fiú, aki. Nincs. Aki felírná a nevedet. Apa, semmit nem tudsz rólam. Nyújtotta a kezét, a hosszú ujjait. Tetszik az új körmöm?
Az ágyamban aludt végül, én a konyhában, a laticelmatracon. Hajnalban érkezett a vihar, de csak a felvillanó fényeket láttam, a dörgés hangja nem ért idáig. Nem tudtam aludni, a fügefa leveléről csöpögő vizet figyeltem, a folyamatosan kékülő eget. Itt van velem a lányom, miért szorítja mégis a görcs a gyomromat? Hanyatt feküdtem a laticelen, mélyeket lélegeztem, benn tart egy percig, kifúj, benn tart másfél percig, két percig, ez megnyugtatott.
A kertben nem tudtunk röplabdázni, tocsogott a cipőnk a felázott talajon. Menjünk a parkba, a focipálya betonjára? Gőzölgött az aszfalt. Reni az ütést gyakorolta, fél óra után sajgott az alkarom. Nem fáradsz, kérdeztem. Legyintett. Mondtam, hogy gyenge vagy, szerencséd, hogy nem meccset játszunk.
Két vízzel tele és két félig telt hordó állt rendelkezésünkre a nyár végéig. Három-négy napig most nem kell locsolni, kiszámoltam, ez napi tizenöt-húsz liter vizet jelent. Ennek elégnek kell lennie ahhoz, hogy megússzuk felelősségre vonás nélkül.
Négyre ott vagyok Reniért, írta az anyja. A nap úgy tűzött, mintha nem lett volna vihar, még annál is erősebben. A leveleken villogó esőcseppek vakították a szememet. Négyre, kérdeztem Renit. Nem erről volt szó. Nagyapának születésnapja van, emlékszel? Nem akartam emlékezni. Lesétáltam a kertbe, és teljes erővel belerúgtam az egyik esővizes hordó oldalába. A fájdalom nem hozott megkönnyebbülést, fájdalom volt, semmi több. A hordóban két szőrös állat lebegett a víz felszínén. Egy pillanatra néztem csak oda, mert felkavarodott a gyomrom, de azonnal tudtam, hogy halottak. Halottnak tűntek abban a rövid pillanatban. Jobbra-balra sodródtak, ahogy jobbra-balra hullámzott a víz a rúgásom nyomán. Öklendeztem, de képtelen voltam hányni. Jót tett volna pedig a hányás, a hányástól elcsúfított mirtuszlevelek látványa. Reni messziről is észrevette, hogy baj van. Ne menj a hordóhoz. És ne nézz bele! Miért, mi van ott? Semmi. Ledugtam az ujjam, de félúton megálltam. Mi értelme volna? Utoljára talán az esküvőnk napján hánytattam meg magam. Másnap hajnalban, miután hazaértünk, és lerúgtam az apósoméktól nászajándékba kapott kínai vázát a komódról.
Apa, mi van a hordóban, kérdezte Reni. Belefulladt a macskád, mondtam. Nem vicces. Nincs is macskám. Ez lett volna a tied. Belenézek. Rendben, nézz bele, de készülj fel a látványra. Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy erre a látványra nem lehet felkészülni. Néztem, ahogy a hordó fölé hajol, lecsukja a szemét, és lassan kinyitja. Nem hőkölt hátra, csak a karizma rándulása mutatta, hogy erősebben szorítja a hordó peremét. Ez nem macska, apa, mondta hosszú idő után.
Gereblyével halásztuk ki a menyéteket. Anyám meg Reni, én a hordó közelébe sem bírtam menni. Kifektették őket a fűre, így távolról olyan vékonynak és hosszúnak tűntek, mint egy angolna. Az egyik valamivel hosszabb. Játék közben beleesett a kölyök, mondta anyám. Nem tudott kimászni, az anyja meg utána ugrott. Vagy az apja, feleltem.
Vissza a tetejére